játszani hív minket a cifra fény
levetkőznek a fák a házak az alkony
visszaárad medrébe hol zátonyra
futott papírfelhők várják a holnapot
nyugtalan madárszárnyak alá bújik a nap
ruhánkat gyűrögeti az árva tavasz
arcunkra szivárog az esőszagú csend
s míg isten álmainkat foltozza bordánk
alatt mezítelen világok szeretkeznek
láthatáron innen és túl kizárt nappalok
tapadnak a sötétség ablakára
összezár veled minden mozdulat
megágyazott keddek szerdák frissen
mosott vasárnapok csendjeiben
hangommal érezlek kezemmel
lélegezlek szememmel érintelek
kettéhasad a sűrű éj feloldódunk
te bennem én benned sóhajunkba
harap a gyönge fény könnyű
árnyékunkra gömbölyödik
a szerelem eltűnnek a karok lábak
maradunk mi örvényt rajzolva
a homályos mélybe hol félig álomban
majdnem ébren lebegő kábulat
ahogy szeretni tanít minket az éj
