S. Szabó István : Pórázon XLIX. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

61.

 

Azt hiszem, ma van Szilveszter.

    Meglehetősen korán, még világosban fejezzük be a munkát. A felfagyott, gyökerekkel behálózott kegyetlen talajon semmire sem jutottunk. Hiába csattogott a korbács, hiába őrjöngtek türelmetlenül az egyenruhába bújt fenevadak, műkincseknek, értéknek nyomát sem leltük. Bélám ásója ugyan kifordított a földből egy rozsdás lópatkót, de ez csak arra volt jó, hogy elgyötört lelkünkbe babonás hit költözzön.

    Egyszer talán minden jóra fordul.

    Állok a falikútnál és a jéghideg vízben suvickolom elfáradt kezeimet.

    Emberem vizes borogatást helyez Miklós megrúgott vállára. A vasalt csizma mély nyomot hagyott az öreg testén. Fogolytársaim elkeseredését, megkínzott arcuk látványát lehetetlen leírni, megfogalmazni.

    Egy biztos!

    Az idő vészesen fogy, és ha nem szabadulunk innen valami Isteni csoda folytán, akkor!

    Akkor ezek az emberek elpusztulnak a koruk miatt, a megaláztatások miatt, a fizikai munka és a hideg miatt.

    Vagy egész egyszerűen lemészárolnak mindnyájunkat.

    Leülök a földre, hátamat a kazán falának támasztom. Jó meleg.

    Fent a kastélyban vidám óév búcsúztató veszi kezdetét.

    Még pár óra, és újévet írunk.

    Csendben vagyunk. Iszonyatos arra gondolni, hogy a történelem ilyen szemét módon ismétli önmagát, és ilyen kegyetlen tréfát űz velünk.

    Még egy dolog szöget üt, összevissza csapongó agyamban. Bedőről senki sem szól egy kurva szót sem. Nem szidják, nem pocskondiázzák. Ez a rengeteg borzalmat megjárt maroknyi ember elfogadja, hogy volt közöttünk egy szar alak. Egy ember, ha ugyan embernek lehet nevezni az ilyet. Tehát egy illető, aki meghiúsította reményeinket, elárulta sorstársait, csupán azért, hogy a saját bőrét mentse. És a legszomorúbb az egészben, hogy nem is volt szökési tervünk. Csupán szavak röpködtek a levegőben, reményeket suttogtunk, álmokat szőttünk. Ez a mocsok pedig megölette, megölte álmainkat. Szar alak!

    — Na, uram! — térít vissza a jelenbe Bélám. — Most már tennünk kell valamit, mert itten döglünk!

    — Biztos, hogy hülye vagyok — sóhajtom —, de mit tudnánk csinálni, mikor ide vagyunk zárva a pincébe?

    Az orosz óvatosan, nehogy feltépje arcán a sebet, vakarózik.

    — Nem tudni én sem, de innen lépni kell!

    Miklós rekedten szólal meg. Azt hittük alszik.

    — Fegyvereket kell szereznünk, és ki kell törnünk. Ha nem tesszük, akkor ezek elviszik a cuccot, minket megölnek, és ránk gyújtják a házat.

    Lopva körülnézek, a többi fogoly szuszogását hallgatom. Alszanak. Legalábbis, úgy tesznek, mintha aludnának.

    Az öreg belelát a fejembe, szomorúan elmosolyogja magát.

    — Ne féljen István! Közöttünk nincs Júdás.

    — Ezt én nem tudhatom bátyám! — suttogom. — De ha megint kitudódik a tervünk, ami ugyan még nincs, akkor már nem lesz kegyelem. Ugye ezzel tisztában van?

    — Igen fiam, tudom. Elmesélek valamit. Még a táborban történt a háború alatt. Ezt csak azért mondom el, hogy megnyugodjanak, ezek az emberek nem spiclik. Megtanultak félni, mert az árulók mindig elvesznek.

    Itt hirtelen befejezi mondandóját, feltápászkodik, odavánszorog a falikúthoz, iszik egy pofa vizet. Aztán visszaül mellénk, folytatja.

    — Tehát! Ott az a hír járta, ha valaki bárminemű dolgot megtudott a másikról, és elmondta a náciknak, akkor visszakapta szabadságát. Legalábbis, ezt hirdették tábor szerte. Egyszer, egyik éjjel, egy gazdag zsidó beszélni kezdett. Teljesen legyengítette a láz, önkívületben mesélte hová rejtette el rengeteg pénzét, mielőtt elhurcolták. A szomszédos ágyon fekvő, tapasztalatlan siheder mindent gondosan megjegyzett, alig várta a reggelt, hogy jelenthesse a jó hírt a táborparancsnoknak. Megígérték neki, ha jók az információk, szabadon engedik. Teltek-múltak a napok, nem történt semmi. Mi kerültük a fiút, de bántani nem mertük, hisz fasiszta bérencé lépett elő. Egyik nap reggelén felsorakoztattak minket a barakk előtt. Tisztek jöttek, a fiút kiléptették a sorból. A drótkerítéshez kisérték. Azt mondták neki, másszon át a kerítésen, a túloldalon van a szabadság. Még azt is mondták neki, hogy attól a perctől kezdve egy órája van a menekülésre. Ebben az órában háromszor két percre kikapcsolják a drótokban futó áramot. Nem mondják meg mikor, de látni fogja, mert megszőnik a kék villódzás a vezetékek között. Ott álltunk, és vártunk. A fiatalembert majd szétvetette az ideg. Ugrásra készen, feszülten figyelt. Nem tudom mennyi idő elmúltával, megszőntek a kék szikrák. Neki indult, de a kerítés előtt megtorpant. Óvatosan, félve fogta meg a drótot. Nem történt semmi. Mint a gyík, úgy siklott fel a szöges tetejére. És ekkor a barakk előtt álló foglyok közül öten nekirugaszkodtak, és ők is a kerítésen teremtek. Döbbenetes volt! Másztak föl a fiú után, és a németek engedték. Átlendültek a túloldalra, sebesen ereszkedtek alá. Már-már megmenekültek, amikor kék szikrák rohantak végig a kerítésen. Ott égtek szénné a szabadság kapujában, a túloldalon. A nácik meg sem mozdultak. A foglyok sem. Tudták ők is, tudtuk mi is, hogy sem az áruló, sem a többiek abból a helyzetből nem menekülhetnek.

    Amikor Miklós befejezi, várakozással teli csend tölti meg a levegőt. Kabátommal törlöm meg elcsöppenő orromat.

    — Értem a történet lényegét — mondom. — De ez most nem is olyan fontos. Inkább azt kellene kitalálnunk, hogy csavarjuk ki a mocskok kezéből a fegyvertő

    Fejünk felett egyre hangosabb az újesztendő köszöntése. Ropják a táncot, énekelnek. Ezek a disznók egyre jobban érzik magukat.

    — Nem félni! — mondja az örök optimista orosz. — Lesz fegyver!

    Még mond valamit, de nem értjük. Az udvaron fülsiketítő lövöldözés veszi kezdetét.

    Éjfél van.

    A lökött Dolfi barbár unokái felettébb hangosan köszöntik az újesztendőt.

    Ha csak egy kis szerencsénk lenne! Csak egy icipici! Akkor egy részeg vadász, vagy bárki más felfigyelne erre az irtózatos fegyverropogásra.

    Akkor megúsznánk! Megúszhatnánk!

    De semmi! Ilyenkor az emberek mulatnak, berúgnak, ünnepelnek, fogadalmat tesznek.

    Odakint még elsütnek pár puskát, aztán visszahúzódnak a kastélyba.

    Csend van. Csak a bizonytalan újesztendő fut végig a kertek alatt, és besiklik a házakba. Vele van a remény. De kitudja, meddig?

    Rajtam kívül, már mindenki alszik. Én még mindig a meleg kazánnak dőlve szökésünkön töröm a fejem. Hosszú perceket, órákat töltök el azzal, hogy egy használható ötlet megszülessen.

    De, nincs megoldás!

    Vagy mi vagyunk tehetségtelenek, vagy…

    Még kimondani is iszonyat.

    Innen nincs lelépés!

    Ízlelgetem a szavakat. Innen nincs lelépés, nincs lelépés, nincs…

    Barátkozom a barátságtalannal. És kimondom azt, ami talán a végső megoldás.

    Itt fogunk megdögleni!

    Amikor eddig eljutok, és magam elé suttogva megismétlem ezt a mondatot, akkor valamiféle megmagyarázhatatlan béke és nyugalom árad szét belsőmben.

    Hisz egyszer mindannyiunk életébe belép a halál, kézen fog és magával visz.

    A föld pedig forog tovább.

 

Csendes riadalomra ébredek. Rabtársaim egy fekvő alak körül csoportosulnak. Amikor közelebb megyek, látom, hogy Zicher falfehéren fekszik a földön, Geiger pedig szívmasszázzsal próbálja őt visszahozni erre a keserves árnyékvilágra. Hosszú percekig ütemesen nyomkodja a beesett mellkast, és suttogva kéri a távozni készülő lelket a maradásra.

    — Ne add fel, lélegezz! Gyerünk cimbora, élned kell! Lélegezz! Az Isten verje meg, lélegezz már!

    A férfi sárgásfehér, áttetsző bőre alatt látszanak az erek. A többnapos borosta riasztóvá, betegessé teszi a sápadt férfiarcot. Lecsúszok homlokáról a borogatás, nem mozdul. Barátja keményen küzd az életéért.

    Az egyik töpörödött öregember, korát meghazudtoló fürgeséggel fut fel a lépcsőn, és ököllel veri a vasajtót.

    — Orvost! Szemét disznók! Hozzanak neki egy orvost!

    Okulva az elmúlt napok tragédiáiból, utána rohanok és megfogom dörömbölő kezeit.

    — Hagyja bátyó! — suttogom. — Ne kiabáljon, mert ezzel megöli a szerencsétlent!

    Kitépi magát kezeim közül, és rugdossa a böhöm vasat. Teljesen hatalmába keríti a pánik. Korához lépest bitang erős, nem bírok vele. Bélám látja a küzdelmemet, egy ugrással mellettünk terem, és egy ügyes fogással szinte megbénítja a magáról megfeledkezett embert.

    Közben tovább folyik a küzdelem Zicher életéért. Abban bízom, hogy a dörömbölés nem ébresztette fel, a feltehetően részegen alvó férgeket. Valószínő, hogy ma éjszaka őrt sem állítottak, hisz nem hallom lépteit. Egyébként, ha lenne őrünk, az már rég berontana, és a beteg száz halált halna.

    Hallgatózom.

    A rezzenéstelen csendben csak a lélegeztetés furcsa, szuszogó hangját hallom.

    Sok idő elteltével örömujjongásban törnek ki társaim. Tapsolnak, kurjongatnak. A beteg kinyitotta szemeit. Geiger izzadt homlokát törölgetve, mosolyogva emelkedik fel mellőle. Az eufórikus boldogságot trappoló bakancsok közeledése szakítja meg. A beteg kivételével mindannyian talpon vagyunk, szemeinket a bejáratra szegezzük.

    Szinte berúgják az ajtót.

    — Kifelé! Mozgás mocskok, kifelé! Sorakozó! Schnell, schnell!

    Ketten felsegítik a gyengélkedőt, a folyosón sorakozunk. Zichert keményen fogják a hona alatt, két oldalról támogatják. Rogyadoznak lábai, mészfehér az arca, kapkodja a levegőt. Kivánszorgunk az épület elé, az ismételten szakadó hóesésbe. Egysoros vonalban állunk. A tábornok megszemléli fizikailag és lelkileg teljesen lerobbant csapatunkat.

    Amikor a sor végére ér, megáll Zicher előtt.

    — Elengedni! — csattan a hangja.

    A két férfi oldalra lép, feszes állásba vágja magát. Hang nélkül bukik a hóba a szívbeteg ember. Mozdulatlanul fekszik, apró remegések futnak végig a testén.

    És ez az undorító patkány, ez a csürhében „bátor”, emberi mivoltából teljesen kivetkőzött, borgőzös csúszómászó a hason fekvő férfi fölé áll, előhalássza revolverét, és tarkón lövi a legyengült embert.

    Egyet rándul az elgyötört test, még rúg a láb, mintha menekülne, de nincs tovább.

Iszonyodva állunk. A hó belepi hajunkat, és a tehetetlen düh vért buggyant ki szájunk széléből.

    De nincs idő dühöngeni, nincs idő a gyászra, menni kell, dolgozni kell, mert a fegyverek hatalma úgy kívánja.

    Hideg, keleti szél fúj. Hordja a havat, elfagy vérhólyagos kezünk. Egyre nehezebb a csákány, a lapát, és egyre nehezebb az élet. Most már csigalassúsággal haladunk. Nincs olyan korbács, nincs olyan bikacsök, mely sebesebb mozgásra tudna bennünket ösztökélni.

    Elfogyott az erő, és elfogyott a hit.

    A szabadulásba vetett hit.

    — Nóta bitangok! — adja ki valamelyik pribék a parancsot.

    Csattog a korbács, dühtől csikorognak a fogak.

    Miklós rekedt hangon énekelni kezd.

    — Isten álld meg a magyart!

    Először halkan, majd egyre erőteljesebben száll Himnuszunk az ég felé. A kavargó fergeteg felkapja és a nácik pofájába vágja fohászunkat.

    A fasiszták tehetetlenek.

    Hiába verik a hátunkat, hiába fogják ránk a csőre töltött fegyvereket, mi mozdulatlanul állunk a gödör alján, és énekünk felveri az erdő csendjét.

    Amikor befejezzük, a tábornok kiparancsolja Miklóst a sírboltból.

    Két fa között feszítik ki testét, és felváltva botozzák hosszú perceken keresztül.

    Nekünk ásnunk kell, ha még egy kicsit élni akarunk.

    Tompán puffannak bátyám hátán az ütések.

    Nem szól, nem könyörög.

    Büszke kitartása, saját magába vetett hite, még a nácikat is lenyűgözi.

    Egyre kegyetlenebbül kínozzák. Bélára tekintek, arcán látom, segítenünk kéne. Lendülnék, ugranék, de félelmetesen merednek ránk a halált osztó csövek, és vészjósló hóhéraink tekintete.

    Istennek hála, befejezik Miklós ütlegelését.

    A kötelek végén egy csupa vér, nyöszörgő hústömeg marad.

    Ásunk.

    Szegény bátyám könyörgése, szinte megbénítja kezeinket.

    — Vizet! Vizet! Adjanak vizet!

    Ott a gödör szélén egésznapi vízadagunk. Megpróbálom a lehetetlent. Leteszem a csákányt, az éltető italért nyúlok. Kezeim a hóba mélyednek, felhúzódzkodom a gödör szélére.

    Az egyik tetű szuronyt szegez mellemnek.

    — Vissza, te mocsok! — parancsolja.

    — Csak vizet szeretnék adni neki!

    Megbök a hegyes gyilokkal, szemen köp, úgy sziszegi.

    — Azt mondtam, vissza! Vagy meg akarsz dögleni?

    És szándéka jeléül bőrömet sérti fel a fegyverrel. Mellemen érzem vérem folyását, lüktet sebem. Ráadásul ez a patkány kirántja kezemből a kulacsot, és a hóba önti tartalmát. A másik szemét korbáccsal esik nekem, alig kerüli el bal szememet az ütés.

    — Dolgozz zsidó, vagy véged!

    Belecsapok csákányommal a földbe, remegnek lábaim.

    Az öreg könyörgése elnyomja szerszámaink zaját.

    — Vizet! Kérem, könyörgök! Adjanak egy pohár vizet!

    A rohadtak nem törődnek vele. Ott sétálnak, dohányoznak, diskurálnak, de segíteni, egyik sem segít.

    Lassan leszáll az este.

    Lámpák fényénél, dermesztő hidegben robotolunk tovább. A disznók vidáman lobogó tábortűz mellett húst sütnek nyárson. Boros üvegek járnak kézről-kézre, és tudomást sem vesznek nyomorunkról, éhségünkről.

    — Vizet! Adjanak vizet! — rimánkodik még mindig Miklós.

    Zabálnak a szemétládák. Azzal szórakoznak, hogy félig lerágott csontokat dobálnak közénk. Az éhségtől már majd kilyukad a gyomrom. Rácsapok az egyik húsra. Hullik a kaja a gödörbe, és megaláztatásában mily ostoba az ember!

    Ölre megyünk egy falat kajáért.

    Ezek a bitangok a gödör szélére gyűlnek, mint keselyűk a haldokló fölé, és röhögve hajigálják lábaink elé a lerágott csontokat.

    Ismét ásunk.

    Egyszer csak az egyik csákány fémes hangot ad.

    Fogva tartóink izgalma a tetőfokára hág. Minden eszközzel azon vannak, hogy sebesebben dolgozzunk.

    Kiabálnak, fenyegetőznek, ütnek-vágnak ahol érnek.

    Jó óra elteltével egy méretes vasláda teteje bontakozik ki a föld alól.

    Kivezényelnek bennünket, a fák alatt várakozunk.

    A tábornok és alvezérei aláereszkednek.

    Innen semmit sem látunk, a férgek is lélegzetvisszafojtva várakoznak.

    Csupán Miklós könyörög egyre gyengébb elhaló hangon.

    — Vizet! Kérem, kérem, könyörgök!

    Kisegítik a főhóhért a lukból, kimásznak társai is. Szélesen vigyorog a hibbant agyú.

    Lovaglópálcájával Bélára és rám mutat.

    — Ti ketten! Ássatok tovább! A többiek vissza a táborba!

    Fegyveresek vezetik el társainkat. Mi aláereszkedünk a láda tetejére.

    Csendben dolgozunk.

    A hiénák annyira izgatottak, hogy még verni is elfelejtenek bennünket.

    Körbeássuk az óriási dobozt. A fele már látható. Előttünk a rozsdás lakatok. A lakatpántok felett fekete birodalmi sas vigyázza az összerabolt értékeket.

    — Zárakat leverni!

    Félreállok, Béla lesújt a csákánnyal. Pattannak a lakatok, felfeszítjük a pántokat.

    Amikor mindennel megvagyunk, ismét parancs harsan.

    — Kifelé onnan, mocskok!

    Kikászálódunk, lerakjuk szerszámainkat.

    Miklóst keresi tekintetem, mert nem hallom hangját, aggódom érte. Egy vérrel és hóval belepett, természetellenes pózban megmerevedett emberi alakra esik pillantásom.

    Nem szól, nem könyörög.

    Tágra meredt tekintetén megtörik a lámpák fénye.

    Már nincs velünk.

    Összeszorul torkom, befelé nyelem könnyeimet.

    A barátom, Miklós bátyám, úgy halt meg mellettünk, hogy egy korty vizet nem tudtunk neki adni.

    Most ott fent sétál már valahol, bölcsen, mosolyogva. Kézen fogja Elviráját és kicsi Miklóst. Leülnek egy bodros felhő szélére, és szánakozva nézik, hogy mi, akik itt maradtunk, hogyan fordítjuk jobbá sajátmagunk, és mások életét.

    És eljön majd a nap, amikor ismét Miklós szemébe kell néznem. Majd megkérdezi az öreg, hogy mit tettél, mit tettetek magatokért és másokért? És én nem tudok majd válaszolni, mert nincs mit válaszolni. A huszadik század embere arra teremtetett, hogy megkeserítse saját maga és mások életét. Ebbe születünk és ebbe halunk bele. Bár, vannak közöttünk szentek. Kevesen ugyan, de vannak. De segíteni, azt már ők sem tudnak.

    Míg szomorú gyászomban ezen gondolkozom, addig a tetvek kinyitják a ládát.

    Egy kisebbfajta múzeum kerül csodálkozó szemeink elé.

    Nekünk itt már nincs dolgunk.

    Megérkezik a lovas szán. Két féreg leereszkedik, és feladogatják a felbecsülhetetlen értékeket. Óvatosan pakolják a fogatra.

    Minket fegyveresek kísérnek vissza.

    Bezárják mögöttünk az ajtót, leroskadok a koszos betonra.

    Béla próbál lelket önteni belém.

    — Nem törni össze uram! Mi még élni, és megpróbálni menekülni!

    Megtörlöm orromat, letörlöm könnyeimet.

    Meg kell mondanom a többieknek, hogy vége, nincs tovább.

    Mintha bödönből szólna a hangom.

    — Miklós meghalt. Megtaláltuk a kincseket, már el is szállították — megállok mondandómmal, hisz a neheze még csak most jön. Körülnézek. Fásult arcokat látok magam körül. Folytatom. — Azt hiszem, ez az utolsó éjszakánk.

    A halotti csendet a töpörödött öregember töri meg.

    — Imádkozzunk!

    Újév napjának éjszakáján maroknyi ember fohászkodik istenéhez, hogy nyomorult életét ne hagyja elveszni.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045