Mikor eltávozol erről a földről,
nincs, mit magaddal viszel vagy tovább őrzöl,
talán csak a neuronjaidba beleégett,
ezernyi édes – bús emlékképek
sora – bennem is végigpörög:
privát filmmúzeum, melyet életemtől örökölök
és újraéledhet fáradt szinapszisaimon
( amúgy sosem volt jó az orvosi latinom )
utolsó matiné gyanánt egy párás délelőtt,
mikor a sors már minden poént lelőtt,
és nem dob új esélyeket egy elmúló élet,
mert lefutott a celluloid – és momentán tényleg.
Annyi kihagyott lehetőség kínozza az embert:
vonzalmak, miket elcsókolni nem mert,
bánhatod, amit megtettél vagy nem – és ahogy –
mikor a lélek lélekben térdére rogy,
és szeretné csak még egyszer újrakezdeni,
de ebben nem segíthet, akármekkora zseni
akár a lestrapált őrzőangyalod
( a szárnya nem a tiéd ) magad vagy és gyalog.
Mégse csüggedj, hogy elvetéltek egykori vágyaid,
ne hidd, hogy cselekményed csak enyészet sarába vitt:
– állítólag Isteni a rendezői változat –
végtelen és nem vár reánk semmiféle kárhozat,
a Halál csupán a csapó egy másik jelenetnél
( amelyben – persze – megint csak statiszta lehettél )
Legutóbbi módosítás: 2014.09.18. @ 17:31 :: Schifter Attila
