Vasárnap délelőtt volt. A napsugarak beragyogták az egész udvart. A macska a ház tövében nyújtózkodott és elégedetten dorombolt. Ritka alkalom, amikor dédnagymaminál egyszerre összejön a család.
A sparherten rotyogott a finom tyúkhúsleves, sültek a finomabbnál finomabb pecsenyék. Dolgos kezek serénykedtek, hogy a déli harangszóra asztalon legyen az ebéd. A dédi felügyelte a munkát, de hagyta a fiatalokat érvényesülni.
Fölöslegessé váltam a konyhában, a szakácsi teendőket átvették a lányunokák. A gondoskodó anyukák rám bízták a legifjabb nemzedéket. Mivel a konyhát veszélyesnek találtam a türelmetlen csöppségeknek, kimentem velük az udvarra, hadd lássanak, ismerkedjenek az aprójószágokkal. A mesekönyvből ismerik a baromfiudvar lakóit, de városi gyermekek lévén nemigen találkoztak még velük.
Sorra rámutattam a minket körülvevő tollasokra és ők felváltva, kicsit selypítve mondták: tyúk, kakas, kacsa, pipi… sőt nevetve utánozták a hangjukat is. Amikor a fiam kijött megnézni minket, megkértem, hozzon magvakat a darálóból, és a kicsik nagy örömére együtt etettük a falánk kétlábúakat, akik köszönetképpen kotyogtak, hápogtak, csipogtak, sőt még a kakas is kukorékolt egyet—kettőt. Apró lábaikkal egyiket—másikat jól megkergették, és nagyokat kacagtak, ahogy a jámbor jószágok elszaladtak előlük. Persze, a dédimama még biztatta is őket és a játékon jóízűen nevetett.
Sokáig kergetőztek, de látszott rajtuk, hogy kezdenek fáradni. Nagylányosan bevallom én már igen fáradt voltam, de be nem ismertem volna semmiért.
A tyúkólból hangos kotkodácsolással előjött egy tyúkocska. A gyerekek felfigyeltek az éles hangra és már futottak is… Siettem utánuk, hogy a kisebb-nagyobb baleseteket elkerüljék, de úgy voltam vele, ha mégsem, a cipők talpát majd lemossuk. „Ezek a lábbelik még csak az aszfaltot koptatták” — gondoltam magamban.
— Zoé, Zorica, Zalán, figyeljetek csak mamára!
Megálltak és tágra nyitott szemekkel néztek rám. Köhintettem egyet—kettőt.
— Tudjátok, mit mond a tyúk, ha megtojta a tojást? — kérdeztem mosolyogva.
Mind a hárman rám szegezték tekintetüket és kis fejükkel nemet intettek.
— Hát akkor figyeljetek! Halljátok, hogy kárál a tyúk? Emberi nyelvre fordítva, azt mondja: „Hogy a popóm nem repedt szét, csodálkozom, csodálkozom…”
A tyúk, mintha meg akarta volna a fordítást erősíteni, újra hangosan kotkodácsolni kezdett. Az apróságok hol engem, hol az állatot figyelték.
— Halljátok?
Kot… kot… adott hangot a tyúk, és csöpp emberkéimmel együtt mondtuk vele: „Hogy a popóm nem repedt szét, csodálkozom, csodálkozom…” — hangos kacagás töltötte be az udvart.
Anyukám rosszallóan ingatta a fejét, de még mielőtt megszólalhatott volna, megkérdeztem tőle:
— Drága dédikém, szerinted az én fiaim kitől tanulták meg a kotkodálás emberi nyelvre fordítását?
Figyeltem a dédi arcát, és huncut mosolyt véltem felfedezni rajta.
— Asztalon az ebéd! — hallottuk az invitálást.
Kézen fogtam uncsijaimat és a finom ebéd reményében a konyha felé vettük az irányt. Hangosan, hogy a bent lévők is hallják, együtt mondtuk: Hogy a popóm…
Battonya, 2015. május 4.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Lénárt Anna
