Duplafalu a világ; – Feltételezem, hogy ez duplafalú akart lenni, s nem kettős kis létszámú település: duplafalu.
S a szem előtt mi van
Csak burkolat.
Mélysége keserűséget tolat – A burkolat mélysége??? És mi az, hogy keserűséget „tolat”?! Elhiszem, hogy rímnek éppenséggel jó lehet, de azért nem árt, ha van egy csöpp értelme is.
S lappang mindenhol az indulat. – Miféle? Kifejtjük? Ha nem fejtjük, akkor minek hoztuk ide?
A szél is csak rohan,- Az szél IS. És még micsodat?
S követi a sok esztelen, – Ezt megint nem fejtjük ki? Akkor hogy kerül ide? Kikre, mikre kell gondolnom e helyütt?
Mióta élek mindenhol ezt lelem,
Az élet:ez a szent összevisszaság.
————–
Tudod mit? innen nem is megyek tovább. A többi részét is elolvastam persze, de nincs olyan sora, amit ne kellene kifogásolnom. Nagy vers akart lenni, kicsi lett és nem is vers. Nincs benne logikus, jól követhető gondolatmenet, nem indul el sehonnan és nem is visz sehova. Közhelyes, erőltetett, művészieskedő. mint mikor a kislány felveszi az anyja cipőjét és nő akar lenni. Nem lett az.
Várjuk inkább a következőt: NHI
Mi vagyunk benne a fertelem,
S nem tudjuk az okát
Vagy létezésünk céljait…
Haladunk ahogy a víz taszít,
S visszahalljuk múltunk hangjait.
Várjuk a túlvilág mozdonyát;
S ha van is felettünk hatalom,
Már rég nincs varázsa ennek:akarom,
Vagy bárminek mi mostmár szenttelen.
A másik fal az közöttünk van,
Köztem és közted kacag
Isten ellensége.
Így hát haldjunk végre ,végre
Tolakodjunk is a semmiségbe.
S ami utóvégre maradt
Az az örök fekete gyászlepel,
Kínok homokórája, sosem telik el,
És menteném ha lehet magam.
