Vandra Attila : Melletlen nők országa 8. Fátih aggódik Árjánészért

A jász nők tőrbe csalják és lemészárolják Árjánészt és csapatát, fejüket elrettentésül kiakasztják egy fára a szurdok bejárata elé. Ám Ata mégis aggódik, hiszen a perzsák biztosan keresni fogják Dáriusz öccsét.

 

8.     Fatih aggódik Árjánészért

 

Nemsokára az egész falu ott ujjongott körülöttük. Csak Ata volt gondterhelt. Tudta, Árjánész halálát a perzsák nem hagyhatják megbosszulatlanul. Ezek után pedig még kevésbé számíthatnak idegen segítségre. Jaj lenne annak is, aki befogadná őket! Hiábavaló szövetséges-kereséssel nem töltheti az idejét. A főleg nőkből és alig-felnőtt vagy még suttyó legénykékből álló seregét fel kell készítenie a harcra. Legalább fegyverük van. Ez a szurdok sokat segít nekik, de nem mindenható. Apja és csapata sem tudta megállítani itt a perzsákat. Védekezési stratégiát is ki kell dolgozni. Persze hogy a szurdokban veszik fel a harcot, de nem mindegy hol, és miképpen. Mindenesetre első dolga volt őrt állítani a sziklákra, ahonnan egyrészt a Dar-e-Alan felől jövő utat, másrészt a szurdok bejáratának környékét lehetett jól belátni. Másnap este az őrök jelentették:

— Délben egy kereskedőkonvoj ment el a szurdok bejárata előtt. Kolkhisziak lehettek. Amint meglátták a fára aggatott fejeket, futásnak eredtek az Alán kapu felé.

— Na, akkor a perzsák hamarosan megtudják, mi történt. Időnk rövidebb, mint reméltük — vonta le a következtetést a fiatal hadvezér.

— Estefele egy nagyobb csapat jelent meg észak-keletről. Több száz lovas, talán több ezer is, a domb eltakarta a csapat végét. Néhány embert egy dombtetőn hagytak, két lovas pedig végigjárta a csatateret. Addig a nagy csapat visszavonult, amerről jöttek. Öltözetükről ítélve nem voltak sem perzsák, sem alánok.

— Akkor hatásos volt az elrettentő példa! — örvendett meg az egyik lány.

— Nem volt szándékuk a perzsákkal összeakaszkodni — vonta le a következtetést Zudak. — Nekünk kell megvédenünk magunkat, másra nem számíthatunk — fordult arra, ahonnan utoljára hallotta Ata hangját.

 

Amikor Árjánész elindult visszaszerezni ellopott lovait, két embert elküldött ellenkező irányba, hogy értesítse a Dar-e-Alannál gyülekező csapatait és az ottani helyőrséget. Ha mégse érné utol lovait, jöjjön érte felmentő sereg. Fátih dar-e-alani helytartó már a herceg elindulásakor nehezményezte a herceg kisszámú kíséretét. Amikor pedig egy selyemúton közlekedő kereskedőtől megtudta, hogy egy nagyobb fegyveres lovas csapat tart Alán-földre, összeszedett ezer lovast, és kiadta a parancsot az indulásra. Már az úton találkozott Árjánész hírnökeivel, akik beszámoltak lovaik eltűnéséről, s hogy a herceg elindult visszaszerezni őket. Fátih rosszat sejtve siettette csapatát. Ám a látvány, ami a szurdok bejáratánál eléjük tárult, minden képzeletet fölülmúlt.

— Utánuk! — adta ki a parancsot.

— Várnak! — lovagolt melléje egyik alvezére. — Láttam egy lovast a szikla tetején, aki elugratott, szerintem épp a társait értesíti. Nem árt, ha óvatosak leszünk! Szűk ez a szurdok, sok a barlang errefelé, nyilasok bújhatnak meg bennük. Ne menjen legelöl, uram! Ezek valahol a szurdokban várnak ránk! Vadászatból élnek! Lovagolva is célba találnak!

Fátih, bármennyire is főtt benne a bosszúvágy, igazat adva jobb kezének, előre engedett néhány katonát. Eleinte semmi sem utalt ellenség jelenlétére. A több száz méter magas sziklák csökkenése jelezte, már nem lehet messze a szurdok vége, és a ott a fennsík, ahol a jász falvak terülnek el. Elfutottak volna? Egyszer csak farkasüvöltés hangzott fel a távolból. Egyértelmű, emberi torokból, hiszen a farkasoknak nem szokásuk nyáron ilyen hangot hallatni. Mintegy kései visszhang felelt rá egy másik, majd elnyomta a kutyaugatás. Nemsokára egyre erősödő dübörgés nyomta el a kutyák hangját is.

— Támadnak! — kiáltotta Fátih, lefékezve, majd megállítva lovát. — Fegyverbe! — adta ki a parancsot.

A sziklák visszahangozták a szavait, hátrafele közvetítve az üzenetet. Ám a dübörgés egyre kevésbé tűnt lódobogásnak. Aztán egy elbődülő bölény hangja ütötte meg a fülüket. Hirtelen bevillant Fatihnak egy emlék, egy megriadt bölénycsordáról. Lavinaként rohantak neki a szakadéknak. Egy rémült kiáltás az elől haladóktól megerősítette gyanúját. Megfordította a lovát, és elüvöltötte magát.

— Hátra arc! Visszavonulááás! Váágta!

Ám egy szűk szurdokban ez nem egyszerű feladat. A hátsók siettek előre, az elölről visszafordulók nekik. A bölények pedig elsodortak és összetapostak mindent, ami az útjukba esett, még elesett társaikat is. Megállni nem tudtak, mert hátulról újabb és újabb rohanó bölények érkeztek az elég meredek lejtőn. A perzsa csapat végének végül mégis sikerült fejveszett menekülésre fognia a dolgot. Nem tudták miért kell ezt tenniük, de buzgón sarkantyúzták lovaikat, főleg a kiakasztott fejekre emlékezve. A szurdokból kiérők futottak amerre láttak, a legtöbben azért Dar-e-Alan irányába. 

Néhányan a kisebb rangú parancsnokok közül, akik tudták, hogy mi elől futnak, hasztalan próbálták megállásra bírni a csapatot. Ám amikor már-már sikerült, északról lovasok tűntek fel… Nem lehetett kivenni, hányan vannak. A bölények által halálra taposott Fátih híján egy önjelölt vezér kiadta a parancsot:

— Meneküljüüünk! Irány Dar-e-Alan!

 

A szurdok felé tartó csapat előőrse hirtelen megállt. Egyik visszalovagolt a parancsnokokhoz.

— Mi történt?

— Perzsák, uram! Több száz. Fejvesztve futnak el a szurdok bejáratától!

— Továbbmegyünk! — adta ki a parancsot Kurt. — Fegyvert elő! Csatasorba felfejlődni! Ü-ügetés!

Alig értek fel a dombtetőre, láthatóvá vált a szurdok környéke. A rohanó bölénycsordának nem tulajdonítottak jelentőséget. A perzsákat követték szemükkel. Látták, amint csoportosulnak, majd ismét megsarkantyúzzák lovaikat.

— Ezeket jól megriasztották! — állapította meg Batraz, kiben kétely támadt, biztos oda akar-e menni a szurdokhoz. — Vajon kik? Mindenesetre nem kukoricáznak. A felkelők nem lehettek.

— S ha mégis? — fogalmazta meg a kételyt Kurt, de már ő sem volt annyira határozott, mint addig. Lassításra adta ki a parancsot, és nagyobb előőrsöt küldött előre azzal, hogy azonnal álljanak meg, ha lehetséges ellenfelet látnak. Már az Árjánészék holttestei közelében jártak, amikor tülökből készült kürt hangja harsant. A kürtszóra a szurdokot övező sziklákon nyilasok tűntek fel. Nők. Lehettek vagy ötvenen. Az előőrsöt vágtatva utolérő Kurt megálljt parancsolt.

Nemsokára a szurdok irányából egy lovas jelent meg, szintén nő, és megállt a dombtetőn. Elővette az íját, és nyilat lőtt ki. Láthatóan nem akart senkit eltalálni vele.

— Kijelölte a határt — állapította meg Kharimész, aki közben utolérte Kurtot.

— Erőfitogtatás — intett a hun-ok-gur fejével a nyilasok felé. — Félnek.

— Akkor jó lesz vigyázni. A patkány is veszélyes, ha sarokba szorítva érzi magát.

Kurt hátrább parancsolta a seregét, majd ő is elővette az íjat, és néhány lépéssel a másik elé lőtte a nyilát, kijelölve közöttük egy semleges területet. Lekapcsolta kardját, felemelve megmutatta a szikla tetején állóknak, és átnyújtotta egyik katonának, majd intett Kharimésznek, kövesse példáját. Batraz ugyan jobban beszél alánul, de nem tud türkül, így fordítani nem tud neki, s nem veszi hasznát. A görög is letette fegyvereit majd mindketten a két nyíl által kijelölt „semleges területre” lovagoltak. Onnan intették, ketten jöjjenek.

Feszült csend alakult ki, amíg a lovas gondolkozott. Végül bólintott, és visszavonult. Nemsokára ketten kocogtak óvatosan a kijelölt területre. Kharimész, közben odasúgta Kurtnak:

— A jobb oldalsó nőnek nincs melle!

A hun-ok-gur végigmérte a görögöt, hogy mit nem vesz észre még ilyen helyzetben is. Szág és Ata megálltak tőlük ötlépésnyi távolságra.

— Béke legyen veletek! — szólalt meg elsőnek Kharimész alánul. — Tudtok alánul? Vagy perzsául? — kérdezte meg bizonytalanul, amikor meglátta kissé keleties vonásaikat.

— Ameyn![1] — felelt Ata az üdvözlésre. — Igen, alánok vagyunk a jász törzsből. És ti? — folytatta alánul.

Kharimész lefordította a választ türkre. Kurt bólintott, majd folytatta.

— Nem akarunk benneteket megtámadni. Békések a szándékaink — sietett leszögezni. Ám Ata nem várta meg a fordítást, hanem közbevágott türkül, éles hangon.

— Békések? Ekkora sereg…vel?

— Elég nagy mészárlás volt itt — mutatott körbe Kurt. — Ti is csatasorban vártok! — mutatott a sziklákon álló nyilasokra.

— Mi védjük miénk földek. Mit akartok? Kik vagytok?

— Látjuk! — felelte Kurt. — Nem vicceltek! — mutatott a fejekkel teleaggatott fákra. — Dáriusz király ki fog irtani benneteket öccse haláláért. Mi is ellene szövetkezünk. Csapatunk vegyes. Engem Kurtnak hívnak, türk vagyok a hun-ok-hur törzsből, vannak köztünk görögük, alánok, szogdok, roxolánok, masszagéták, és etil küz…

— Ete küz[2]? Hét lány? — fordította Ata alánra szót a görög segítségét kérve.

Előbb Kharimész, majd a fordítás hallatán Kurt is elnevette magát.

— Nem Ete küz, hanem Etil küz. Az Etil egy nagy folyó, amelyik a Kaspi-tengerbe ömlik. Küz pedig nemcsak lányt jelent, hanem nemzetséget is — magyarázta a görög alánul.

— Honnan tudsz türkül? — érdeklődött Kurt.

— Ősmama volt türk. Nagyapa beszél. Mi csak kicsi — szólt közbe Szág, öccsére nézve.

— Testvérek vagytok?

— Igen. Én Szág, ő Ata — mutatott öccsére a lány.

— Batrazt ismeritek? Ő az alánok vezére.

— Nem — felelte Ata.

— Én hallot…tam övé név. Ő is harcol apánk…val ellene perzsák, mikor Apa meghalt.

— Te miért vagy női ruhában? — érdeklődött Kharimész.

— Lányok nem lő nyilat hátam. Perzsa páncél.

— Kissé perzsa kiejtésed van…

— Én volt túsz hét tél és nyár. Árjánész udvar.

— Ő azt hitte, hogy viszed vissza az ellopott lovait?  — kapcsolt Kurt.

— Igen.

— Remek csel — bólintott elismerően a hun-ok-hur.

— Muszáj. Különben megöl ő minket.

— És ma miként futamítottátok meg a perzsákat?

— Félnek megvadult bölények — vigyorodott el Ata.

Kurt és Karimész előbb a távolban már békésen legelésző bölényekre néztek, majd a szurdok felé, maguk elé képzelve a rohanó csordát. Előbb Kharimész kezdett kuncogni, amire Kurt akkorát nevetett, hogy lova megbokrosodott. Ám a kiváló lovast nem kellett félteni.

— Ki az apátok? — kérdezte a görög gyanakodva, hiszen túsznak nem szoktak akárkit elvinni.

— Dul fejedelem.

— Büszke lenne gyerekeire — felelte a görög. — Én is harcoltam a csapatában. De kevesen voltunk. Most is kevesen leszünk, ha nem egyesülünk. Neked nincs egy ikertestvéred is? — fordult Szág felé.

— De igen. Enéh! — intett a lány a szikla tetején készenlétben álló íjász nők felé.

— Tudod, mire készül Dáriusz? — kérdezte Kurt Atát. — Nagy hasznunkra lenne. Gyertek el ti is a Tanaisz torkolatához, ott gyűlnek össze a sztyeppei népek. Jönnek a szkíták, az agatürszök, a szarmaták, dákok és trákok is. Szövetkezünk Dáriusz ellen. Ha elmondod, amit tudsz, nagyon hasznos lenne majd.

— Nem jó, ha a világ megtud, mi csak nők — szabódott Ata.

— Deee… — nevette el magát a görög. — Én teszek róla, hogy a világ végén is megtudják, itt van a harcias, gonosz nimfák vára, akik az Erinnüszök[3] lányai… Jaj annak, aki engedély nélkül a földjükre lép. De azt nem mesélem el senkinek, hogy előbb-utóbb kinő a szakállad! — nyújtott kezet Kharimész közelebb léptetve lovával. Kurt követte példáját.

— Szóval számíthatunk rátok?

— Igen, de kérünk két-három nap. Én hét év nem lát család, másrészt bölények… Hús kell füst. A perzsák elvittek minden.

— Kaptok segítséget, nehogy kárba menjen — felelte Kurt. — Persze, ha elfogadjátok. A katonáim megbízhatóak. Azt mesélik majd, amit mondok nekik. A többiekkel visszavonulunk. Még a seregünk többi részének sem kell megtudnia a részleteket! Hadd találgassanak. Annál hatásosabb lesz Kharimész meséje!

— Megköszönjük.

 

 


1] Ámen, perzsául. A szó maga héber eredetű, és a Héber Bibliában jelenik meg először, de Közel-Keleten sokan átvették (közöttük a perzsák is), még mielőtt a Keresztény Bibliába (ótestamentum) és a Koránba is belekerült.

3] A bosszúállás görög istennői

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.