…
Az asztaltól felállva aztán az egész falat beborító teraszajtóhoz sétál. Odakint, a gondosan ápolt parkot és a terasz határát mindössze csak egy fehérre festett korlát választja el; Fanni, ha ki akar menni a parkba, nem gondolkodik bonyolult megoldásokon: egyszer?en csak átmászik rajta. A korláton túl maga a mesés mediterrán valóság: égig ér? fák, kaktuszok, tíz-tizenöt méteres fikuszok, elegáns pálmák és valószín?tlenül zöld pázsit öleli körül az úszómedencéket, amely errefelé egyáltalán nem luxus. A nyári h?ség kibírhatatlan a h?s – nyár közepére szinte már testmeleg – medencék nélkül, amely h?ség áprilistól október végéig tart, s a kett? között is csak jelképes a tél; kissé h?vösebb van, ami olyankor elég kellemetlen a magas páratartalom miatt. A medencék között rikító sárga napágyak szétszórva – ez természetes itt. Személyzet gondoskodik róla, hogy másnap reggelre minden rendben legyen a parkban, ?k tesznek rendet a gazdag nyaralók, lakástulajdonosok után, akik a szigeten hagyott néhány ezer eurójukért rendszerint szinte mindent megengednek maguknak; bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eme környéken szerencsére ez nem is jellemz? annyira, mint a tipikus nyaralókörzetekben, néhány kilométerrel odébb. Az esetek nagy részében azért tudják értékelni az itt él?k a csodás szök?kutat és a repkénnyel befutott lugast; a m?vészi él?virág kompozíciókat és a közvetlen kijáratot a tengerhez, amelyben úgy vannak szétszórva az egykor leszakadt hegydarabok, mintha Isten csak a szigetlakók kedvtelésére dobálta volna szét a sziklákat, hogy megtörje kicsit a tenger és az ég egyformakék találkozását a horizonton.
Idebent, az otthonunkban sokkal banálisabb az összkép: a teraszon gyerekjátékok szerteszét a napágyak körül, mellettük száradó ruhák, amelyeket ha nem közvetlenül a napra teszek, két- három napig is nyirkosak maradnak, hála a s?r? növényzet fanyar-édes illatú párájának.
Hong Yu csak áll és figyel. Nézem, hogy szívja magába a látottakat, hiszen annak ellenére, hogy évek óta él a szigeten, szinte semmit nem tud róla: barakkokba elzártan élnek a kínai fiatalok – esetünkben Hong Yu – és a munkán kívül nemigen jut neki más, mint egy falatka Mallorca, vagyis a munkásszállássá degradált apartmanház és a kínai vendégl? közötti színes, turistáktól hemzseg? partszakasz. Szoktam néha látni az autóból, ahogy munkába siet: talán fel sem emeli a fejét, hogy megnézze magának az élete színterét, talán nem is érdekli… mindenesetre furcsa, hogy miután lemezt cserélek, megkérdezi, mi ez a zene. „Salsa" – mondom neki meglepetten, mert salsa folyik itt a csapból is, hogy-hogy nem ismeri? „Magyar zene?" – húzza fel a szemöldökét, és erre még a park is elcsendesül. „Nem, ez dél-amerikai" – válaszolom, majd megígérem neki, hogy legközelebb elvisszük magunkkal a kedvenc salsa-klubunkba egy Santana nev?, chilei fickóhoz, aki vagy névr?l ismeri a vendégeit, vagy egyszer?en nem engedi be ?ket. Ennek borzasztóan örül, szinte ragyog, mint egy kisgyerek karácsony el?tt, majd biztosít, hogy semmiképpen nem felejtsem ezt el… nem értem. Ha ennyire vágyik egy csipetnyi éjszakai életre, hogy a csudába nem kóstolt bele eddig?
„Akarsz kimenni?" – faggatom, mert láthatóan leny?gözte a park, mire megint finoman mosolyog. Nem merte kérni, pedig mi sem természetesebb, így elindulunk az ajtó felé.
A férjem kimenti magát és visszafekszik aludni; már két hónapja dolgozik minden éjjel, mert valakinek biztosítania kell a gyönyör? otthont és a gondtalan hétköznapokat, mert ? egy csendes-h?s, aki képes lemondani rengeteg vágyáról, csak hogy a mieinket teljesíthesse, vagyis leginkább Fanniét, aki most izgatottan ugrál körülöttünk.
Az ajtóból aztán visszafordulok, mert túl magas a sarka a cip?mnek, ami szinte soha nem zavar, most viszont nem akarom végigszurkálni vele a pázsitot; „csak egy pillanat", kiáltom utánuk, és visszasietek a gardróbhoz, ami igazából egy tolóajtókkal leválasztott rész a szoba teljes hosszában. Zseniálisan egyszer? ötlet és hatalmas tárolóhely, mögötte aztán elfér minden a porszívótól a ruháinkon át a vendégek részére eltett takarókig, persze gondosan glédába rakva, polcokkal elválasztva.
Gyors cip?csere, aztán kilépek az ajtón és Fanniék után sietek – de egyszerre sehol nem látom ?ket.
Nem értem… egy pillanatra szaladtam csak vissza, meg kellett volna várniuk, Fanni még csak ötéves és Hong Yu nem ismeri a parkot. Hová mehettek?
Kirohanok a park felé: lábaim alatt kopog a termésk?vel kirakott, bokrokkal szegélyezett út, körben egyre hangosabb a gyerekzsivaj. Az els? medencéhez sietek. Ezt sokkal jobban szeretjük – szebb és nagyobb, mint a hátsó – s ezzel nem csak mi vagyunk így. Most is eléggé tele van gyerekekkel, akiket már látásból ismerek, de most összekeverednek az arcok – az én gyerekem nincs itt.
Hátamban jegesen feszül a gerincem, a gyomrom égni kezd. Már belátom a parkot, hiszen a lábam egyre szaporábban visz; bár érzem, ahogy egyszerre nagyon kicsi leszek és nagyon lassú… szeretnék felrepülni, mint álmaimban, hogy láthassam, merre van az én kicsikém és az a kínai lány – már nem szólítom a nevén magamban, már egyre jobban félek…
A kapukon befelé csak speciális távirányítóval lehet bejönni, de kifelé természetesen nyílik egy kis kapcsoló segítségével, a f?kapunál… talán kimentek.
A jég a gerincemben elárasztja az egész testem, egészen a torkomig. Hánynom kell. Sehol nem látom ?ket. Egyszerre nem is értem, hogy lehettem ennyire ostoba, és nem értem, hogy engedhettem be az otthonunkba egy idegent. Ez egy furcsa, ismeretlen ország, ahol még csak vendégek vagyunk, és… bele sem merek gondolni. Vad spekulációim lesznek egy gyerekrabló kínai bandáról, akik talán egy bérelt autóval odakint vártak… nem, ez nem lehet…
Még egyszer körülnézek, aztán megígérem magamnak, hogy felkeltem a férjemet… mi a helyi rend?rség segélyhívó száma? Úristen, de hát alig beszélek spanyolul…
Már fojtogatja a torkomat a sírás, már csak rohanok cél nélkül föl-alá a narancsszín? termésköveken, ahol kis híján fellököm az egyik kertészt, aki vidáman fütyül egy hamis dallamot: „Hola Senora, que tal?" – köszön rám, majd furcsán végigmér… az arcom nyilván eltorzult a kétségbeesést?l és a feltörni készülni sírástól, mert már nem vagyok asszony, és nem vagyok feln?tt, csak egy kislány vagyok én is, aki tehetetlen és… én eddig azt hittem, ilyen csak másokkal történhet meg. Képek villannak a fel az agyamban: a Portugáliában elrabolt apróság fénymásolt pillantása a benzinkutak és középületek falairól, amit?l a szívem minden alkalommal összerándul, hiszen csak egy kislány… egy kisgyerek…
Egyszerre elfelejtem minden nagyratör? vágyamat sikerr?l és gazdagságról, és nem akarok semmi mást, mint a megszokott hétköznapokat: Fannit akarom. Vékony kis karjainak szorítását a nyakam körül, és reggelenként meg akarom ölelgetni, miközben mélyeket lélegzem a babaillatából. Ebben nem akadályozhat meg senki, mert belehalok, még akkor is, ha szinte elájulok a felismerést?l: ez a ferdeszem? dög elvitte valahová a gyerekem.
Mérhetetlen düh indul meg bennem, úgy hiszem, megállíthatatlan vagyok. Gyilkolnék, ha kellene. Érzem, hogy megtenném, ha ezzel megvédhetném a gyermekem, akiért felel?sséget vállaltam; vámpírok vére ordít az ereimben, esküszöm, artériákat szakítanék ki a fogammal, megpróbálva túllépni a testem, n?i mivoltom okán sz?kre szabott er?m határain túl… mégis tehetetlen vagyok, csak szaladgálok itt összevissza.
…
Amikor meglátom ?ket a tenger fel?li oldalról visszaballagni, talán egy pillanatra el sem hiszem, hogy ?k azok. Fanni kelekótyán ugrál, ahogy szokott – amilyen gondtalan csak egy kisgyerek lehet – hosszan befont copfjai vidáman repkednek körülötte és látom, a világért el nem engedné a kínai lány kezét, aki súlytalan kecsességgel lépdel mellette a füvön. Beszélgetnek. Fogalmam sincs, milyen nyelven, de ahogy elnézem, igencsak megértik egymást.
Egyszerre elönt valami melegség: a legtisztább hála és megkönnyebbülés egyvelege. Ha eddig a rémülett?l nem tudtam gondolkodni, most a hirtelen rám zúduló boldogságtól nem tudok. Eléjük megyek és Fannit úgy magamhoz szorítom, hogy nyüszögni kezd: „nagyon megszorítottál…" – reklamálja, de már fonódik is a kis karja a nyakam köré… képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet, menthetetlenül csurogni kezd a napszemüvegem alól.
Hong Yu észreveszi, és magában biztos nagyon csodálkozik… kissé szenvedélyes reakció ez tízpercnyi távollét után, és szerintem elkönyveli, hogy ezek a magyarok különös, labilis népek – vagyis csak én.
Persze, ? mit sem tud arról a tíz percr?l… azt hiszem, ha egy nyelvet beszélnénk sem mondanék el neki semmit róla, mert err?l nem lehet beszélni. Err?l legfeljebb csak írni lehet.
„Fanni megmutatta a tengert…" – magyarázza zavartan, mert a leveg? még mindig süt körülöttem, amit nem igazán ért. „Nagyon helyes kislány, egyszer remélem nekem is ilyen okos és szép kislányom lesz." – suttogja, és a puszta feltételezést?l könnybe lábad a szeme.
Én pedig magamban, némán bocsánatot kérek t?le.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Adminguru
