Jagos István Róbert : A viharfelh?k messzire járnak

 

 

Megint esett. A mai decemberek már csak ilyenek. Hó helyett, jéghideg es?. Mátyás, mint mindig most is a buszállomás felé igyekezett. Kissé sántítva, de azért rendíthetetlenül tartott célja felé. Szutykos kezeiben egy tescos szatyor, tele mindenféle összeguberált holmival és egy flaska bor. Kopott kabátjátgombok helyett egy ócska úttör? szíj fogta össze. Hótaposó csizmája, amit még nyáron kapott most jól kiszolgálta. Cseppet sem fázott. F?tötte a bor és a tudat, hogy pár lépés és tet? lesz a feje fölött. A melegre nem számított. Nem mintha nem lett volna f?tve a váróteremben, hanem azért, mert tudta, hogy csak a helyiség el?tti padokra szól a jegye. Az élet meg szigorú kalauz, tehát nem kockáztatott. Maradt a pad. Még jó hogy az egyik fedett rész alatt van.

    Mátyás csak akkor fázott, ha a múltra gondolt. Fázott, ha eszébe jutottak egykori szerettei. A kedvese és a kisfia. Valahol nagyon elrontották. A Kedves azóta halott. A fiú is feln?tt lehet már. Mintha egyszer látta volna nem is olyan rég. Szembe jött vele egy szürke szempár, amiben olyan pillantást látott, mint egykor az övé volt. Odaköszönt neki. Látta, ahogy a fiatalember megmerevedik egy id?re, majd tovasietett. Nem mert visszanézni. Két ok miatt sem. Az egyik, lehet hogy tévedett. A másik ok, mi van, ha nem? A szégyen er?sebbnek bizonyult nála. Az utolsó húsz évben ez volt az els? ilyen érzése. Már nem számított neki, hogy megnézik, ahogyan a kukában turkál. Az sem érdekelte különösebben, hogy két méteres körzetben nem viseli el senki sem, mert annyira büdös. Ja, kérem, tél van. Ilyenkor csöveseknél nem dívik a fürdés.

    Tehát Mátyás most nem fázott. Amint a padhoz ért, a kabátja ujjából el?húzott egy nagyon vékony kispárnát. Amolyan cukrászda szint?t, amit a székekre szoktak tenni. Valaha virágmintás volt, de mára csak néhány színes és szürkés paca volt az egész. A célnak így is megfelelt. Kett?be hajtva a feje alá csúsztatta, majd kiitta az utolsó korty borát és lehunyta szemét.

 

    Fázott. Es?ben állt. Hiába csöngetett és kopogott, senki sem engedte be. Nem beköltözni szeretett volna, hanem csak a fiát látni. Anyósa teljesen elzárkózott. A csokikat, amiket vett, nagy nehezen a postaládába süllyesztette. Tudta, hogy hibázott. Már évek óta nem látogatta meg a fiát. Most el?tört rajta a vágy hogy átölelje. A tudat, hogy már ezt a lehet?séget is elveszítette haraggal teli kínná változott. Dühében belerúgott egy jókorát az ajtóba. Nem sejthette, hogy a túloldalán egy nyolc éves kisfiú a könnyeivel küzd. Csalódás, düh és félelem keveredett apró kis szívében. Egy pillanatig úgy volt, hogy kitárja apja el?tt az ajtót. Szívében, valóságban egyaránt. De amint kívülr?l belerúgtak az ajtóba, mind ez szertefoszlott.

    Látta, ahogy két aprócska kéz gyömöszöli vissza a csokikat az utcafrontra. A csokik lassan elmerültek a felgyülemlett pocsolyában. Ebb?l megértette. A fiának nincs szüksége rá. A csalódás könnyei kiültek arcára. Fázott.

 

    Aznap este a buszpályaudvar biztonsági szolgálatnak a m?szakváltása nem a megszokott rendben zajlott. Az egyik váltó társ ittasan érkezett. Úgy volt, hogy meg sem kezdheti a szolgálatot, de akkor nagy valószín?séggel az egyik el?z? m?szakosnak kellett volna ott maradnia. Döntöttek. Nem lesz baj, majd kialussza magát az éj folyamán.

    Az ?r nem igen tudott aludni. Egyrészt még tombolt benne az alkohol, másrészt egy hajléktalanra lett figyelmes, aki a pályaudvar felé tart. Meghúzódva az árnyékban, egy ?rült terv bontakozott ki borg?z?s agyában. Mi lenne, ha szépen elázna itt a fedett részen is? Rendesen lejelentkezett a rádión a kollégájának, meg sem említve az öreg csövest. Gumibottal a kezében leste, amint az öreg megágyaz magának a padon. Várt még egy ideig, majd elindult a mellékhelyiség felé. Ott el?vett egy húsz literes vödröt és kaján vigyor közepette teletöltötte hideg vízzel. Amint odaért a padhoz, nemes egyszer?séggel leöntötte a padon fekv? alakot, majd, mint aki jól végezte dolgát visszament a meleged?be, ahol csak annyit közölt a társával, hogy megint egy csöves fekszik az egyik padon.

 

    Kínjában ordított. Fájt mindene. De f?leg ott belül. Az es? meg szakadt. Úgy érezte megfagy körülötte minden.

 

    Másnap reggel találtak rá az öregre. A hajnali fagy megkeményítette mindenét. A reggeli nap meg h?vösen mosolygott az egyre gy?l? embertömegre. A viharfelh?k már messzire jártak.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.05.14. @ 10:17 :: Jagos István Róbert
Szerző Jagos István Róbert 161 Írás
A nevem Jagos István Róbert. 1974 tavaszán születtem. Életem nagy részét Hódmezővásárhelyen éltem le (34 év). Elég korán, 1989-ben 15 évesen kezdtem el verseket írni. Ez a lendület 1998-ig tartott. Szűk tíz év után újra neki fogtam a rímfaragásnak. 2008. óta már prózákkal is próbálkozom. Ugyanennek az évnek őszén, a Csokoládéház című versemmel, bekerültem a ÀžLírikus képzelgésÀ pályázat döntősei közé. Alkotásaim megtalálhatók több országos irodalmi portálon is. Több mint egy tucat antológiában szerepelek mint szerző. 2010-ben Kárász József díjazott lettem, ami által felkértek a Kárász József irodalmi Kör alelnöki posztjára, illetve a Dél-Alföldi Művészeti Kör alapítója és elnöke vagyok. Irányításom alatt az utóbbi kör köteteket is jelentet meg. Egy saját kötettel rendelkezem, melynek címe: Made in az idők hajnalán. Most tavasszal készülök megjelentetni a másodikat ami a Félresértett szavak címet viseli. Verseim ajtók. Bennük és általuk újraéledek - élek újra. Oldok és kötök - megtartok és elengedek. Pillanatot, indulatot, vágyat, szerelmet és gondolatot. Életet és halált. Büszke esendőként vagyok ember, férfi és magyar.