Most úgy írom, hogy értsenek,
hűvös gondolatcsúcsok helyett nem
lesznek kék magaslatok,
reményt szimbolizálva nem nyílik virág,
a madár üljön csak tovább a dróton,
szabadságot hirdetve, majd akkor
repülhet, ha azt mondom,
huss.
Ismerj fel.
A feltevés szerint tehát szavam, csak maga
a puszta szó lehet
kendőzetlenül a világ,
az üzenet,
képletesen most nem, de szó szerint
összeválogatom neked
a fejemben lévő
kuplerájt.
Fuss, ha nem bírod a szaftos
részeket, itt bizony homogén
löttyben
– nevezzük naivitásnak –
úsznak az álmok,
innen válogathatsz,
ha álnokul elhitetnéd
velem,
valamelyiket valóra váltod.
Csakhogy még nem ejtettem
ki azt a szót,
így aztán madár marad, hegy nem nő,
virág zárt szirmokkal tagad és tagad,
nincs tavasz,
míg én nem mondom.
Fáradj beljebb.
Ezek itt
– most épp legelöl –
a számok között,
a nemszámítás egyértelmű
eredményei:
valamit akarnak
– nem én vagyok –
hiába is takargatnám, éleslátásom
és egyéb hiányosságaim megint,
mintha fotográfus volnék,
látlak,
újabb teremtés koronája pózol,
sovány delejjel szemembe néz,
majd fakó villanással
rám kacsint.
Mint egy ringyó.
Valamit akar.
– nem én vagyok –
Rebbennék, persze,
de maradok a dróton,
míg meg nincs a pasashoz
a tuti dekódom,
hogy megtudnám,
mi hozta elém,
madárnak néz vajon
vagy hegynek,
mert virágnak semmiképp,
– gondolom.
Kövess.
Zászlókkal teli,
egyebekben üres terem,
– politikai nézeteim –
kiabálhatsz nyugodtan,
lengesd meg bármelyiket,
látod, e témában sincs
bennem semmi, ami komolyabb
visszhangot vet,
szelektív ismételnek csak
a falak,
nézd, ott áll valaki…
az a tanácstalan vállú,
arc nélküli alak,
nos az ott például
én vagyok,
amikor nem hiszek
semmiben,
amikor nincs madaram,
hegyem,
virágom,
amikor meg se szólalok,
csak a szám szélét
rágom elvtelen.
Gyerekszobába viszlek.
Hideg van.
Érzed? Ha akarod,
együtt éhezünk,
mostantól nincs anyánk,
nem tudjuk, hol van,
otthonunk sincs,
folyton csak érkezünk,
minden utca új,
és mégis ugyanaz:
idegen, bizalmatlan
arcok,
gyere, megmutatom,
hogyan kell behúzni
a Kovács gyereknek, hogy
féljen még húsz év után is,
és ne kérdezze többet,
hogy hol lakom.
Figyeld az öklöm,
ha bántanak, nem szabad
összegabalyodni, a rendhez
csak egy ütésed van,
pontosnak kell lenned,
nagyon, és tudni azt
a pillanatot, ami nem
csupán pillanat:
alkalom.
A túléléshez.
Nem így akartam, nézz tovább.
Bentebb vannak
meghitt fényű,
csendes szobák is.
Selyemmel vont csendek
lakják.
Semmi más.
Csak a csendek meg én,
és én is csend vagyok.
Az első szavamtól az utolsóig
is…
ne higgy el semmit.
Ha beszélek, akkor is
hallgatok.
– a szemem nézd, az talán… –
Valójában madár volnék
meg virág.
Hajlamom szerint.
Szabadság meg örök remény.
Regénnyi szárnysuhanás és
szemérmes hallgatás.
De inkább csak hegy vagyok.
Kékbe veszett
hideg, idegen.
Madárcsendes,
virágtalan egyvilág.
Kicsi hegy.
Észrevétlen,
idelenn.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Nagy Horváth Ilona
