Lénárt Anna : A titok (első rész)

 

Laci nézte a lányt, aki gondolataiba merülve ült a padon. Szemei könnytől ázhattak nem is olyan rég, mert még látszottak szemei alatt a vörös duzzanatok. A kék vászoning rendetlenül állt rajta, ami nem volt jellemző Rékára. Mindig kényszeredetten ügyelt arra, ha nem is a legújabb divat szerint öltözött, formás alakját adja ki az éppen viselt szerelés. Kezében könyvet tartott, de látszott rajta, hogy nem olvas. Elnézett a sorok felett. Felemelte fejét, Laci úgy vélte, őt látta meg, ahogy tekintetük találkozott. Köszönésre emelte kezét, integetett a lány felé. Réka nem intett vissza. A férfi körülnézett, hátha téved, és mást figyel. Nem volt a közelében senki. A közeli presszóból hangok szűrődtek ki, biztosra vette, a lány nem arra néz.

Már vagy öt éve nem látták egymást, de nem változtak annyit, hogy ne lehessen felismerni a régi havert.

Nagyon jó kis páros volt az övék, mindenben számíthattak egymásra. Végül a sors döntött, és elkerültek a városkából, ahol gyermekkorukat élték. Réka nem vágyott sokra, az álma az volt, hogy falun éljen, férjhez menjen, jószágokat neveljen, de tudta mindez ellenére tanulnia kell. Anyja állandóan azt sírta a fülébe, hogy számára nem volt lehetőség tanulni, de neki minden feltétel adott a tanuláshoz. Nem akart csalódást okozni és beiratkozott egy kereskedelmi végzettséget adó szakközépiskolába. Kollégiumban lakott, hogy ne kelljen mindennap utaznia. Szülei szerint az utazás helyett nyugodtan tud tanulni. Laci viszont tudta, nem ez az igazi ok. Nem akarták, hogy otthon legyen, teherként tekintettek lányukra, aki elveszi tőlük a levegőt. Furcsa érzés minderre visszagondolni, de most is beleborzongott, már felnőtt emberként, amit egyszer véletlenül hallott.

 

Tizennégy évesek voltak, készültek a ballagási bankettra, ő elment a lány elé, mert megbeszélték, együtt fognak indulni. Réka a fürdőszobában volt, tudta, mert azt a dalt énekelte, amit akkor szokott, ha a haját fésüli. Még meg is mosolyogta, milyen jól ismeri barátját. Gondolta, megvárja az utcán, nem sietteti, és sétálgatott a ház előtt. A nyitott ablakon kihallatszott a lány szüleinek beszélgetése, megismerte őket a hangjukról.

— Mit tollászkodik már annyit?

— Hagyd, tudod milyenek a lányok.

— Nem akartam ezt a gyereket. Tudod, nem akartam, de te magad mellé akartál kötni vele. Egyszerűen bejelentetted, hogy terhes vagy. Még el lehetett volna vetetni, de te megmakacsoltad magad. Gyűlöltem a terhességed minden napját.

Laci úgy érezte, el kellene mennie, mert nem illik hallgatózni, de nem volt képes rá. Maradt és hallgatta a további beszélgetést.

— Te gyűlölted a terhességem minden napját! Képzeld el, én hogy gyűlöltem, amikor láttam rajtad, hogy a pokolba kívánsz engem és a magzatomat egyaránt. Azt akartam, hogy meghaljon.

Ezek a mondatok ma is úgy élnek benne, mintha tegnap hangzottak volna el. Soha nem mesélte el Rékának. Gyorsan bekopogtatott. Az apa nyitott ajtót neki, nem is próbálta leplezni az undort a szemében, amikor a lány felöl kérdezett.

— Hol lenne? Kibérelte a fürdőt magának, a fene egye meg.

Megköszörülte a torkát és belépett a szobába, ahol az anya ült a kanapén és olvasott.

— Csókolom — köszönt illedelmesen, de az asszony fel sem emelte rá a szemét. Kényelmetlenül érezte magát, már azon gondolkodott, elmegy, amikor kiszaladt Réka a fürdőből, adott neki egy cuppanós puszit. Megkérdezte:

— Szép vagyok? — és ő nem tudott megszólalni. A lány dicséretként fogta fel. — Tudtam, hogy eláll a lélegzeted, ha meglátsz — mondta.

Szép volt, de ő még mindig az előbb hallottakon tépelődött.

— Haladj — szólt az anyja, rá sem nézve lányára.

Elindultak a bankettra. Becsukták maguk mögött az ajtót. Réka apja utánuk kiabált.

— Éjfélig itthon légy, és nem akarom holnap azt hallani, hogy kurválkodtál!

Ő vissza akart szólni, de Réka megfogta a kezét.

— Hagyd — mondta.

Tekintetében mélységes fájdalom ült. Valahogy eltelt a báli mulatság. Nem emlékezett már másra abból az estéből, csak a szülők beszédére és a fájdalomra, ami Réka tekintetében tükröződött.

Az egész nyarat együtt töltötték, sokat nevettek és sétáltak nagyokat. Volt egy kedvenc helyük, kiültek a sziklaszirtre és bámultak lefelé a völgybe. Mesebeli tájnak vélték akkor, amit csak az ő kedvükért alakított ki a természet. Soha nem beszéltek a bankett estélyéről.

Eltelt a nyár és elkerültek a városból. Réka, a nyár utolsó napjaiban csak arról beszélt, milyen jó lesz, ha elkezdődik a suli.

A középiskola évei alatt sokat találkoztak. Hétvégéket és az ünnepeket a városkájukban töltötték és mindig beszámoltak a velük történt eseményekről. A lány tündökölt, amikor mesélt neki. Szőke, derékig érő hullámos haja repült a széllel, ahogy futott a mezőn, a hegyi utakon. Mindig azt mondta, itt érzi igazán szabadnak magát.

Nem kereste fel Rékát az otthonában, nem ment el hozzájuk, mindig megbeszélték, hol fognak találkozni. Nem akarta látni azt a két rideg embert. Nem tudta szülőnek nevezni őket.

Elteltek a gimis évek. Úgy elszaladt az a négy év, mintha csak hetek teltek volna el. Réka meghívta őt a ballagási buliba. Igent mondott. A lány megkérte, az iskola báltermében találkozzanak, ne együtt menjenek. Ő nem firtatta az okát, mert visszagondolt egy bálra és tudta mitől tart a lány. A nagy napon öltönyt vett fel és nyakkendőt kötött. Vett egy szál vörös rózsát és elindult. A gimnázium aulájában megállt egy oszlop mellett és várta a lányt. Már majdnem elkezdődött a műsor, amikor megérkezett. Haja kontyba volt csavarva, ruhája a szeme kékségét emelte ki. Egy tündér, állapította meg, ahogy a lány felé haladt. Fél térdre ereszkedett és átnyújtotta a virágot. Réka kacagva vette át és csókot nyomott az arcára. Elindultak a terem felé, ahol irigy női szemek követték őket. Büszke volt magára: ez a lány az ő barátja. Itt fordult meg először a fejében, hogy soha nem gondolt arra, közöttük több is lehet barátságnál. Halk zene szólt, a párok nem figyelve a ritmusra, mozogtak a parketten. Összeölelkeztek, nem is igen hasonlított mozgásuk a táncra.

Magához ölelte a lányt és lágyan elkezdtek a zene ritmusára mozogni. Érezte a lány melleit a mellkasán, karcsú dereka ringott a keze alatt és nyakán érezte Réka szuszogását. Megkívánta a lányt. Csókolni akarta a meggypiros ajkat. Egy rakoncátlan fürt homlokába hullott, megtörve a tökéletességet, de még kívánatosabbá tette ezzel a lányt. Kezével végigsimított a hátán. A lány megremegett a kezei alatt. Bátorításnak vélte, és megcsókolta. A zene elhallgatott, mintha ezzel is jelezné, hogy elrontott valamit. Valamit, ami hosszú évek óta jól működött. Feláldozta a barátságot, egy bizonytalan kimenetelű vágyért. A lány ráemelte tekintetét és szemei könnyben úsztak.

— Miért? — kérdezte.

Nem várt választ, kirohant a bálteremből, ő csak némán nézett utána.

El kellett telnie pár percnek, mire tudatosodtak benne a történtek. A zene megszólalt, a táncosok ismét mozogni kezdtek, senki nem törődött velük. Ez a kis jelenet nem tűnt fel senkinek. Sietve a lány után indult. Az aulába érve szemével Rékát kereste, de nem volt ott. Kiment az iskola kapuja elé, látta, amint beül egy taxiba és elindulnak egy neki ismeretlen cél felé. Ez volt az, amikor utoljára látta Rékát. Másnap elment hozzájuk, de nem nyitottak neki ajtót. Először arra gondolt, nincs otthon senki, de ekkor meglátta a függönyt mozdulni és felismerni vélte mögötte a lányt. Még próbálkozott párszor, de nem tudott beszélni vele. Egyszer az apja nyitott ajtót, és durván közölte vele, semmi keresnivalója nincs itt, ha pedig nem ér neki a szép szó, jól el is látja a baját. Nem volt ijedős, de nem kereste a bajt. Tudomásul vette, Réka nem akarja látni. A nyár, végére járt már. Készülődött a jogi pályára, amikor összefutott a lány anyjával. Még mielőtt bármit kérdezhetett volna tőle, az asszony elkezdte szidni, nem kereste a szavakat, válogatás nélkül vágott a fejéhez mindent. Próbálta elhallgattatni, de nem volt rá semmi esély, hogy befejezi az ordibálást. Karja után kapott és igen ingerült hangon rákiabált.

— Fogja be a száját!

A nő megtorpant, de újult erővel próbálta szidni. Megszorította a karját, kényszerítve az asszonyt arra, hogy csendben maradjon. A nő felszisszent, befejezve az eszeveszett üvöltést.

— Mi a baja velem? — kérdezte, a szorításán nem engedve.

— Elűzte a lányom, az én szeretett egyetlen gyermekem.

— Még hogy szeretett. Nem szégyelli kimondani: „szeretett”. Maga nem szerette soha a lányát, hiszen azt akarta még várandós korában, hogy meghaljon. Egyáltalán miért hagyta meg a terhességet? Nekem ne dumáljon a szeretetről, hallja?

Az asszony abbahagyta a vinnyogást és felé fordult.

— Honnét szedte, hogy nem szeretem Rékát?

— Nem kellett sehonnét szednem, évekkel ezelőtt hallottam, amikor a férjének mondta. Akarja, hogy idézzem a párbeszédet kettejük között? Minden szóra úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.

— Nem. Nem akarom — hajtotta le a fejét az asszony.

Már nem kiabált. Megtört. Sírva fakadt.

— Szeretem a lányom, mindig is nagyon szerettem, de a férjem nem. A férjem, az apja gyűlölte. Őt látta minden rossz okozójának. Azt akarta szakítsam meg a terhességet. Nem tettem… Tudtam, Ivettbe, egy osztálytársamba szerelmes, de nem akartam, hogy együtt legyenek. Most már tudom, tévedtem. Ivett elköltözött egy másik városba, amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Mi összeházasodtunk. Nem sokkal utána jött a hír, Ivett meghalt, öngyilkos lett. Pokol lett az életünk. Megszületett Réka és azt hittem minden megváltozik, de nem. Ha a férjem észrevette, hogy szeretettel néztem a gyermekünkre, veszekedés lett belőle. Azért, hogy ne bántsa a lányt, inkább úgy tettem, mintha gyűlölném én is. Vegye tudomásul, nem beszélhet így velem — tört ki hangos zokogásban.

— Nem tudom sajnálni. Csak azért, hogy nyugodt élete legyen, lemondott a lányáról. Egy férfi kedvéért.

Sarkon fordult és otthagyta a síró asszonyt. Körülöttük az emberek figyelték az eseményeket, de nem avatkozott be senki.

 

 

 

folytatása következik

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 164 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.