Vandra Attila : Galambok!! 5/1: A telefonapu

Nyomtatás

1.        A telefonapu

Az elfogyasztott kiadós flekken-ebéd után mindenki sziesztázásra vágyott a májusi nyármelegben, s megpróbált minél nagyobb alátámasztási felületet szerezni magának valamelyik fa hűs árnyékában elhelyezett pokrócon, bár ennek biztonságában akadtak — főleg nők —, akik felkönyökölve, némi társalgással próbálták az emésztési folyamatot gyorsítani. Igaz, az ő gigájukon kevesebb sör csúszott le, mivel ők voltak a „haza-sofőrök.” Ez mindig asszonyfeladat egy pikniknél. Egyedül Szabolcs állt fel bőszen. Igaz, az ő Emőkéjének nincs jogsija, így kénytelen volt az év első flekkenezését erjesztetlen szőlőnedűvel ünnepelni.

— No, megyek madarat lőni!

A megbotránkozott pillantások — főleg a női részlegen — azonnal mosolyra váltottak, amint meglátták a Zenit¹ gyártmányú „puskát”, amelyre épp felkerült a teleobjektív.

— Fanatikus… — nézett vissza Pista is fekvő helyzetéből, majd feje visszakoppant, s kényelmesebb helyzetet vett fel a pokrócon. Egyedül a kis Bogi jött lázba az ötlettől, és elővette saját kis „pisztolyát”, amellyel fényképet ugyan nem tudott készíteni, de a madárhangot meg lehetett örökíteni.

— Ki-ki a maga „madárkáival” — jegyezte meg Gyuri, egy gesztussal arra utalva, hogy ne legyen félreértés, e „madárkák” a hiányzó fogaskerekekre utalnak a szürkeállományban.

— Apja lánya, le se tudná tagadni… — jegyezte meg Emőke, némi féltékenységgel a hangjában.

A „vadászok” nem sokat törődtek az irigyekkel, hanem óvatos léptekkel indultak a hangok irányába. Innen kezdve már csak a jelbeszédé volt a szó. Jó persze, és a „fegyvereké.” Ám aznap elkerülte őket a vadászszerencse. A nagy udvarlás már ebben az órában lejárt, s nem tudtak egyetlen tollast se lőtávolba becserkészni. Emőkének ugyan sikerült rögzítenie néhány alig hallható hangot, de hát azzal nem lehet majd visszatérésükkor dicsekedni. Már épp csalódottan indultak vissza, amikor valami megzörrent mellettük a bokorban. Szabolcs nem akart hinni a szemének. A gyíkra, kígyóra, egérre számító „vadász” nagyot nézett, amikor a bokor mögött két veréb lapított. Mit keresnek ezek itt? Visszafojtott lélegzettel intette csendre és mozdulatlanságra kislányát, majd hátrált egy kicsit, mert teleobjektívvel ennyire közelről nem lehet fényképezni. A mozdulatra a két verébszerű tollcsomó bespurizott a levelek közé. Intett kislányának, hogy óvatosan közelítsen, majd bemutatott a bokor alá. Szabolcs óvatosan tette földre a fényképezőgépét, majd óvatosan térdre ereszkedve mutatta meg a levelek mögül kipislogó idétlen madárkákat, amelyek nem ugráltak, hanem gyalogoltak, s farkuk sem volt. Némi memory scan, s Szabolcs már tudta, nem verebekkel van dolga. Mit keressenek azok itt, az erdő közepén? Két fenyőrigó-fióka keresett előlük menedéket. Feltehetően kakukk túrhatta ki őket a fészekből. Nosza, a teleobjektív nemcsak fényképezésre alkalmas, ám hiába hozta vele közelebb a környező fák tetejét, sehol se fedezett fel fészket.

— Most el fognak pusztulni? — görbült le a kislány szája. — Mentsük meg!

Némi apai racionális érvelés következett, mely alatt elvágta az ágat a:

— Kééérleeek!!!

Nos, ezzel egy apának nem érdemes vitatkozni… Úgyis alul marad. Főleg, ha szívén viseli ő is a sorsukat.

— Jóóóó! — fogta be a fülét. — Adunk nekik egy esélyt. De ahogy megtanulnak repülni, szabadon eresztjük őket. Nem vagyunk madárkínzók! — jutott lélegzetvételhez az apai szigor.

Ilyen bevezető után a kalitka szóba se jöhetett. Az egyik kisrigó másnapra elpusztult, de a másikat, Rigó Rékát az ígérethez híven, bár fájó szívvel, július közepén ünnepélyesen szabadon engedték. No, jó, valljuk be, akadt némi családi vihar e két hónap alatt, mert Emőke a madármentő akcióhoz feltételeket szabott: „De ti takarítotok utána!” S a kis hálátlan még annyira sem volt hajlandó, hogy szobatiszta legyen. Ám minden rigópotty láttán rendezett hisztijei ellenére, amikor hazaért, ő is azt kérdezte:

— Hol van Rigó Réka? Enni adtatok neki? Hát vizet?

S ő is szívesen vette a kezébe, a kisrigó pedig nem ellenkezett, ha pótszülei simogatták. Nagy űrt hagyott maga után a kis bestia, úgy belopta magát a család szívébe. S miután már nem pottyantott többet, még Emőkének is kezdett hiányozni a „gyalogló veréb.” Bogi is emlegette, hogy nem tudta megörökíteni a hangját, s a temérdek róla készült fénykép nem vigasztalta. Szabolcsnak jött egy mentő ötlete.

— Készítünk madárházat!

Első hallatra Boginál nem aratott sikert az ötlet. Mióta tapasztalta, hogy Rigó Réka még enni se hajlandó a nyitott ajtajú kalitkában, nemhogy ott pihenni esetleg aludni, Tercsi néniékhez se ment át szívesen, mert ott bezárva kínozták a kanárit. Ő azt nem bírja nézni. Mikor felfogta, hogy az tulajdonképpen mindig nyitva lesz, és inkább etető, mint ház, s akkor ott az erkélyükön figyelheti a madarakat, már lázasan támogatta az ötletet, s végül édesapjának más fontosabb dolgát is félre kellett tennie, de a madárház az etetővel elkészült jóval az „idény” előtt. Újabb nyaggatás vette kezdetét:

— Mikor jönnek majd enni?

Hiába tépte e kérdés hallatán a haját Szabolcs, már ő is számolta a napokat, amikor az első kliensük megjelenik. Már jól benne voltak a télben, amikor rájöttek, hogy „kis” baj van, a tervezést nem madártető-szakember végezte. Összeült a családi tanács, s először Szabolcs hosszas munkával kitágította az „ajtón” a lyukat. Tanár létére nem állt épp fafeldolgozó szakember hírében, így a reszelés több napig eltartott. Eközben megjelent az első kliens. Természetesen egy veréb. Ezúttal már igazi, olyan, amelyik nem lépked, hanem ugrál.

Szabolcs lenyelt néhány kikívánkozó szentet a fölösleges munkáért, s az „ajtó” a kitágított lyukkal sem került vissza a helyére, még ha ezáltal a kis „építmény” rozogábbá is vált. Bogi ötletére a madáretetővé alakult házikó két oldalára fényképek kerültek, csalogatónak, mert ez nem kizárólag „proli” verebeknek fenntartott hely. Talán mégis a szalonnadarabok vonzották oda az első cinkét. Emőke nem igazán díjazta a család másik kétharmadának, teszem azt az ebéd közben fellángoló izgalmát egy újabb színesebb tollú mozgó lény megjelenésekor, s tehetetlenségében a:

— Ni, a madaraitok már megint leszarták az erkélyt! — típusú kritikákkal állt rajtuk bosszút. A rajongóknak ez nem szegte kedvét, főleg miután a házi sárkányt is rajtakapták a madárlesen. Ám jött a tavasz, s a színesek hűtlenek lettek az ingyen-konyhához, csak a verebek maradtak. A nyár elején aztán az első emeleti erkélyen megjelent az első galamb… Első pillanattól kezdve világossá vált, hogy egyetlen galambszar eltávolítása sokkal nagyobb munka, mint egy hadsereg kismadár termékéé. Akkor még Szabolcs csak bosszankodott. Ám mintha vészmadár lett volna az a turbékoló. Tervezett magyarországi szabadságukat a Ceauşescu-rendszer útlevél-politikája húzta át. Csak a lányok tudtak elutazni. Aztán ott váratlanul Emőkének alkalma nyílt nyugatra szökni. Azonnal döntenie kellett, s a téli fagyoskodásra gondolt, a sorbanállásra, az áramszünetekre, a besúgókra…

— Majd valahogy utánunk jön Apu is… — biztatta kislányát. Már a németországi lágerből írta meg férjének mi a helyzet.

A családegyesítés pedig nem ment egykönnyen. Az itthon maradottnak nemcsak az üres lakással kellett megküzdenie, hanem a Szekuritáté zaklatásaival is. Fenyegették, váljon el, fél lakásuk az állam kezébe került, amelyért bért kellett fizetnie. Ahányszor telefonált, hallotta a kattanást… Lehallgatták. Arról, hogy „semleges területen” találkozzanak, szó se lehetett. Felesége szökése után nem is álmodoztatott arról, hogy útlevelet kap. Az asszonyka német állampolgárságot csak két év után kaphatott, s csak azután lehetett megindítani a családegyesítési folyamatot, az hosszú út volt és göröngyös.

Az idő telt, s ahogyan a román közmondás mondja, a rég nem látott szemek feledésbe merülnek… Emőkének kellett a férfitámasz, és talált…

Szabolcs számára összedőlt a világ. Más férfinak megadatott a jog, hogy hetente egyszer lássa gyermekét, de neki még útlevelet sem adnak, hogy egyszer meglátogathassa. Telefonapa lett… Emőke ellen fellángoló, megcsalt férfigyűlölete szalmalángjának kifulladásakor paradox módon reagált a hiányára. Az asszony pedantériájának próbált megfelelni. A már egy ideje asszonykéz híján kissé elhanyagolt lakásban megpróbálta megteremteni azt a rendet, tisztaságot, amelyet felesége tartott. E hangulatban egyre jobban irritálta az erkélyen egyre gyakrabban pottyantott galambürülék. Ellenérzése irántuk akkor lobbant fel először, amikor szétverték a madáretetőt. Nem volt az egy örökkévalóságra tervezett építmény, és „az ajtaja” eltávolítása után pláne megroggyant, ám veréb méretű madárkák látogatásait még sokáig bírta volna. A megjelenésétől ijedten felröppenő galambok „támadásai” hatására végül a tákolmány szétesett.

Kislánya hiányát még nehezebben viselte. Lehet, nem volt ő az a férfi, akire egy nő Pénelopé módjára várjon, és talált nála jobbat, de apaként nem bukott meg, amit kislányával folytatott telefonbeszélgetések is igazoltak. Mindig elhangzott:

— Hiányzol, Apu…

Szabolcs pedig lelki szemeivel látta a lecsorduló könnyeket, melyek mindegyike tőrt döfött a szívébe. Már Németországba való szökésük utáni első télen is csak azért tartotta rendben és töltötte meg a madáretetőt, mert ezzel is fenntartotta Bogival a lelki kapcsolatot. Ezzel is bizonygathatta „jó apa vagyok, látod, gondjukat viselem a szeretett madárkáidnak.” Mit meg nem tesz egy apa ezért, még a madárürüléket is hajlandó pucolni.

Szabolcs vérző szívvel vette kézbe a rémtett bűnjeleit. Hej, most nincs mellette Bogi, hogy „segítsen”, ami inkább hátramozdítás volt, de hát… Lemosta minden darabját, újralakkozta, majd ismét összeállította. Messze rozogábbnak sikerült, mint első alkalommal, de végre újra egyben látta. Miután megszáradt rajta a lakk, bevitte a gyermekszobába, ahol megfagyott az élet. Semmi sem mozdult ott, kivéve, amikor takarításkor felemelte a tárgyakat, hogy alattuk is összeszedje a porszemeket. Időnként bement, s emlékezett. Minden tárgyhoz kapcsolódott egy vagy több kis jelenet, mosoly vagy könnycsepp, például a játékban megsérült baba látványától… Majd az újabb mosoly, amikor sikerült megjavítani, újra „életre kelteni.” A madáretető látványa ébresztette benne a legtöbbet. Az, amelyet a galambok tönkretettek.

(folytatás következik: Fészek az erkélyen)