Az aradi vértanúk azok a honvédtisztek, akiket a szabadságharc bukása után az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatt Aradon végeztek ki. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi így, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is.
Valamennyi aradi vértanú a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tiszt volt, a szabadságharc végén a honvéd hadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viselt. Lázár Vilmos ezredest azért kezelték tábornokként, mert a szabadságharc végén a tábornokokhoz hasonlóan önálló seregtestet irányított.
Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte.[1]
„A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:
E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!”
Juhász Gyula: Vértanúink
Az aradi vértanúk, Barabás Miklós litográfiáján
Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos
A tizenhármak
Aulich Lajos (1792-1849) Császári tiszt volt, a Sándor gyalogezred alezredese, 1848-ban honvédezredes, 1849-tôl tábornok. Görgey híve volt, 1849. Július 14-tôl augusztus 11-ig ő volt az ország utolsó hadügyminisztere.
„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.”
Damjanich János (1804-1849) Szerb határőrcsaládból származott, a magyar nemzeti törekvések és a radikális polgári reformok híve volt. 1848 nyarán csatlakozott a magyar honvédséghez. A délvidéki sikeres harcok elismeréseként tábornokká nevezték ki. Csapataival nagy sikereket ért el a tavaszi hadjárat során, gyôzelmeihez nagyban hozzájárult katonai tudása és személyes bátorsága is. Világos után ő is letette a fegyvert a cári csapatok elôtt.
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”
Dessewffy Arisztid (1802-1849) Középbirtokos nemes, 1839-ig a császári hadseregben szolgált. 1848-ban belépett a Sáros vármegyei nemzetőrségbe, hamarosan alezredes, majd ezredes lett. 1849-ben tábornoki kinevezést kapott. A temesvári csata után hadosztályát török földre akarta átvezetni, de Karánsebesnél Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére letette a fegyvert. A rá szabott ítélet eredetileg kötél általi halál volt, amelyet kegyelem útján fôbelövésre változtattak.
„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”
Kiss Ernő (1799-1849) Császári tiszt volt, a Hannover huszárezred ezredese. 1848 nyarán felajánlotta szolgálatát a magyar kormánynak. 1848. október 12-én tábornokká és a bánsági sereg fôparancsnokává nevezték ki. 1848. december 22-én altábornaggyá, 1849. január 9-én országos főhadiparancsnokká léptetik elô.
„Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Knézich Károly (1808-1849) Tiszt volt a császári seregben, 1848-ban századosként részt vetta délvidéki harcokban. 1849. Márciusától a főseregnél a tavaszi hadjárat során dandárparancsnok ezredesi rangot kapott. A peredi csata után Görgey leváltatta, ekkor Kossuth a felső-tiszai tartalék hadtest parancsnokává nevezte ki.
„Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Lahner György (1795-1849) Volt császári tiszt, majd 1848-ban a 3. honvédzászlóalj parancsnoka. 1848 októberében ezredes, hadfelszerelési és fegyverkezési felügyelő lett. 1849 januárjától a nagyváradi fegyvergyár vezetője, a szabadságharc hadiiparának irányítója volt. 1849. Február 6-án tábornokká nevezték ki.
„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
Lázár Vilmos (1815-1849) Volt császári tiszt, 1848-ban százados, 1849 februárjától őrnagy, majd ezredesi rangban dandárparancsnok az északi hadseregnél. Betegsége következtében csak 1849 nyarától vett részt a harcokban. Karánsebesnél tette le a fegyvert. A börtönben írott visszaemlékezései 1883-ban megjelentek.
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”
Leiningen-Westerburg Károly (1819-1849) A magyar szabadságharc német származású honvédtábornoka előbb császári tiszt volt, majd az 1848-as harcok idején Damjanich parancsnoksága alatt szolgált. Kiváló katona volt, minden csatában kitûnt személyes bátorságával. Németül írt naplóját és leveleit késôbb kiadták.
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”
Nagysándor József (1804-1849) 1823-tól a császári hadseregben szolgált, 1844-ben huszárkapitányként vonult nyugalomba. 1848-ban a magyar kormány szolgálatába állt, őrnaggyá nevezték ki a Pest vármegyei lovas nemzetőrséghez. Kitûnt a szolnoki, a tápióbicskei, az isaszegi és a váci csatákban. Ezután tábornokká léptették elő. Nagyváradon csatlakozott Görgeyhez, augusztus 9-én Aradra ment és serege maradványaival Schlikkel készült megütközni, de Görgey ebben megakadályozta. Ezután követte a fővezért Világosra, bár nem tartozott Görgey hívei közé.
„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
Pöltenberg Ernő (1813-1849) Császári tiszt, majd kapitány volt a Sándor-huszároknál. 1848 nyarán ezredével együtt Magyarországra helyezték, ahol a magyar szabadságharc ügyének híve lett. Kitüntette magát a kápolnai csatában. 1849 áprilisában ezredes lett, június 2-án pedig tábornok. Görgey bizalmasaként ő közvetítette a cári hadsereggel folytatott tárgyalásokat a fegyverletételről. Ennek megtörténte után az osztrákok elfogták és 12 társával Aradon kivégezték.
„Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”
Schweidel József (1796-1849) Császári tiszt volt a Sándor-huszároknál. Ezredét a forradalom kitörése után Bécsből hazavezette. 1848 októberében tábornok lett, Buda visszafoglalása után Pest hadiparancsnoka. A forradalom bukása után letartóztatták és bitó általi halálra ítélték, de végül felesége könyörgésére az ítéletet golyó általi halálra változtatták.
„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”
Török Ignác (1795-1849) Az 1848-49-es évi szabadságharc alatt Komárom erődítési munkáit irányította, s 1849 márciusáig ő volt a vár parancsnoka. Júniusban Budán, majd júliusban Szegeden erődítéseken dolgozott. 1849-ben nevezték ki tábornokká.
„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak őt szolgáltam.”
Vécsey Károly (1807-1849) Császári tisztként ôrnagyi rangot ért el. 1848 nyarán a magyar kormánynak ajánlotta felszolgálatait. 1848 decemberétôl tábornok, 1849-ben váradi várparancsnok lett. A világosi fegyverletétel idején Temesvárt ostromolta, majd augusztus 21-én ő is letette a fegyvert a cári csapatok elôtt
„Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”
Ady Endre:
Október 6
Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott – hősi áron –
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.
Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi Rózsa,
Hulló levél búcsú-csókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.
Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre.
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.
A magyar sereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatoknak. Ez nagy sértés volt a császári oldal számára. Ha nekik adták volna meg magukat a magyarok, annak üzenete az lett volna, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott. Így azonban az volt az üzenete a fegyverletételnek, hogy a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább harcot folytatni. Ez volt az egyik fő oka annak, hogy az osztrákok a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar tábornokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták számukra.
„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”
Ferenc József utasítása Haynau számára[4]
Felix Schwarzenberg miniszterelnök utasítására, Ferenc József jóváhagyásával hadbíróság elé állították, majd halálra ítélték és kivégezték a 13 magyar hőst.
„A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden
vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbnek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk.”
Anton von Schmerling osztrák igazságügy-miniszter (1849 augusztus 27.)
A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette. Az ítéleteket Julius Jacob von Haynauhoz, (akit katonái csak Einhau-nak (bökő) hívtak) mint Magyarország teljhatalmú kormányzójához kellett felvinni megerősítésre és aláíratásra. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a katonához méltó golyó- és lőpor általira változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e kegyelemből, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt császári haderő ellen, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért mert a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, végül Schweidel József azért, mert csak a Scwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, továbbá mert Pest városparancsnokaként alkalma volt jó szolgálatot tennie a hadifogoly osztrák tiszteknek[5]
.
A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, ami ezért a forradalom és szabadságharc vérbefojtásának gyászünnepe.
Thorma János: Aradi Vértanúk[3]
Kivégzésük
Az ítéletek kimondása, a kivégzések mikéntje és sorrendje részletes meggondolások alapján történt. A legtöbb bosszúságot Damjanich okozta a császáriaknak, ezért őt illette volna az utolsó hely, de Haynau személyes bosszúja ezt is felülírta és így Gróf Vécsey került az utolsó helyre.
Lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor):
1. Lázár Vilmos, főtiszt (ezredes),
2. Gróf Dessewffy Arisztid, tábornok,
3. Kiss Ernő, tábornok,
4. Schweidel József, tábornok,
12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek
Kötél általi halállal halt (reggel hat óra után):
5. Lovag Poeltenberg Ernő, tábornok,
6. Török Ignác, tábornok,
7. Lahner György, tábornok,
8. Knezić Károly, tábornok,
9. Nagysándor József, tábornok,
10. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, tábornok,
11. Aulich Lajos, tábornok,
12. Damjanich János, tábornok,
13. Gróf Vécsey Károly, tábornok,
Vécsey Károly büntetését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését, mert őt akasztották fel utolsónak. A vértanú tábornokok sorban elbúcsúztak egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ezért Damjanich holttestéhez lépett és megcsókolta Damjanich kezét.
A kivégzést követően elrettentésül az elítéltek holttetemét közszemlére tették ki. Október 6-án este az agyonlőtt tábornokokat a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottak testét levetk?ztetve a bitófa tövébe helyezték, majd melléjük döntötték a bitófák oszlopait.
I. Miklós orosz cár a kegyelem irányában próbálta befolyásolni rokonát, Ferenc Józsefet, és diplomáciai úton neheztelését fejezte ki a kivégzések miatt: „a cárt érzékenyen érintette Medem gróf úr új híradása a Magyarországon történt számos katonai kivégzésről, és hogy személyes érzéseiben érzi sértve magát, mert a szigornak ezeket a megnyilatkozásait éppen azokkal az egyénekkel szemben gyakorolták, akiknek érdekében a császárnak, felséges urunknak kegyelmére apellált.”[6]
Hogy milyen megdöbbenést és ellenérzést váltott ki a kortársakból is ez a nyilvánvalóan primitív bosszúvágyból eredő és felháborító gaztett, azt jól példázza az aradi várban aznap keletkezett és a vértanúk nevének kezdőbetűit összefoglaló onomasztikon:
” PANNÓNIA! VERGISS DEINE TODTEN NICHT, ALS KLAGER LEBEN SIE!” (:Magyarország! Ne feledd Halottaidat, mint Vádlók élnek ők!:)
További aradi vértanúk
1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849 augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni[7] – és 1850 február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott.
Az aradi vértanúk mellett ugyanilyen fontos kötelességünk megemlékezni gróf Batthyány Lajosról, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökéről is, akit ugyanezen a napon végeztek ki Pesten az egykori Neugebäude épületének udvarán, a mai Szabadság téren.
És ez a sors jutott még további 20 magas rangú honvédtisztnek is, és további több száz honvédtisztet ítéltek halálra, az ítéletek legnagyobb részét azonban kegyelemből húsz esztendei várfogságra változtatták. Így a birodalom börtönei – a pesti Újépület, Olmütz, Josefstadt, Kufstein, Theresienstadt, Munkács, Arad, stb. – megteltek magyar politikai rabokkal.
A külföldre menekültek közül sokat távollétükben ítéltek halálra és nevüket akasztófára kiszögezve tették közszemlére. 1851. szeptemberében így akasztották fel jelképesen – többek között – Kossuth Lajost, Mészáros Lázárt, Perczel Mórt és Miklóst, Szemere Bertalant, Andrássy Gyulát, Táncsics Mihályt és másokat. Végül pedig több tízezer honvédet és tisztet közlegényként évekre besoroztak a császári hadseregbe.
A szabadságharc azonban nem volt hiábavaló küzdelem: a forradalom előtti állapotokat többé már nem lehetett visszaállítani és a bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább erősödött is a szabadság és a függetlenség eszméje. A magyarság pedig, bár hatalmas véráldozatok árán és a nemzeti önrendelkezéstől megfosztottan is, de elindult a polgári fejlődés útján, ha nem is azzal a lendülettel és folyamatossággal, amely 1848. március 15-én elindította.
Az aradi vértanúkra emlékezés 1867-ig érthetően csak titokban történhetett, a kiegyezés után azonban Október 6-a országos gyásznappá lett.
1890. október 6-ától a pesti közönség a vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengerről hallhatta Kossuth Lajos megemlékező szónoklatát az aradi hősökről:
„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, ‘s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; ‘s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!”
(Kossuth Lajos, Torino, 1890. szeptember 20.[9][10])
A vértanúk levétele a bitófákról
Hermann Róbert:
Koncepciós elemek az aradi vértanúk pörében
Koncepciós per volt-e az aradi vértanúk elleni eljárás? Hiszen a vádlottakat nem vádolták el nem követett cselekedetekkel. Viszont az ítéletek már az eljárás el?tt készen álltak, és messzemenően kérdéses volt az ítéletek jogi megalapozottsága is.
1849. augusztus 13-án Világosnál a Görgei Artúr vezette magyar hadsereg megadta magát az orosz hadsereg egyik vezérének, Rüdiger lovassági tábornoknak. A magyar fővezér és tisztjei azért is döntöttek az oroszok előtti megadás mellett, mert abban reménykedtek, hogy a cár és fővezére közbenjárnak a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tisztek életének biztosításáért.
Paszkevics tábornagy és Miklós cár eleget is tettek ennek a várakozásnak. Paszkevics levélben szólította fel a kegyelem gyakorlására I. Ferenc József császárt, Schwarzenberg miniszterelnököt és Haynau táborszernagyot, a cs. kir. hadsereg fővezérét. A cár a fiát, Sándort küldte Bécsbe, hogy kegyelemadásra szólítsa fel szövetségesét. Mindhiába. Az oroszoknak csak azt sikerült elérniük, hogy a császár és miniszterei – fogcsikorgatva – kegyelmet adtak a „legbűnösebb” tábornoknak, Görgeinek. A többiek sorsával kapcsolatban csak semmire sem kötelező, de kevés optimizmusra okot adó nyilatkozatokat kaptak.
A 30 magyar tábornok közül 15 került a szövetségesek kezére. Közülük Görgei és a Pétervárad feladásáért amnesztiában részesített Kiss Pál kerülte el a hadbírósági eljárást. Két tábornok, Gaál Miklós és Pikéty Gusztáv csak hetekkel később jutott a cs. kir. hatóságok kezére.
A szabadságharc résztvevői elleni eljárás, a megtorlás gondolata már 1848 novembere óta foglalkoztatta az osztrák hatóságokat. Az uralkodó és Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy, a cs. kir. hadsereg fővezére által kiadott kiáltványok és rendeletek azonban főleg a magyar politikai vezetés, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés tagjait fenyegették súlyos retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tiszteket rendre felszólította a közös zászlóhoz való visszatérésre, utoljára 1849 januárjában. A kortársak azonban meglepve tapasztalhatták, hogy a cs. kir. fűvezér a képviselőket viszonylag rövid igazoló eljárás után szabadon bocsátotta, a katonákra viszont súlyos büntetéseket rótt ki a pesti Központi Katonai Vizsgálóbizottmány.
Az 1849. május 30-án a cs. kir. hadsereg fővezérségét átvevő Haynau nem tett ilyen különbséget. Működését két 1849 februárjában elfogott honvédtiszt kivégeztetésével kezdte, s 1849. július 1-jei kiáltványa szerint a magyar politikai felső vezetés egészének elítélését tervezte. E kiáltványban azonban még – összhangban Windisch-Grätz kiáltványaival – a fő hangsúlyt az országgyűlés és az OHB tagjainak, illetve a kormánybiztosoknak a megbüntetésére helyezte.
A fegyverletétel után Haynau négy kategóriába sorolta a hadbírósági eljárás alá vonandókat: 1.) a magyar hadsereg tábornokai, 2.) az OHB és a Szemere-kormány tagjai, az 1849. április 14-ei trónfosztási határozatban részt vevő képviselők, illetve a kormánybiztosok 3.) a honvédseregben szolgált volt cs. kir. tisztek. 4.) mindazon tisztek, polgári hivatalnokok és papok, akik 1849. április 14. után a magyar kormány érdekében kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki. A kategorizálás azért is érdekes, mert I. Ferenc József császár augusztus 29-ei utasításában az 1. és 2. csoport fordított sorrendben szerepelt. Haynau valószín?leg azért „cserélte fel” a két kategóriát, mert a Szemere-kormány tagjaiból – Aulich Lajos hadügyminisztert, tábornokot nem számítva – mindössze ketten (Csány László és Duschek Ferenc), az OHB tagjai közül is csak ketten (Perényi Zsigmond és Nyáry Pál) kerültek ekkor a cs. ki. hadsereg kezére. Haynaut külön dühítette, hogy az oroszok kegyelmet kértek a tiszteknek.
Az eljárások 1849. augusztus 25-én Kiss Ernő altábornagy, volt cs. kir. ezredes perével kezdődtek meg. Kiss 1849. január eleje óta nem teljesített fegyveres szolgálatot, viszont ő volt a legmagasabb rangú fogságba esett cs. kir tiszt, aki mindvégig kitartott a magyar oldalon. Másnap kezdődött meg Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Knézics Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác vezérőrnagyok és Lázár Vilmos ezredes pere. Közülük a legmagasabb rangot (alezredes) ketten, Aulich Lajos és Török Ignác viselték a cs. kir. hadseregben, a legalacsonyabbat pedig Lázár Vilmos, aki rangjának megtartása nélkül kilépett hadnagy volt. Lázár „véletlenül” került ebbe a csoportba, hiszen nem volt tábornok. Ezredesi kinevezését is augusztus 13. után Bemtől kapta, s ebben a rangjában egyetlen ténykedése volt: a IX-X. hadtestek maradványaival letette a fegyvert a cs. kir. csapatok előtt. Mivel azonban a végnapokban önálló seregtestet vezényelt, őt is a tábornokok közé sorolták.
Külön, 1849. szeptember 3-án kezdte el tárgyalni a hadbíróság Vécsey Károly gróf vezérőrnagy, volt cs. kir. őrnagy ügyét. Az ő ügyét valószínűleg azért kezelték külön, mert Ferenc József főhadsegéde, Karl Grünne gróf erre biztathatta Haynaut. Grünne ugyanis Vécsey halálos ellensége volt, s augusztus 25-én ő hozta az osztrák minisztertanács határozatát Haynaunak, amely szerint a tábornokok és más volt cs. kir. tisztek ellen részletes eljárásokat kell lefolytatni. A többiek pere már ezen a napon megkezdődött, Vécseyé csak egy héttel később.
A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát annak a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvényszék természetesen némi „rátartással” kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-ai manifesztumot.) A feldunai hadseregben szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-ei felszólítását, illetve az október 30-ai schwechati csatát tekintették kiindulási időpontnak.
A második dátum 1849. április 14., a magyar függetlenség kimondásának és a Habsburg-Lotharingiai-uralkodóház trónfosztásának napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak elmarasztalhatók. A bíróság itt is engedett némi „türelmi időt”. Gáspár Andrást, aki 1849. április 24-én köszönt le a hadtestparancsnokságról és kért betegszabadságot, csupán fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el.
Koncepciós per volt-e az aradi vértanúk elleni eljárás? Nem tekinthető annak 20. századi értelemben, hiszen a vádlottakat nem vádolták el nem követett cselekedetekkel. Erre halvány kísérletet csak Leiningen-Westerburg Károly esetében tettek, akit azzal vádoltak, hogy Buda bevételénél magukat megadó cs. kir. tiszteket lövetett agyon. Leiningen azonban megcáfolta ezt, s így a vádiratban már nem is szerepelt.
Koncepciósnak tekinthető viszont a per két szempontból. Egyrészt, az ítéletek már az eljárás előtt készen álltak. Haynau eredeti szándéka az volt, hogy a magukat megadó volt cs. kir. tiszteket gyorsított eljárással azonosítja, halálra ítélteti és kivégezteti. Ettől csak az augusztus 20-ai minisztertanácsi határozat kézhezvétele után volt kénytelen elállni. De továbbra is ragaszkodott a szigorú büntetésekhez, s I. Ferenc József augusztus 29-én felhatalmazta arra, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után jelentse neki. A másik elem az ítéletek jogi megalapozottsága volt. Az október 3-ai manifesztum ugyanis törvénytelen volt magyar közjogi szempontból. Formailag azért, mert nem szerepelt rajta a felelős magyar miniszter ellenjegyzése. Tartalmilag pedig azért, mert az uralkodónak az éves költségvetés elfogadása előtt nem volt joga feloszlatni a parlamentet.
A manifesztumra való hivatkozás azért is kétséges volt, mert Jellasics lényegében nem töltötte be a királyi biztosi tisztet, tehát egy rendelkezéseit tekintve törvénytelen, illetve meg nem valósult manifesztum volt a fegyveres lázadás vádjának legfőbb alapja. Ugyanez mondható el a többi, hivatkozott uralkodói kéziratról és fővezéri rendeletről is. Kiss Ernő azzal védekezett, hogy az október 3-ai manifesztum kibocsátása után két héttel az uralkodó még a magyar hadügyminisztérium által felterjesztett kinevezéseket erősített meg, s ezzel elismerte a minisztérium törvényességét. Erre Ernst törzshadbíró is csak annyit tudott mondani, hogy a vádlott „a dolgok katonai szempontból való megítélésével védekezik”. Ami már csak azért is groteszk volt, mert a cs. kir. hadsereg tisztjeit feletteseik mindig is igyekeztek távol tartani a politikától, s most azt kérték számon rajtuk, hogy egy közjogi-politikai szempontból tisztázatlan és kétes helyzetben nem találták el és nem találták ki az uralkodó akaratát.
A felségsértés vádja ugyanilyen kétes alapokra épült. I. Ferenc József ugyanis nem volt magyar király, hiszen nem koronáztatta meg magát, nem adott ki koronázási hitlevelet, nem esküdött meg az ország törvényeire. V. Ferdinánd 1848. december 2-ai lemondása után a magyar trón jogilag üres volt. A meg nem koronázott uralkodó trónbitorlónak minősült, s így a tábornokok – ha voltak is kételyeik a trónfosztás célszerűségével kapcsolatban – jogi szempontból indokoltnak tekinthették azt, hogy továbbra is a magyar oldalon harcoljanak.
Az ítéletekben tehát nemcsak a győztes hatalom kíméletlensége fejeződött ki. Kifejeződött bennük az alkotmányosság két eltérő értelmezése is. A birodalmi logika szerint az alkotmány az uralkodó adománya, amelyet az bármikor visszavehet. Tehát: az Isten kegyelméből uralkodó személy nincs alávetve az alkotmányosság földi játékszabályainak. A magyar értelmezés az alkotmányt szerződésként fogta fel: olyan okmányként, amely mindkét felet kötelezi, s amely csak a két fél kölcsönös beleegyezésével módosítható. A tábornokok tehát hiába érveltek azzal, hogy ők az uralkodó akaratából esküdtek fel a magyar alkotmányra. A hadbíróság – a birodalmi logikát követve – azt kérte számon rajtuk, hogy konfliktushelyzetben miért nem a szerződésszegő oldalára álltak. Az aradi vértanúk pöre tehát nem csupán jogi megalapozottságát tekintve volt koncepciósnak tekinthető per: az eltérő alkotmányértelmezési koncepciók pöre is volt.
Szerző: Hermann Róbert
mult-kor.hu
Jegyzetek:
1. ^ Kossuth Lajos eredeti hangfelvétele fonográfon. (Hozzáférés: 2009. szeptember 29.)
2. ^ Megrendítő történelem – A végső gondolat, amivel a halált fogadták az aradi vértanúk
3. ^ Thorma János: Aradi vértanúk
4. ^ Bencze László:Uralkodók, főrangúak, katonák
5. ^ Hermann Róbert (szerkesztette): Vértanúk könyve, Budapest, 2007, ISBN 978-963-983-901-4
6. ^ Katona Tamás] (szerk.). Karl von Buol-Schauenstein szentpétervári osztrák nagykövet jelentése Felix zu Schwarzenberg osztrák miniszterelnöknek, 1849. október 20., Az aradi vértanúk. Budapest: Európa. ISBN 963 07 3048 0 (1983). Hozzáférés ideje: 2009. október 3.
7. ^ Pásztor Emil: A tizenötödik aradi vértanú, Zrínyi Katonai Kiadó, 1979, ISBN 963-326-773-0
8. ^ Kiszabadítottuk – A Szabadság-szobor története, A Romániai Magyar Demokrata Szövetség kiadványa, Marosvásárhely, 2004
9. ^ Kossuth hangja fonográfhengeren
10. ^ Kossuth hangja az eredeti fonográf hengerről
11. ^ Kiskőrös, Petőfi Múzeum szoborpark
12. ^ Nagysándor József-gyakran tévesen Nagy-Sándor Józsefként vagy Nagy Sándor Józsefként, vagy Nagy Sándorként említik. Ez utóbbira példa nagyváradi emléktáblája, illetve Dolinay Gyula: Magyar Királyok és Hősök Arczképcsarnoka c. műve.
Források:
Hermann Róbert: A császár felel?ssége – I. Ferenc József és a megtorlás
Hermann Róbert: Az 1849-1850. évi kivégzések
Az 1890-i aradi emlékünnepély
Az aradi vértanúk emlékezete a dualizmus időszakában
Aradi vértanúk emléknapja
Dr. Szabó János: MAGYAR GOLGOTA (http://franka-egom.ofm.hu/aktualitasok/1848_forradalom/aradi_13_vertanu.htm)
wikipedia.org
mult-kor.hu
Külső hivatkozások:
Október 6. – versek
Az aradi tizenhármakról elnevezett közterületek áttekintése
Bartucz Lajos jelentése, az aradi vértanúk csontmaradványainak 1913. okt. 20-23-án eszközölt exhumálása alkalmával végzett antropológiai szakért?i vizsgálatról.
Az aradi vár ma
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
