Vannak egészen egyszerű napok,
amikor magam felé ballagok,
a lenyírt fű a lábnyomomhoz ér,
kőlapjaival rám kopog a tér,
és jönnek-mennek minden emberek,
pont orrom elé szökken egy gyerek,
friss kicsi arcán úgy fut a derű,
hogy vele libben, ami gyönyörű,
s a körém búvó nagy rengetegen
átringatózik minden szerelem,
s míg elmélázom kék egük alatt,
egy pillantással eltűnik a nap,
és babonázva jön a zivatar,
jót zuborog, de csöppje belehal,
és leng a pára, boldog levelek
táncolgatják le vízcsöppjeiket,
nincs semmi furcsa, lüktet a szívem
két találkozás közt a semmiben,
az eső megáll, s elered a fény,
a felhőfoltok maradék egén.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Böröczki Mihály - Mityka
