Sonkoly Éva : Mese a Télről

Pápay Johannának… *

 

 

Messze északról indult a Vándor. Szerette a hideget. Fiatal volt, meggondolatlan, útja pedig sietős, időre kellett érkeznie.

Lassan maradtak el mellette a színes őszi lombok. Jöttére hullani kezdtek a levelek és ahova hetykén lépett nyikorgó csizmájában, ott roppant az ág, dér lepte lábnyomát. Hátra tolta fején prémes kucsmáját, nagyot fújt a sietségtől. Jöttére varjúsereg menekült károgva a házak közé.

Micsoda vacsora! szólalt meg a vállán üldögélő fekete sas, aki eddig kényelmesen utazott. Most mohón tekintett az elszálló varjakra.

Beköszöntött a december. Alig pár nap telt el a hónapból, mikor a Vándor egyetlen intésére lassan pilinkélni kezdett a hó, s hullt egyre nagyobb pelyhekben.

Az emberek vastag kabátokba, bundákba öltöztek, sietve jártak az utcákon.

A Vándor esténként belesett az ablakukon. Sokáig időzött ott, ahol gyermekek is laktak, nézte álmos szemüket. Csak hat nap múlt el az érkezését követően, amikor a város felé robogott csengettyűs szánján a Mikulás.

Ki ez? Mit akar? kérdezte a fekete sas, aki épp ott körözött a szürke ég alatt.

Ő a gyerekekhez jött mondta mosolyogva a Vándor és már indította a kis szellőfiúkat egy mozdulattal, hogy segítsenek megemelni a nehéz zsákját. A jövevény élvezte a hó csikorgását a csizmája alatt, ahogyan szaporán lépegetett házról, házra.

Már kiürült a zsák, visszafelé tartott a város szélén hagyott szánja felé, amikor meglátott egy embert a kivilágított kirakat előtt. Nyári kabátban vacogott a hidegben, a bolt rég bezárt talán pénze sem volt? Csak állt és sóvárogva nézett a fénybe. Mikulás megsajnálta, vállára terítette prémes kabátját, s szótlanul indult útjára.

Ezen az estén ez volt az utolsó ajándéka.

A Vándor elégedetten bólogatott a látványhoz.

Fekete sas messze szállt a hómező fölé. Nemrég látott ott egy elpusztult nyulat, azt szánta vacsorájának.

Barátja, a Vándor aztán sürgetni kezdte az időt. Szinte táncot járt az óralapokon, kergette a mutatókat. Napra nap jött. Beterítette hóval a közeli fenyveseket előlegként, mintha angyalok haja díszítette volna a tűleveleket.

“Csendes éj, szentséges éj”… dúdolta a széllel.

Fújta az utakról a havat. Éjjel széthúzta a felhőket. Csillagokkal szegte be az utat mennytől a földig, az angyalok útját. Nézte az ablakokat, gyönyörködött a kigyúlt fényekben.

Most élt igazán, decemberben. Élvezte az ünnep hangulatát. Napokig csak járta a házak környékét. Múlatta az időt a látvánnyal. Fenyőillat fogadta mindenütt és boldog mosoly, hiszen karácsony volt.

Ezután egy-kettőre elérkezett az év utolsó napja, szilveszter. A Vándor mélyeket lélegezve lehelte a fagyot a pezsgős poharak felett, szemével simogatta a teli tálakat, ha beosonhatott a nyitva felejtett ajtón.

Aztán kint táncolt, táncolt egész éjszaka. 

Micsoda bolondság! forgatta fejét a fekete sas. Lesz a vigalom után majd szánom-bánom jósolta kárörömmel, s éhesen röppent a város szélső házai közé, ahol látott egy felborult kukát mintha hús is lapulna benne gondolta ─, ilyen bőséges nap után minden megeshet.

A Vándor csak hajnalban pihent keveset, mert űzte a kíváncsiság, mit láthat még…

Az emberek újévi jókívánságai után üres napok következtek.

Bosszankodott, hideget fújt mindenfelé.

Aztán eljött az ideje a disznóölésnek. Este késeket válogattak a férfiak. Kora reggel kis poharakból pálinkát ittak.

A Vándor leselkedett, hogyan készül a hurka, kolbász.

Ott kóborolt a füstölők környékén, bebújt volna a sonkák közé, de az emberek vigyáztak az ajtóra.

Így, ereje teljében, csak élesztette, fújta a tüzet. Élvezte a felszálló füst illatát.

Fekete sas is nagyokat szippantott röptében a metsző levegőből, de az emberek közé mégsem merészkedett.

A Vándor mély sóhajtásaival befagyasztotta a tavakat, folyókat. Elégedetten nézte a léket vágó halászokat, s közben simogatta a szakállát.

Csodálkozva tapasztalta, milyen hosszúra nőtt.

Nocsak! gondolta, és a nádas közötti nyiladékban belenézett a balatoni jég tükrébe. Idősödő ember tekintett vissza rá.

Mi történt velem? Ez nem lehet! dühöngött magában. Lassan simogatta fájó derekát. Nem kellett volna annyit táncolnom gondolta január végén.

Februárban már csak óvatosan sepregette az utakat, széles cirokseprűjére támaszkodott fáradtan, s messze nézett.

Valahonnan zenét hallott. Hiába árasztott hideget, egyre fogyott az ereje. Csorgott a hólé az ereszeken, sírtak a jégcsapok.

Az emberek egyre vidámabban jártak az utcákon, furcsa maskarát öltöttek, őt, a telet búcsúztatták, mondogatták, hogy vége lesz. Mulattak, de most nem tudott velük örülni, hallotta, hogy farsangot emlegetnek.

Egyre gyengébb lett. Valami bántotta a szemét is. Különös fények szikráztak a napsütésben.

Ő a fehér tájat szerette, a hóval megrakott ágakat, de a fák…

Bolondját járatják velem… gondolta, és fáradtan nézte színesedő ágaikat.

Egy napon levetette vastag bundáját, melege lett.

Itt az időindult vissza, észak felé. Keresztútnál állt. Szeme messze nézett, s ott a távolban felfedezett valakit.

Virágos kis cipőjében, kecses léptekkel közeledett fiatal kis húga, a tavasz.

Így van ez minden évben! legyintett, s ment a szokott útján, előtte egy árnyék bolyongott, feltekintett. Fekete sas hatalmas szárnyával szelte a kék eget.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 564 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"