Messze északról indult a Vándor. Szerette a hideget. Fiatal volt, meggondolatlan, útja pedig sietős, időre kellett érkeznie.
Lassan maradtak el mellette a színes őszi lombok. Jöttére hullani kezdtek a levelek és ahova hetykén lépett nyikorgó csizmájában, ott roppant az ág, dér lepte lábnyomát. Hátra tolta fején prémes kucsmáját, nagyot fújt a sietségtől. Jöttére varjúsereg menekült károgva a házak közé.
─ Micsoda vacsora! ─ szólalt meg a vállán üldögélő fekete sas, aki eddig kényelmesen utazott. Most mohón tekintett az elszálló varjakra.
Beköszöntött a december. Alig pár nap telt el a hónapból, mikor a Vándor egyetlen intésére lassan pilinkélni kezdett a hó, s hullt egyre nagyobb pelyhekben.
Az emberek vastag kabátokba, bundákba öltöztek, sietve jártak az utcákon.
A Vándor esténként belesett az ablakukon. Sokáig időzött ott, ahol gyermekek is laktak, nézte álmos szemüket. Csak hat nap múlt el az érkezését követően, amikor a város felé robogott csengettyűs szánján a Mikulás.
─ Ki ez? Mit akar? ─ kérdezte a fekete sas, aki épp ott körözött a szürke ég alatt.
─ Ő a gyerekekhez jött ─ mondta mosolyogva a Vándor és már indította a kis szellőfiúkat egy mozdulattal, hogy segítsenek megemelni a nehéz zsákját. A jövevény élvezte a hó csikorgását a csizmája alatt, ahogyan szaporán lépegetett házról, házra.
Már kiürült a zsák, visszafelé tartott a város szélén hagyott szánja felé, amikor meglátott egy embert a kivilágított kirakat előtt. Nyári kabátban vacogott a hidegben, a bolt rég bezárt ─ talán pénze sem volt? Csak állt és sóvárogva nézett a fénybe. Mikulás megsajnálta, vállára terítette prémes kabátját, s szótlanul indult útjára.
Ezen az estén ez volt az utolsó ajándéka.
A Vándor elégedetten bólogatott a látványhoz.
Fekete sas messze szállt a hómező fölé. Nemrég látott ott egy elpusztult nyulat, azt szánta vacsorájának.
Barátja, a Vándor aztán sürgetni kezdte az időt. Szinte táncot járt az óralapokon, kergette a mutatókat. Napra nap jött. Beterítette hóval a közeli fenyveseket előlegként, mintha angyalok haja díszítette volna a tűleveleket.
„Csendes éj, szentséges éj”… ─ dúdolta a széllel.
Fújta az utakról a havat. Éjjel széthúzta a felhőket. Csillagokkal szegte be az utat mennytől a földig, az angyalok útját. Nézte az ablakokat, gyönyörködött a kigyúlt fényekben.
Most élt igazán, decemberben. Élvezte az ünnep hangulatát. Napokig csak járta a házak környékét. Múlatta az időt a látvánnyal. Fenyőillat fogadta mindenütt és boldog mosoly, hiszen karácsony volt.
Ezután egy-kettőre elérkezett az év utolsó napja, szilveszter. A Vándor mélyeket lélegezve lehelte a fagyot a pezsgős poharak felett, szemével simogatta a teli tálakat, ha beosonhatott a nyitva felejtett ajtón.
Aztán kint táncolt, táncolt egész éjszaka.
─ Micsoda bolondság! ─ forgatta fejét a fekete sas. ─ Lesz a vigalom után majd szánom-bánom ─ jósolta kárörömmel, s éhesen röppent a város szélső házai közé, ahol látott egy felborult kukát ─ mintha hús is lapulna benne ─ gondolta ─, ilyen bőséges nap után minden megeshet.
A Vándor csak hajnalban pihent keveset, mert űzte a kíváncsiság, mit láthat még…
Az emberek újévi jókívánságai után üres napok következtek.
Bosszankodott, hideget fújt mindenfelé.
Aztán eljött az ideje a disznóölésnek. Este késeket válogattak a férfiak. Kora reggel kis poharakból pálinkát ittak.
A Vándor leselkedett, hogyan készül a hurka, kolbász.
Ott kóborolt a füstölők környékén, bebújt volna a sonkák közé, de az emberek vigyáztak az ajtóra.
Így, ereje teljében, csak élesztette, fújta a tüzet. Élvezte a felszálló füst illatát.
Fekete sas is nagyokat szippantott röptében a metsző levegőből, de az emberek közé mégsem merészkedett.
A Vándor mély sóhajtásaival befagyasztotta a tavakat, folyókat. Elégedetten nézte a léket vágó halászokat, s közben simogatta a szakállát.
Csodálkozva tapasztalta, milyen hosszúra nőtt.
─ Nocsak! ─ gondolta, és a nádas közötti nyiladékban belenézett a balatoni jég tükrébe. Idősödő ember tekintett vissza rá.
─ Mi történt velem? Ez nem lehet! ─ dühöngött magában. Lassan simogatta fájó derekát. ─ Nem kellett volna annyit táncolnom ─ gondolta január végén.
Februárban már csak óvatosan sepregette az utakat, széles cirokseprűjére támaszkodott fáradtan, s messze nézett.
Valahonnan zenét hallott. Hiába árasztott hideget, egyre fogyott az ereje. Csorgott a hólé az ereszeken, sírtak a jégcsapok.
Az emberek egyre vidámabban jártak az utcákon, furcsa maskarát öltöttek, őt, a telet búcsúztatták, mondogatták, hogy vége lesz. Mulattak, de most nem tudott velük örülni, hallotta, hogy farsangot emlegetnek.
Egyre gyengébb lett. Valami bántotta a szemét is. Különös fények szikráztak a napsütésben.
Ő a fehér tájat szerette, a hóval megrakott ágakat, de a fák…
─ Bolondját járatják velem… ─ gondolta, és fáradtan nézte színesedő ágaikat.
Egy napon levetette vastag bundáját, melege lett.
─ Itt az idő ─ indult vissza, észak felé. Keresztútnál állt. Szeme messze nézett, s ott a távolban felfedezett valakit.
Virágos kis cipőjében, kecses léptekkel közeledett fiatal kis húga, a tavasz.
─ Így van ez minden évben! ─ legyintett, s ment a szokott útján, előtte egy árnyék bolyongott, feltekintett. Fekete sas hatalmas szárnyával szelte a kék eget.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Sonkoly Éva
