Bányai Tamás : Szabadság a tajgán 5/2

– Nos, barátom, akkor menjen a pénztárhoz és vegyen két jegyet a tajgára. Nekem nem akartak adni.

– Maga meghibbant? Lehet, hogy maga gazdag ember, de ha így folytatja, rövidesen koldusbotra jut. Pénzt akar adni vonatjegyért!

A Ljubjanka hűsét vihettem magammal az igazgató kiskabátjában, mert ugyancsak dideregtem. Hiába volt még mindig szeptember eleje, ilyenkor már hideg a moszkvai éjszaka. Szerencsémre valami más is volt a kabátban.

Elébb nem tudtam elképzelni, mi nyomja a mellkasomat. Azt hittem a görcsös fájdalom, hogy itt kell hagyjam Moszkvát, soha többé nem láthatom Taganykát, ahol együtt nőttem fel Porkolábisevvel. E pillanatban még ő is hiányzott. Hiába cseperedett vederbe, nehéz gyerekkorunk mégis összeköt minket. Bár nem annyira, hogy odaláncolt volna a Ljubjankához.

Valami tehát nyomta a mellem. Ahogy tapogatom, érzem ám, a kabát belső zsebében lapul a szorongató érzés. Előhúzom, hát nem az igazgató tárcája! A mindenit! Ropogós bankjegyekkel. Nyolcszáz rubel! Éreztem rögtön, hogy kékül a vérem. Ennyi pénze csak egy bojárnak lehet. Az igazgatónak már biztos nincs. Nyolcszáz rubellel kevesebb, egy gonddal több lesz neki. Mégiscsak igazságos ez a világ.

Nem is volt nehéz egy csehót találnom. A váratlan öröm nem melegített át teljesen, kellett egy kis pótlék. Vettem rögvest egy üveg vodkát, amit a kocsma előtt el is fogyasztottunk hárman. A jóég tudja honnan csapódott hozzám az a páros, de alig léptem ki a kocsmaajtón, máris rám találtak. Osztoztunk hát a jólétben. Épphogy kiürült az üveg, a nőt elfogta a hányinger. Élettársa, vagy akivel együtt megjelent, kétségbeesetten nézett rám.

— Lehet, hogy állapotos?

— Nem tudom — feleltem, majd az öltözékemre mutatva így folytattam: — Fogda nacsalnyik vagyok, nem nőgyógyász. Annyi bizonyos, amikor velem utoljára esett meg ilyesmi, részeg voltam, nem terhes.

Ettől egészen jókedve kerekedett, meg is öleltük egymást, úgy váltunk el, mint régi jóbarátok.

Csak akkor tudatosult bennem, milyen nagy szerencse ért. Mert hogy is juthattam volna el a tajgára egy kopek nélkül? Gyalog? Annyi időt még a jóisten sem szabott ki nekem.

Hát akkor, irány a Jaroszlavszkij pályaudvar!

— Kérek egy jegyet a tajgára — mondtam a pénztárnál sok rubelem biztos tudatában.

— Cseljabinszkba? — kérdezte a faképű jegynök bizalmatlanul.

— Csak semmi cselszövény! Nyíltan és egyenesen a tajgára.

— Na! És ott hová?

— Nem mindegy? Nem olyan nagy az a tajga.

— Hát… A fizetésemnél biztos nagyobb.

— Ha kétszer akkora, sem lehet olyan nagy, hogy ne adjon rá egy jegyet.

— Minek akar odamenni?

Érdeklődésével együtt gyanúját is felkeltettem, mert nyúlt a telefonkészülék után. Mérget vettem volna rá, hogy nem a vonatjegy árát akarja megtudakolni.

Az angyalát! Ez még a nyakamra hozza a Csekát!

Faképnél hagytam a faképűt, s máris kint voltam az utcán. Éppen azon törtem a fejem, miként juthatnék fel a vonatra, hiszen nem maradhatok itt, bajba keverni öreg cimborámat, amikor odalépett hozzám egy alak. Bizalomgerjesztő ábrázata volt, vigyora szélesebb a Moszkva folyónál árvíz idején. Sötétkék munkászubbonyához sárga sálat viselt, ami egyfajta arisztokratikus vonást kölcsönzött neki. Hogy meddig, azt csak ő tudhatta.

— Van két jegyem eladó — suttogta bizalmasan.

Emiatt már ne fuccsoljon be a tervem! Ha a pénztárnál nem kaptam egy jegyet sem, legyen akkor kettő.

— A tajgára?

— Hogy képzeli, maga idióta? Az Aidára. Olcsón adom, ne válogasson!

— Én a tajgára akarok menni, nem balett előadásra.

— Opera, ha nem tudná. De mit is magyarázzak egy zenei analfabétának!

— Na, na! Az apám muzsik volt. És játszott is.

— A ruházatát nézve, ez kétségtelen. Egyetlen éjszaka eljátszotta a maga örökségét. 

— Azt nem. A nevét örököltem. Iván Ivánovics.

— Grigor Szemjonovics Potyajegy — mutatkozott be újdonsült ismerősöm. — Maga tényleg a tajgára akar menni?

— Mit tegyek, ha ott van dolgom.

Potyajegy végigmért, majd elgondolkodott.

— Tudja mit? Ha segít elpasszolni az Aida belépőjét, magával tartok. Hosszú ám az út egyedül!

— Gondolja?

— De még mennyire! Látott már maga páros kolbászt?

— Ezt jobb, ha mellőzzük. Inkább keressünk vevőt a bilétáira.

Ki vesz jegyet az operába egy pályaudvar környékén, ahol éppen eleget kornyikálnak a hordárok? Szerintem senki. Ebből kifolyólag azon kezdtem el tanakodni, talán jobb, ha magára hagyom Potyajegyet, vesződjön az operabelépőivel, ahogy tud.

Potyajegy azonban jobban bízott magában, mint én őbenne. Ez általában így szokott lenni. Egy jól kiképzett ember nem képzeli be magának, amit tud. Ha megtanulta, és nem felejtette el. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Potyajegy mit tanult és hol, de hogy tudta, az hétszentség.

Vonat érkezett valahonnan a Kaukázusból, áradt kifelé a tömeg. Potyajegy megállított egy türkizkék alakot.

— Maga honnan jön, jóember?

— Türkmenisztánból.

— Aztán elefántot látott-e már?

— Még nem — szégyenkezett a türkmén, s látszott rajta, röstelli, hogy nem idevaló. — De már hallottam róla. Az a kormányos állat.

— Kormányos a maga hajós nagyapja. Az elefánt egy hatalmas állat, a cirkuszban az ormányával emeli fel a gyerekeket a magasba. Akár a harmadik emeletre is, lift nélkül.

— Azt már én is megnézném!

— Meg is nézheti, ha akarja.

— Hol?

— Az Aidában.

— Nem vagyok Moszkvában ismerős — vallotta be a türkizkék. — Hogy jutok el az Aidához?

— Először is vesz tőlem két jegyet, aztán felszáll a metróra és érdeklődik a kalauztól.

— Még kalózok is vannak itt a fővárosban?

— Kalózok ott vannak, ahol a maga kormányos nagyapja. Jegybeszedő és kalóz két különböző dolog, még akkor is, ha mind a kettő kirabolja a tájékozatlan utast. Na, akar látni elefántot vagy nem? Húsz rubel.

Nem hittem volna, de szó, ami szó, a türkizkék leguberálta a húsz rubelt. Most már Potyajegyet sem tarthatta vissza semmi. Ezen fellelkesülve szóltam hozzá:

— Nos, barátom, akkor menjen a pénztárhoz és vegyen két jegyet a tajgára. Nekem nem akartak adni.

— Maga meghibbant? Lehet, hogy maga gazdag ember, de ha így folytatja, rövidesen koldusbotra jut. Pénzt akar adni vonatjegyért!

Bevallom, összeszorult a gyomrom a félelemtől. Elképzeltem, amint vasraverve szállítanak le a vonatról, mintha retúrjegyet vettem volna, egyenesen vissza a Ljubjankába, ahol még az igazgató is számonkéri rajtam a tárcáját. Porkolábisevről nem is beszélve. Hallottam is már szomorú hangját: segíteni senkin sem érdemes. Ha nem él vissza vele, hát visszahozzák. Szegény barátom nem ezt érdemli.

Felszálltunk a vonatra, s én rémképeket látva vártam sorsom beteljesedését. Alig hagytuk el Moszkvát, Potyajegy megragadta a karom, és vonszolt magával.

— Hova megyünk?

— A jegyeshez — felelte Potyajegy, s én nem tudtam elképzelni miért akar nászutasokat zaklatni. Hamar kiderült azonban, hogy a kalauzra gondolt.

Ez egy őrült! Nemhogy kerülné a bajt, inkább elébe megy. És még engem is cipel magával!

A bilétakasszírozó a harmadik kocsiban kártyázott, s úgy tekintett a föléje tornyosuló Potyajegyre, ahogy erkölcsös szüzek szoktak a csókvadászokra. Tehette, ő volt a hatósági közeg, a szerelvény mindenható ura, akire még egy retúrjegy sem lehet engesztelő hatással. Pláne, ha még a kártyán is veszít.

Potyajegy nem illetődött meg a hatósági szemvillanástól. Rádörrent a kalauzra.

— Szép kis alak maga, hallja-e? Cinkeli a lapokat, miközben lopnak a vonaton.

Az egyik kártyapartner, az idősebbik, biztos, ami biztos, az asztalnak használt faládáról besöpörte az összes pénzt. Zsebre vágta, s utána már ki sem húzta mancsát a zsebéből. Fiatalabb társa, miként a terhelő bűnjeleket szokás, a pakli kártyát tüntette el villámgyorsan. A kalauz homlokán verejtékcseppek jelentek meg, csillogtak, mint hamis gyöngyök a zálogházi becsüs előtt. Fülledt meleg volt a vasúti kocsiban, nem csoda, hogy izzadni kezdett.

— Miről beszél?

— Jól hallotta! Arról beszélek, hogy a bolsevik párt magára bízta a nép tulajdonát, jelen esetben a pullman kocsik felügyeletét, hogy a szűzföldekre utazó munkások és parasztok háborítatlanul élvezhessék az utazás nyugalmát. Ehelyett mit tapasztalok? Hogy lopnak!

— Mije tűnt el? — kérdezte a kalauz, s hangjából kicsendült, hogy bizakodik, talán mégsincs olyan nagy baj, jelentéktelen apróság az, aminek lába kelt, nem pedig pótolhatatlan valami.

— Szőrén-szálán. Az övé is — bökött felém Potyajegy.

— Mindenütt lopnak, gyarló emberi tulajdonság — jegyezte meg az idősebbik kártyapartner, bagatellizálni akarván a dolgot, amire nem érdemes időt fecsérelni. Megnyugtatásnak szánta, amit mondott, sikerült is felidegesítenie a kalauzt.

— Nyögje már ki! Mi a fenét loptak el maguktól?

— A vasútjegyeinket — mondta Potyajegy. — Hogy a keservesen megkeresett rubeljeinket már meg se említsem.

— Itt a vonaton?

— Nem is a pártközpontban! Ott nem szokás kisajátítani a nép tulajdonát. Persze, hogy itt a vonaton.

— Hihetetlen!

— Nekem mondja? Alig hogy meghalt Sztálin elvtárs, máris felborul a rend. Az a rend, amiről magának kellene gondoskodnia.

— Utánajárok — nyögte a kalauz, s egy fáradt mozdulattal megtörölte gyöngyöző homlokát. Taknyát is felszívta, hogy jobb szimatot kapjon, aztán elindult a tolvaj keresésére.

— Mondanám, hogy üljön le a kalauz helyére — szólalt meg az idősebbik kártyapartner —, ám ha a jegyekkel együtt a pénzüket is ellopták, akkor egy kopejkájuk sincs. Pénz nélkül kártyázni márpedig olyan, mint horog nélkül pecázni a tóban. Jobb, ha nem ingereljük a halakat. Egyébként Rigolyev vagyok, a lakatos. Barátaim csak Zár Atyuskának szólítanak.

— Úgy bizony! — tette hozzá fiatalabb társa, olyanformán ingatva fejét, mintha az atyaúristen jelenlétéről akarna meggyőzni minket. Csalódottan nézett ránk, amiért nem voltunk megilletődve.

Bemutatkoztunk mi is, majd letelepedtünk Zár Atyuska mellé, végülis mindegy volt, hogy a szerelvény melyik részén csapjuk agyon az időt. Kártya helyett vodka került a faládikára, így aztán elég vidáman teltek az órák.

A kalauz két napig nem mutatkozott, pedig egy tolvajt előkeríteni semmiség, hiszen mindenki gyanús, aki jegyet mutat fel. Honnan szerezte? Messziről jött ember azt mond, amit akar, a moszkvai pénztár meg egyre távolodott, így a pénztárosnak is mind kevesebb esélye maradt bizonyítani, hogy ez vagy az tőle vette a jegyet.

Mindamellett fárasztó volt az út, jómagam többször el is szunyókáltam a zötykölődéstől. Ki tudja, hanyadszor bóbiskoltam el, amikor egyszer csak valaki eszeveszett módon rázni kezdte a vállam.

— Ébresztő!

A fiatalabbik kártyapartner volt, aki korábban Szása néven mutatkozott be.

— Baj van!

— Kinek a fején?

— Ne vesztegessük az időt! Itt mindenki fején vaj van, még csak az hiányzik, hogy meg is olvadjon.

Álmosan néztem Potyajegyre, tőle vártam magyarázatot, ami egy percet sem késett.

— A kalauz fellármázta a zsarukat. Mindjárt itt lesznek a hekások, a csekások. Cseljabinszkban a Vörös Hadsereg ad díszszemlét a tiszteletünkre, mialatt a zsaruk tíz szemlét tartanak a vonaton, s mire elfogyasztunk tíz zsemlét, nyakig ülünk a szarban.

— Két koszos vonatjegy miatt?

Zár Atyuska nagyon ideges volt. Remegett, mint a kocsonya, amikor rázzák a tálat. Félelmében hideget lelt valahol.

— Maga, fiatalember, még tapasztalatlan. Vagy azt képzeli, hogy csak a maguk két jegyét lopták el?

Csuklottam. A mi két jegyünket ugyan kereshetik. Ha az a csodás, tengernyelte földrész, az az Atlantis létezett, azzal együtt fogják megtalálni. Még mindig nem értettem, mi ez a nagy izgalom két nem létező jegy miatt?

— Más is hiányzik? Úgy értem, a vodkán kívül, ami már tegnap elfogyott.

— Legalább húsz menetjegy hiányzik, fogadom, mind retúr. Az a drágább — mondta Zár Atyuska. — És csak a nagyszakállú mennyei atyuska tudja, még hány rubel.

Szása szorgalmasan helyeselt, azt hittem nem is bírja tovább cérnával, s leszakad a feje a sok bólogatástól. Ösztönösen a mellemhez kaptam. Társaim azt hihették szívszélhűdés kerülget, de csak az igazgató pénzét akartam kitapogatni. Ott lapult még a zsebemben, s ettől kissé megnyugodtam.

— Ne kerítsen ekkora feneket a dolognak — próbáltam megnyugtatni Zár Atyuskát.

— Még hogy én? — tiltakozott haladéktalanul. — A kalauz kerekítette fel kétszázra azt a húsz rubelt, amit elnyertünk tőle. S még tizennyolc jegyet is hozzácsapott a maguk eltűnt két jegyéhez. Azokat majd eladja a visszaúton.

Kezdtem kapiskálni. Tolvaj szüli az alkalmat, és ezúttal még csak vajúdni sem kellett sokáig. Ha már lopnak, legyen kövér lúd. Olyan még nem fordult elő a világon, hogy apróval teli zsebből csak egy kopejka csússzon le a nadrág szárán. Ahol egy hullik, ott a többi is követ. A kalauznak nem is kellett sok követ megmozgatni, hogy erre rájöjjön.

— Mitevők legyünk? — kérdezte Zár Atyuska, mintha olyan bő választék lenne a táplálékok körében. Mindenki azt eszik, amihez idejében hozzájut.

Akkor még nem tudtam, miért vörös posztó Zár Atyuska szemében a mitevők tiszteletére kivonuló bélügyi hatóság. Csak később, Szásenyka elmondása alapján derült ki, hogy a lakatos túl sokat babrált a zárakkal, álkulcsokat használva eredeti híján, ami törvénnyel való karambolokat idézett elő, olyan súlyos karambolokat, amelyek meghaladták a közlekedésrendészet hatáskörét.

A kalauz meg keveri a szart.

Potyajegy megőrizte hidegvérét.

— Leszállunk Cseljabinszk előtt. Vagy maguknak olyan fontos az a Cseljabinszk?

— Nem igazán — felelte Zár Atyuska. — Mi tulajdonképpen Jekatyerinburgba igyekszünk.

— Oda meg minek?

— Ha netán nem tudná, annak idején ott segédkeztek a cári család túlvilági utazásához, ám a számottevő vagyont nem vihették magukkal.

— Az ma már a nép tulajdona.

— Így igaz. Ráadásul még hozzáférhetetlen is, mert azt már réges régen elherdálták. Egy részét a vagyonnak viszont cár alá helyeztek. Az ma is ott van az uralkodó csontjai alatt. Egy cárnak még a csontja alatt is pénz van. Azt akarom megtalálni.

— És ha megtalálja? Mit akar kezdeni a nagy vagyonnal?

— Kezdeni semmit — világosított fel bennünket Zár Atyuska. — Folytatni akarom őseim életét. Nagyszüleim nagy lábon éltek, én se akarok tipegni, mint a ballerinák. Tőlük én egészen mást tanultam. Addig nyújtózkodj, míg a takaró ott lebeg a szemed előtt.

Zár Atyuska nagyot sóhajtott.

— Szorul a hurok, ki kéne bújni belőle. De hogyan? A vonat már nem áll meg Cseljabinszk előtt. Robogó vonatból kiszállni életveszélyes, ezt táblák is hirdetik, márpedig valahogy ki kellene szállni. Egy barátom mondta egyszer, akinek mindenhez jó orra volt, ezért is lett orrgazda, hogy minden balhéból addig kell kiszállni, amíg teheti az ember. Ha nem tud, sohasem lesz tehetős, csak tehetetlen cellista egy dutyiban.

Én ugyan nem láttam legyet a homlokán, Potyajegy mégis odacsapott.

— Mi áll a táblán? A vészféket csak vészhelyzet alkalmával szabad meghúzni. Egyéb esetekben büntetéssel jár. Szigorú büntetéssel, ha nem kezdjük időben ráncigálni.

Nyúltam volna a vészfék után, de Zár Atyuska rám szólt.

— Ne itt!

— Hát hol?

— Az utolsó kocsiban. Ha a vonat végén szállunk le, több esélyünk van eltűnni.

Felálltunk, hogy elinduljunk a szerelvény utolsó kocsija felé. Négy üléssel arrébb egy bőrkabátos alak is felállt, és jött utánunk. Megböktem Potyajegyet.

— Ez is velünk van?

Potyajegy megfordult, szembenézett a bőrkabátossal, aki nyomban meg is torpant.

— Nincs velünk. És aki nincs velünk, az ellenünk van.

Sietve igyekeztünk tovább, nyomunkban bőrkabátossal. Én egy kicsit lemaradtam, Szásenyka idegesen figyelmeztetett.

— A vészféket húzza, ne az időt!

Belecsimpaszkodtam a kallantyúba, a szerelvény megrándult, a bőrkabátos hanyatt vágta magát.

— Megállni! — üvöltött felénk estében. — Dobják el a fegyvereket!

A vagonban szunyókálok felkapták fejüket, akadt, aki a padok alá bújt ijedtében.

Csodálkozva néztem a többiekre, eddig fogalmam sem volt arról, hogy állig vannak fegyverkezve. Állon felül biztos nem, azt észrevettem volna. De állon alul sem rejtegettek semmit, ennek ellenére a bőrkabátos pisztolyt rántott elő, s ültében tüzelt felénk. Egy golyó a vagon falába fúródott, mire a vonat fájdalmas csikorgással megállt.

A bőrkabátos tápászkodni kezdett. Agyamon villámgyorsan átcikázott, csak úgy nyerhetünk egérutat, ha elmarad mögülünk. Egy hirtelen mozdulattal pálfordulatot véve, kapásból fejbe rúgtam, hogy arcképtelenné tegyem.

Pofázmánya ugyan nem sokat változott, de ahogy odakapott a fejéhez, pisztolya kiesett a kezéből. Felkaptam a fegyvert, nálam is legyen valami állon alul.

Leugrottunk a peronról, bukdácsoltunk lefelé a töltésen. Jócskán besötétedett már, a csillagok is felhőtakaróba temetkeztek, egymást se láttuk, ezért könnyen szét is szóródhattunk volna, de Potyajegy hangja megadta a követendő irányt.

— Erre! Utánam!

Közben a bőrkabátos kiheverte pillanatnyi rúgásomat, s megjelent a peronajtóban. Valahonnan megint fegyver került a kezébe, mert lövöldözni kezdett. Vaktában. Ám hogy nem vaktölténnyel, azt egy fülem mellett elsüvítő golyó jelezte.

Itt állok a tajga kapujában, és ez a marha még képes egy golyót ereszteni belém! Ennek csak a fele tréfa. A másik fele életveszély. Hogy megelőzzem további kockázatot jelentő durrogtatását, megfordultam, s a birtokomba került pisztolyt célzásra emeltem.

A peron lámpájának pislákoló fénye rávetődött a bőrkabátosra, aki úgy állt ott a peronlépcső legfelső fokán, mint egy tragédia hősét alakító színész, akit hátulról akarnak fejbevágni egy petróleumlámpával.                   

Meghúztam a ravaszt.

A bőrkabátos kibukott az ajtókeretből.

A tragédiák szereplőinek mindig ez a sorsuk. Miért nem jelentkezett statiszta szerepre? Így csak a halálozási statisztikát növelte népszerűsége helyett.

Szásenyka elszörnyedt.

— Megölte?

— Nem tudom — vontam vállat —, ha biztos akar lenni benne, kérdezze meg tőle.

— Gondolja, hogy elárulja?

— Nem valószínű. A holtak csak jószemű detektíveknek árulkodnak, maga meg nem az.

Zár Atyuska is sopánkodni kezdett.

— Szörnyű! Én mindig a vértelen behatolás híve voltam. Amit most láttam, az eddigi életem záróakkordja.

— Ne nyavalyogjon! — szólt rá Potyajegy. — Inkább sürgősen kezdjen maga is új életet. De lehetőleg ne itt a vonat közelében. Gyerünk az erdőbe! Minél gyorsabban és minél mélyebbre.

— Gyilkosok vagyunk. Lehet még ennél mélyebbre süllyedni? — kérdezte Zár Atyuska.

Kérdésére csak az elkövetkezendő hetek adtak választ.

Lehet.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás