Vandra Attila : Müezzin hangjára ébredtünk – 3-5 Modern rabszolgaság, vagy éden?

Számukra a női haj pont olyan intim testrész, mint a mell. Ha arra kényszerítenénk őket, hogy abaya és hidzsáb nélkül menjenek utcára, pont olyan lemeztelenítve éreznék magukat, mint esetleg egy miniszoknyába kényszerített, XIX. századi úrinő, aki fátyolviseléshez szokott, s megbotránkozott egy kivillanó női boka láttán.

 

Első benyomások

 

Amikor megérkeztünk, első dolgunk volt pénzt váltani. Egy euróért 3,90 dirhamot ajánlottak. Ó hát ez egész elfogadható árfolyam! — örvendtem meg. Nagyot néztem, amikor ezen az árfolyamon az ötven eurómért csak százhatvan dirhamot adtak. Már épp szóvá akartam tenni, de megnéztem a számlát, melyről kiderült: levontak harmincöt dirhamot kezelési díjra és valamiféle adóra. Mindenkinek ajánlom, aki ide látogat, ne a repülőtéren váltson. Inkább vegyen ki egy bankautomatánál, vagy még inkább fizessen bankkártyával. Ám nekünk választásunk nem volt, mert a taxit ki kellett fizetnünk, s azt csak készpénzzel lehetett.

Amikor szállást foglaltunk, azt kértük a hoteltől, szállítsanak be a reptérről. Mivel a reptér harmincöt kilométerre van a hoteltől ez elfogadható ár. Hajnalban érkeztünk, s ha nem tudunk szót érteni a taxissal… Ami biztos, az biztos. Alig szálltunk le a repülőről, csörgött a telefonom. A hotel hívott, hogy a taxit nem tudják biztosítani, mert épp más utat kell megtennie. Igaz, visszajeleztek: „ha lehetséges, biztosítjuk…” Ám a hotel alkalmazottja azon csodálkozott miért nem jövünk akármilyen más taxival, még olcsóbb is… Odamentem a sorban elől álló taxihoz, a sofőr nem tudta hol a Nehal bin Majid Hotel. A másik magyarázta neki egy negyed órát, végül beültünk hozzá, ha már ő tudta. Amikor kiszálltunk, kiderült, ez egy másik bin Majid Hotel, úgy látszik, Majidnak több fia volt… (bin Majid = Majid fia). Elmagyarázta, máskor csak annyit mondjak Nehal Hotel. Kilencven dirhamot mutatott az óra, nem indította újra, én pedig nem kukacoskodtam, nem kértem vissza a százasból.

Ami a taxit illeti, húsz dirham az indulás. Máskülönben kilométere számítva alig drágább, mint Brassóban, ahol romániai viszonylatban szégyentelenül olcsó a taxizás. „Persze, itt nagyon olcsó a benzin…” — gondoltuk. Kiderült, litere több, mint hat dirham, vagyis valamivel több, mint Brassóban. Ezzel szemben a palackozott ivóvíz/ásványvíz fele annyi, mint otthon. Itt a sivatagban… A fene se érti ezt.

A szobánk szép volt, elegáns és tiszta. Ám csak egy törülközőt adtak kettőnknek. Kérésemre azonnal orvosolták a hiányosságot. Következő meglepetésünk: az európai szabványú csatlakozót nem lehet beledugni az ottani dugaszba… A hotel személyzete öt percen belül kerített adaptert.

No de reggelizni kellene. Érdeklődtünk valami olcsó hely iránt, a hotel vendéglőjét ajánlották. Bementünk, megkérdeztem, mennyi.

— Forty Dirhams (negyven dirham) — felelte a pincér.

— Fourteen? (tizennégy) — kérdeztem hitetlenkedve. Ez világ olcsója!

— Yes (igen) — kaptam meg a megnyugtató választ.

Aztán amikor fizetni kellett, szembesültünk a valósággal: 2x”14”=80. Nekünk pedig csak hatvan dirhamunk maradt. Még jó hogy kártyával is lehetett fizetni, mert ott kellett volna hagynom a feleségem túsznak, amíg pénzt váltok.

Nem ez az egyetlen félreértésünk a pincérrel.

— Svéd asztal? — kérdeztem, miután körülnéztem.

— Nem, buffet.

Némi további tisztázás után kiderült, ugyanarra gondoltunk. Azzal vigasztalódtunk, hogy a reggeli változatos és nagyon finom volt, még a kávé is elfogadható. Akadt vegetáriánus és húsos menü, hideg és meleg, tejtermék és tojás, európai és helyi specialitás, gyümölcs, tészta, tea, műzli… Estig meg se éheztünk. Milyen jó, hogy olyan hotelt választottunk, ahol a szállásban benne van a reggeli! Másnaptól már nem kellett kiadni az árát. S máshol nem ettünk volna ennyit és ilyen jót.

Reggeli után csak egy kis sétára indultunk a Corniche-on, a tengerparti sétányon. Kicsit gyűröttek voltunk a transzóceáni repülőzéstől. Ámulva néztük a negyven év alatt halászfaluból New Yorkkal versenyre kelő világvárossá fejlődött várost, melynek méreteit az jellemzi, hogy a harmincöt kilométerre található reptér is „benne van.” Az épületek gyakorlatilag mind felhőkarcoló kategóriába tartoznak. Drága itt a telek, tehát felfele kellett terjeszkedni, méghozzá homokon. Szemmel láthatóan a város egyre fejlődik, hiszen elég nehéz fényképezni, ha ki akarod cselezni a fényképrondító darukat.

Az épületek stílusa változatos, s bizonyítéka annak, hogy a modern építészet is tud szemet gyönyörködtetőt alkotni. Sőt az arab művészet jellegzetes motívumait is megtaláljuk a különböző, mégis egymáshoz jól alkalmazkodó épületeken. Nyoma sincs annak az eklektizmusnak, amellyel Wellingtonban találkoztunk. Igaz, e várost a semmiből építették fel. Megtudtuk, amerikai műépítészek munkáját-tehetségét dicséri.

Itt minden homokra épült. Miként bír meg a homok ekkora épületeket, az számomra talány. Az újabb meglepetésünk a rengeteg zöld övezet. Ugyan a Corniche-sétány ebben vezető szerepet vállal, de máshol, utcákon és tereken is találkozunk fákkal, virágokkal. Mindegyik alól öntözőcsövek kandikálnak ki. Itt a sivatagban…

A Corniche-t soksávos autópálya választja el a „tengerparti” épületektől. Két párhuzamos sétányból áll. Az egyik datolyapálmák árnyékában halad, amelyek tövében virágok virítanak. A közepén időszakosan működő szökőkutak teszik a tájat változatosabbá. A madarak (főleg verebek és galambok, de akad bőven más is, még papagáj is) nem zavartatták magukat a sétálók jelenlététől. Egy adott pillanatban hirtelen csönd lett. A galambok és verebek kámforrá váltak. Vörös vércse jelent meg a Corniche fölött. Egyhelyben „állt” a levegőben. Később megtudtuk, egyeseket azért fizetnek, hogy sólymokat, vércséket röptessenek. Így védekeznek a galambszar ellen.

A másik sétány a pálmasor mögött, a tengerparton halad. Időnként eltávolodik a parttól, strandoknak adva át a helyet. Akad ingyenes fürdőhely is. Egyik zárva „a nemzeti ünnep miatt”, ami másfél hónapja volt… A homok szinte hófehér, tisztaság van, de tél, kevesen fürödnek a tizennyolc fokos vízben. Mi nem riadtunk vissza. Fürödtünk mi már a tizenöt fokos óceánban is.

Modern rabszolgaság, vagy éden?

 

Az Egyesült Arab Emirátusok nemcsak a Közel-Kelet legdinami­kusabban fejlődő országa, de a környéken itt a legmagasabb az életszínvonal is. Nem csoda, ha egyfajta édenként látják a környező országokban, főleg a muzulmánok. Egy pakisztáni taxisofőr kifakadása:

— Itt csak az idegenek dolgoznak. Az arabok nem értenek semmihez.

— Miért jött ide? — kérdem, miután elmeséli, hogy feleségét otthon hagyta gyerekeivel együtt.

— Itt lehet jó pénzt keresni. Az otthoni jövedelemből nem tudnám eltartani családomat. A gyermekeknek itt nagyon drága lenne az iskola. Egy évet dolgozom, majd három hónapra hazamegyek, s utána visszajövök.

— S felesége miként igazodik el hat gyermekkel?

— Mi nagycsaládban élünk, nem úgy, mint az európaiak.

Ez a mondat már szeget üt a fejembe, s állandóan visszatér, amikor e világot a miénkhez hasonlítom. Ám sofőrünknek alternatívája nincs otthon, s ez a férfi (és sok társa) arra van ítélve, hogy elszakadva éljen családjától, akárcsak az Olaszországba-Spanyolországba szegődött honfitársaim, kiknek gyermekei rokonoknál szülőtlenül kallódnak. Már nevet is kapott a jelenség a pszichológiában: vendégmunkásgyermek-szindróma.

Egy vendégmunkásnak húszévi munka után folyamodhat állampolgárságért, s közben évente meg kell hosszabbítania munkavállalási engedélyét. Az országnak ez jó, mert aki „nem felel meg”, az nem kap hosszabbítást, viszont a vendégmunkás kiszolgáltatott. Feltétel nélkül alkalmazkodnia kell, sztrájkjog itt nincs, kollektív alku (collective bargaining — értsd: munkajogi) sem. Ha nem tetszik, menj haza.

Eközben arabok hatalmas „segélyeket” (részesedést?) vesznek fel, s megélnek munka nélkül is. Egyesek közülük vállalkozásba kezdtek, ők a tulajdonosok, a külföldi vendégmunkások dolgoznak. (Nálunk a külföldi cégek jönnek az országba, és dolgoztatnak minket.) Ennek az őslakosok mikor és miként fogják megfizetni az árát, azt nem tudom. Ám a világtörténelem az példázza, hogy az ilyen uralkodásnak az „arisztokraták” hosszú távon mindig megfizették az árát.

Miközben ezen töprengünk, folytatjuk sétánkat a Corniche-on. Bár azzal a tisztasággal, amit Aotearoa-Új-Zélandon láttunk, itt nem találkozunk, de panaszunk nem lehet. Nálunk ugyan több a kuka az utcán, itt mégis jóval kevesebb a szemét. Bár láttunk rettenetes állapotú közvécét is (ahonnan dolgavégezetlenül kihátráltam), az ingyen strandon tiszta az illemhely, panaszom nem lehet rá. Papír is volt benne, s tiszta csapvíz kezet mosni.

Korán értünk ki a strandra, elsők közt. A homok felgereblyézve. A bejáratnál hatalmas tábla figyelmeztet az ország erkölcsi előírásaira. S ha a tábla nem elég, a Corniche tele van szórólapokkal-füzetekkel is. Nem szabad a strand területét elhagyni fürdőruhában. Tiltott bármilyen intim megnyilvánulás. Nyilvánosan nem szabad alkoholt fogyasztani és cigarettázni. Bár a turisták öltözködésével kapcsolatban elég liberális az elvárás (például a nők haja nyugodtan lehet szabadon), illik sokkal konzervatívabban öltözködni, mint otthon. Ellenkező esetben kiválthatjuk a helyiek megbotránkozását, fel is jelenthetnek — tudjuk meg a szórólapról —, s jogi eljárás várhat ránk. A mellettünk tízpercenként el-elrobogó „Turism Police” feliratú elektromos autók (melyekben mindig egy férfi meg egy nő ül, mindkettő egyenruhában) hamar meggyőznek, ez nem afféle üres duma. A sokadik után kezdtem úgy érezni magam, mint egy fegyház udvarán. Máshol csak az aranypiacon láttunk rendőrt négynapos ott-tartózkodásunk alatt.

A már távolról európainak látszó turisták mellett a strandon megjelennek muszlimok is. Egy férfi arab viseletben játszik kisfiával a homokon. Egy csoport muzulmán lány — kinézetükről indiainak vagy pakisztáninak nézem őket — gyakorlatilag „felöltözve” fürödnek. Az öltözőnél korláttal van elválasztva a női és férfi részleg. Mellette ott ül a strand őre. Rá is szól egy férfira, aki bár az öltöző-tusoló „férfiszektorában” tartózkodik, átdugta a lábát a korlát alatt a női részre a szabad ég alatt található tusoló alá.

Az ország világviszonylatban elsők közt található közbiztonság szempontjából. Igen, az egykori „Kalózpart!” A jelenség oka sokrétű. Nyomor nincs, ami bűnözésre kényszerítsen. Aki nem tiszta szándékkal jön ide, annak nincs maradása. Munkanélküliként nem lehet itt tartózkodni. A büntetések pedig drasztikusak. Még le se szálltunk jóformán a repülőről, sms-ben figyelmeztetett a Román Külügyminisztérium, hogy olyan ország területére léptünk, ahol a drogkereskedelemért halálbüntetés is kiszabható, tehát el ne fogadjunk idegen személytől olyan csomagot, amelynek a tartalmát nem ismerjük jól.

Kora délután hazafele tartunk, egy barátunkkal van találkánk, aki itt idegenvezető. Még idejében hazaértünk, így nem kapott el az alapos nyári zápor. A felhőkarcoló hotel ablakai (kívülről) mocskosak, így nem tartottam érdemesnek megörökíteni a sivatagi esőt… Megtudtuk, hónapok óta nem esett egy csepp sem. Barátunk alaposan elázva érkezett, mi pedig szorongó szívvel gondoltunk a másnapra tervezett sivatagi kalandunkra. Már nehogy elverje az eső!

 

Sáría, és erkölcsi dilemmák

 

Ott élő idegenvezető barátunkkal azért találkoztunk, hogy adjon egy-két tippet az itteni meglátogatandókról. Egy üveg új-zélandi bort hoztunk neki. Meglepetésénél csak a dilemmája volt nagyobb: miként vigye haza? Nekem, turistának lehet a szatyromban egy üveg borom (főleg ha nem is kérkedek vele egy áttetsző zacskóban), de neki, mint rezidensnek (bár pont olyan európai uniós állampolgár, mint mi), már nem. Ha megtalálják nála, annak szomorú következménye lehet. Végül úgy döntött, vállalja a kockázatot, túl nagy volt a kísértés. Mi pedig lelkére kötöttük, telefonáljon, ha épségben hazaért.

A civil jog mellett, a saría, az iszlám erkölcsi és vallási vezérelve is érvényesül ebben az országban. Az itteni törvények drasztikus büntetéseket szabnak ki, de még mindig jobban járt valaki, ha tettét nem találják a saría-törvényszék (qadis) hatáskörébe tartozónak.

A saría (a szó jelentése „út”, vagy „vízhez vezető ösvény”) ősrégi szokások továbbélése, mely kiterjed a mindennapi élet valamennyi területére, még a tisztálkodási és étkezési előírásokra is. Legfőbb célja a közösség szabályozása. A saría vallásjogot — ellentétben a nyugati jogi felfogással — örök érvényű isteni kinyilatkoztatás szentesíti, tehát megváltoztathatatlan, csupán értelmezésében van eltérés, mely országonként és kultúránként enyhébb vagy szigorúbb. A Human Right Watch szerint ezt a nőkre diszkriminatív módon alkalmazzák. Egy kis ízelítő a saríara alapuló jogrendszerből:

— Törvényes a korbácsolás. Ez fenyegeti azt, akit házasságtöréssel, házasság előtti szexszel, prostitúcióval, nyilvános csókolózással vagy alkoholfogyasztással vádolnak. A házi alkalmazottakat is meg lehet korbácsolni. Konkrét példák igazolják, hogy e törvényeket alkalmazzák, főleg Abu Dhabiban. Dubajból több személyt kitoloncoltak csókolózásért. Muszlim nők nem lehetnek prostituáltak. Más vallásúakra e törvényt kissé „engedékenyebben” alkalmazzák, gondoljunk csak a „dubajozásra”.

— A homoszexualitás súlyos bűnnek számít, szodomiának, amelyért tizennégy év büntetés is kiszabható.

— Még érvényben a törvény, amely amputációval bünteti a lopást.

— A súlyos bűncselekmények — a nemi erőszak, a gyilkosság, a hit-elhagyás, a fegyveres rablás, a kábítószer-kereskedelem — elkövetőit halállal büntetik az iszlám törvénykezés szerint.

— A megkövezés, pontosabban a megkövezés általi kivégzés és a keresztre feszítés törvényszerű.

— A hitelhagyás (apostázia) az egyik legsúlyosabb bűn, amit egy muszlim elkövethet. Halálbüntetés jár érte.

Én maradhatok keresztény.

Ez egy nagyon furcsa ellentmondás. Miközben a muzulmán vallás toleranciáját hirdetik, és ennek akad bizonyítéka is, például az a harmincegynéhány más vallású templom, amely ebben az országban van, halálbüntetés jár a hitelhagyásért. Érdekességként, a megkérdezett angliai muszlimok 40% értett egyet azzal, hogy a saríát be kellene vezetni az angol törvényhozásba, s a fiatalok 25%-a azzal, hogy a hitelhagyást halálbüntetéssel kellene súlytani. (Az időseknek csak 11%-a értett ezzel egyet.) Meghökkentő a jelenség is, a statisztika is.

Miközben mi elborzadva nézzük az abayába „kényszeröltöztetett”, a saría elveit betartani kényszerült nőket, kinek helyzetén sajnálkozunk, ők azért küzdenek, hogy egy nem muszlim többségű ország törvénykezése foglalja a saríát alapelvei közé. Tüntetnek (nők is!) az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata ellen, amely sérti a muszlimokat. Egy más értékrenddel állunk szemben, amelyet nem lehet sajátunk alapján megítélni. Számukra a női haj pont olyan intim testrész, mint a mell. Ha arra kényszerítenénk őket, hogy abaya és hidzsáb nélkül menjenek utcára, pont olyan lemeztelenítve éreznék magukat, mint esetleg egy miniszoknyába kényszerített  XIX. századi úrinő, aki fátyolviseléshez szokott, s megbotránkozott egy kivillanó női boka láttán.

Akkor döbbenünk rá mennyire más ez a világ, amikor meglátjuk az üzletekben azokat a ruhákat, amelyeket a muszlim nők az abaya alatt viselnek. Színesek, díszesek. Ők nem az utcának, hanem otthon öltöznek fel. A muszlim nők is használnak szépítőszereket, de nem akkor rúzsozzák-festik ki magukat, amikor elmennek otthonról, hanem amikor férjüket hazavárják. Elgondolkoztató. A muszlim világban a család intézménye nem került olyan válságba, mint az „emancipált” európai-észak-amerikai országokban. Sokatmondók a válási statisztikák, az egyke-szindróma, az elidegenedés, a felügyelet nélkül felnövő gyermekek. Szabadság kontra tradíció… Minimum vitatható, hogy az előbbi előtérbe kerülésével mit nyertünk, és mit vesztettünk.

Másrészt valahol én a muszlim világban tetten érhető vallásos fanatizmus gyökerét a sariában látom. A családi nevelési modell mindig leképezte egy ország törvényalkalmazási modelljét. Ahol a törvények ennyire szigorúak, ott azt a családi törvénykönyv is követi. Egy dolog abban felnőni, hogy: „Gondolkodom (kételkedem) tehát vagyok” és abban, hogy a saría örök érvényű, megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoz­tatás. Már csak egy önbizalom-hiányos személyiség kell, aki kényszeresen igazolni akarja, hogy ő elég jó muszlim, s máris bármire rávehető. S ha ehhez fűszer a megfordíthatatlan hiba pszichológiai törvénye (minél nagyobb az elkövetett hiba, annál nehezebb beismerni, hogy hiba volt, és annál következetesebben ragaszkodik hozzá az elkövető), és már kész is a potenciális terrorista, aki naponta ötször fohászkodik Allahhoz „a legirgalmasabbhoz”. Mielőtt rájuk dobnánk az első követ, ne feledjük se az elégetett eretnekeket, se a megbocsájtó Jézus Krisztus tanait terjesztő konkvisztádorok módszereit.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.