Nagy Horváth Ilona : Hegyszer egy

Most úgy írom, hogy értsenek,

hűvös gondolatcsúcsok helyett nem

lesznek kék magaslatok,

reményt szimbolizálva nem nyílik virág,

a madár üljön csak tovább a dróton,

szabadságot hirdetve, majd akkor

repülhet, ha azt mondom,

huss.

 

Ismerj fel.

 

A feltevés szerint tehát szavam, csak maga

a puszta szó lehet

kendőzetlenül a világ,

az üzenet,

képletesen most nem, de szó szerint

összeválogatom neked

a fejemben lévő

kuplerájt.

Fuss, ha nem bírod a szaftos

részeket, itt bizony homogén

löttyben

– nevezzük naivitásnak –

úsznak az álmok,

innen válogathatsz,

ha álnokul elhitetnéd

velem,

valamelyiket valóra váltod.

Csakhogy még nem ejtettem

ki azt a szót,

így aztán madár marad, hegy nem nő,

virág zárt szirmokkal tagad és tagad,

nincs tavasz,

míg én nem mondom.

 

Fáradj beljebb.

 

Ezek itt

– most épp legelöl –

a számok között,

a nemszámítás egyértelmű

eredményei:

valamit akarnak

– nem én vagyok –

hiába is takargatnám, éleslátásom

és egyéb hiányosságaim megint,

mintha fotográfus volnék,

látlak,

újabb teremtés koronája pózol,

sovány delejjel szemembe néz,

majd fakó villanással

rám kacsint.

Mint egy ringyó.

Valamit akar.

– nem én vagyok –

Rebbennék, persze,

de maradok a dróton,

míg meg nincs a pasashoz

a tuti dekódom,

hogy megtudnám,

mi hozta elém,

madárnak néz vajon

vagy hegynek,

mert virágnak semmiképp,

– gondolom.

 

Kövess.

 

Zászlókkal teli,

egyebekben üres terem,

– politikai nézeteim –

kiabálhatsz nyugodtan,

lengesd meg bármelyiket,

látod, e témában sincs

bennem semmi, ami komolyabb

visszhangot vet,

szelektív ismételnek csak

a falak,

nézd, ott áll valaki…

az a tanácstalan vállú,

arc nélküli alak,

nos az ott például

én vagyok,

amikor nem hiszek

semmiben,

amikor nincs madaram,

hegyem,

virágom,

amikor meg se szólalok,

csak a szám szélét

rágom elvtelen.

 

Gyerekszobába viszlek.

 

Hideg van.

Érzed? Ha akarod,

együtt éhezünk,

mostantól nincs anyánk,

nem tudjuk, hol van,

otthonunk sincs,

folyton csak érkezünk,

minden utca új,

és mégis ugyanaz:

idegen, bizalmatlan

arcok,

gyere, megmutatom,

hogyan kell behúzni

a Kovács gyereknek, hogy

féljen még húsz év után is,

és ne kérdezze többet,

hogy hol lakom.

Figyeld az öklöm,

ha bántanak, nem szabad

összegabalyodni, a rendhez

csak egy ütésed van,

pontosnak kell lenned,

nagyon, és tudni azt

a pillanatot, ami nem

csupán pillanat:

alkalom.

A túléléshez.

 

Nem így akartam, nézz tovább.

 

Bentebb vannak

meghitt fényű,

csendes szobák is.

Selyemmel vont csendek

lakják.

Semmi más.

Csak a csendek meg én,

és én is csend vagyok.

Az első szavamtól az utolsóig

is…

ne higgy el semmit.

Ha beszélek, akkor is

hallgatok.

– a szemem nézd, az talán…  –

Valójában madár volnék

meg virág.

Hajlamom szerint.

Szabadság meg örök remény.

Regénnyi szárnysuhanás és

szemérmes hallgatás.

De inkább csak hegy vagyok.

Kékbe veszett

hideg, idegen.

Madárcsendes,

virágtalan egyvilág.

Kicsi hegy.

Észrevétlen,

idelenn.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.