Bányai Tamás : Szabadság a tajgán 5/1.

… árva vagyok, ami rosszabb, mintha lelenc volnék, mert a lelencet meglelte valaki, a lelencet ismeretlenek is felkarolják, míg az árva sajátmagába zárva, akár a lárva, kitől várhat ajnározást? Ki nyúl az én hónom alá, hacsak nem csiklandozni akar? Senki.

Szabadság a tajgán

 

 

Szigor Maximovics Vizslabíró lépett a cellába. Pillantása előbb a Rettegett Zsivánra esett, aztán a cella egyetlen hokedlijére. Közelebb húzta a hokedlit és — udvarias ember lévén — megkérdezte:

— Szabad?

— Még nem. Ha minden igaz, majd öt év múlva.

— És addig én álljak?

— Nem. Addig én ülök.

Szigor Maximovics ezek után elhelyezkedett a hokedlin. Néhány pillanatig a rabot vizslatta, s csak azután kezdett kérdezősködni.

— Neve?

— Zsiván, a rettegett.

— Hol született?

— Kankalingrád virágvárosban.

— Nemzetisége?

— Osztyák.

— Hol?

— Hol, mit?

— Hol osztják a lopott holmit?

— Azt kérem, én nem tudom.

— Foglalkozása?

— Most rab. Egy időben sztyepp táncos voltam a Nimfácska együttesben. Kérem, én muzsik családból származom.

— Apja neve?

— Balla Lajkó, de nagyapám, aki a Rimszkij korszakban született, a nagy Ricsajkovszkij volt. Híres ember, csak öreg korára lett szenilis. Akkor már a kalendáriumban kereste a Tattyúk Havát. Elég sokat szenvedett szegény.

— Miben szenvedett?

— Germániában. Valami táborban egész élte végéig.

— Súlyos beteg volt?

— Kezdetben nagyon súlyos volt, aztán lefogyott negyven kilót.

— Beszéljünk másról. Jól bánnak magával? Milyen az ellátás?

— A félelmezés elég gyakori, különben jó.

— A koszt?

— Azt mindig feltöröljük.

— Az étkezésről beszéljen!

— Igen. Többnyire kétkezi munkát végzünk.

— Beszéljen a társairól. Azt tudjuk, hogy maga volt a főnök, de ki volt a jobb keze?

— Így igaz. Nagyon ki volt. Eléggé megerőltettem.

— Nem úgy értem! Kik voltak a segítőtársai?

— Hát… először is a Zár Atyuska.

— Az ki?

— A lakatos.

— Hol?

— A Tretyakov géptárban.

— Kivel utaztak még?

— Grigor Szemjonovics Potyajeggyel.

— Nem azt kérdeztem, hogy Grigor Szemjonovics mivel utazott. Maguk kivel utaztak?

— Potyajeggyel.

— Mindannyian?

— Persze, ha már velünk volt.

— És kik voltak még ott?

— Ott volt még a lakatos fia.

— Az kicsoda?

— A Zárevics.

— Nő is volt magukkal?

— Később igen, egy hölgy az Ifjú Zárdából.

— Őt mivel csalták ki?

— Csábítószerrel.

— Arról meséljen most, hogy mit csináltak?

— Hát, kérem szépen, miután behatoltunk az épületbe a lakatos elkezdte feszegetni…

— Mit?

— Minden oroszok zárját.

— És maga mit csinált?

— Kérem, én muzsik családból származom…

— Tudjuk. Ezt már mondta. Szóval, mit csinált?

— Hallgattam a Zár atyuskát. Ő mesélt.

— Mit mesélt?

— Hát, hogy Sztálin, amikor elfoglalták Ausztriát, át akarta helyezni az osztrák fővárost.

— Hova?

— Sztálin-grázba.

— Honnan tudta ezt a lakatos?

— Kérem, ő nagy gézen-grúz volt a háború alatt. Gauleiter a Gaukázusban, így aztán sok mindenről tudott. Azt is tudta, mit csinált az a hölgy, aki velünk volt.

— Mit?

— L’amourt az Amur partján.

— Akkor mit csináltak, amikor rajtakapták magukat?

— Menekülni kezdtünk. A Potyajegy szerzett egy talicskát a lopott holminak. Apró, keskeny kis vacak volt. Zárevics meg is kérdezte, elég széles e a tajga, én meg mondtam neki, hogy nekem még túl széles is, főleg, ha gyalog akarunk átkelni rajta. Tudja, a lábaim is rosszak.

— Azt tudjuk, mert magát sikerült is elkapni. De hova lettek a többiek?

— Elmenekültek.

— Mivel?

— Kétfogú trojkával.

— Talán kétfogatúval?

— Lehet. Én nem vagyok fogorvos.

— S azt tudja, hogy most hol vannak?

— Persze. Üdülnek Mahorka szigetén.

— Mallorca.

— Felőlem lehet szivarka is.

Szigor Maximovics felállt hokedliről.

— Így nem megyünk semmire. Hanem tudja mit? Hozok magának papírt és ceruzát. Ideje van, szépen leírja, hogy mit is csináltak maguk ott a tajgán. Részletesen.

 

Kérem szépen, az úgy kezdődött, hogy éhes voltam. Nem igazán, de már jónéhány napja ettem volna valamit. Harapnivalót. Rágni, majszolni, zabálni, csámcsogni valót. Az én zsebemből viszont még a napraforgó is kifordult.  Kívülre, napra forgott. Táplálékot kellett szereznem valahogy.

Apám, a zenebolond muzsik mindig arra tanított, hogy ami a másé… szóval, ami a másé, az csak addig az övé, amíg el nem veszed tőle. Aztán a tied, egészen addig, míg tőled is el nem veszik. Aki ezt nem érti meg, az nem érti a világ működését.

A baj, és így az én történetem is ott kezdődött, ahol a sor véget ért. A moszkvai fűszerüzlettől száz méterre. Az üzletben lóhúst mértek, de csak keveset, aminek az a magyarázata, hogy a gépesítés korszakában élünk. Egyre kevesebb a ló. Maradi ember az, aki lovat akar gép helyett. Még akkor is, ha nincs olyan gép, amit meg lehetne zabálni.

Elővigyázatlanul leemeltem egy pár lókolbászt a szegről. Az eladó látta, mégsem törődött vele. Miért is tette volna? A kolbász nem az övé, neki mindegy ki falja fel. Egyébként is, minél előbb elfogy, annál korábban mehet haza. Vele nem is lett volna semmi baj. Hanem a sor végén állók elkezdtek hőzöngeni. Hogy ők már hiába akarnának lopni, üres üzletből nincs mit.

És hát nem odahívtak két rendőrt!

Azok aztán közrefogtak, hogy visznek a dutyiba. Két sarokkal arrébb alkudozni kezdtünk. Két pár lókolbászért elengednek. Nálam csak egy volt. Akkor jöttem rá, hogy illett volna gondolni a jövőre is, mint ahogy azok teszik, akik annyi mindent összeharácsolnak, így vagy úgy. Mert ezt nem önzésből csinálják, csak félnek a bizonytalan jövőtől. Ettől nekem is félnem kellett volna, de ott a boltban csak az járt az eszemben, hogy egy pár elég, egy pár napig, a bendőmet megtömni, és több marad az ácsorgóknak is. Volt még bennem közösségi szellem.

Szóval a rendőrök visszakísértek, ha leakasztok még egy párat, szabad vagyok. Addigra persze kiürült az üzlet. Nem a vevők mentek el, csak a lóhús talált gazdára. Egy jó ló sosem marad gazdátlanul.

Nem jutottam tehát az alku tárgyához. A két rendőr a fejét csóválta. Nekik kötelességük van. Azt ugyanúgy teljesíteni kell, mint sztahanovistának a normát. Írhatnám azt is, a kötelességtudat áldozata lettem, csak azért nem írom, mert nem szeretek mentegetőzni. Mások hibáját sosem vállaltam magamra.

Az őrsön aztán sokáig nézett a komisszár. Úgy legeltette rajtam a szemét, mint zsíros paraszt a teheneit. Csak a zsíros paraszt jóindulata hiányzott belőle. Meg az a szeretet, amivel egy kulák a teheneit bámulja.

Végül kijelentette, hogy aláásom a rendszer tekintélyét. Az ugyanis a közösségi szellemre alapul, én meg önző módon csak magamra gondolok. Hova jutna a világ, ha mindenki csak úgy leemelhetne egy pár lókolbászt. Én is kérdezhettem volna tőle: hova juthatna a világ, ha mindenkinek jutna is egy pár. Egy pár lókolbász, egy pár cipő, egy pár rubel. Az a komisz szár nem engedett szóhoz jutni, pedig még azt is akartam mondani, hogy az én kezemben még soha nem volt ásó. Anélkül meg hogy áshatnék alá?

A lókolbász lekerült a napirendről, gyorsabban, mint ahogy a boltból fogyott. Pedig ott sem lógatták sokáig. A komisz szár apámról kezdett firtatni, akit egy táborban hagyott el az ereje, olyannyira, hogy már a balalajkát sem tudta kezébe venni. Addig viszont játszott a német tiszteknek, akik olyan tuskók voltak, hogy csak a csasztuskót szerették.

— Ez kérem hazaárulás — mondta a nagyon komisz szár. — Ellenségnek muzsikálni ráadásul méltatlan egy orosz muzsikhoz.

Védtem ugyan apámat, mégiscsak az ősöm, mondván, hogy a fülbemászó dallamok andalítják az ellenség éberségét, apám tehát hazafi.

A komisz szár nem így gondolta.

— Igazi hazafi csak halott lehet. A maga apja áruló, holtbiztos, hogy magába is ezt plántálta.

Nem tudtam védekezni, mert fogalmam sincs arról, mit plántált belém az apám annak idején, amikor még palánta voltam. Csak arra emlékszem, némelyik plánta ugyancsak fájt. Kancsuka helyett kemény bakancsukáját használta az öreg. Meg a derékszíját.

— Maga is a nép ellensége. Ott a boltnál nem véletlenül zúdult magára a nép haragja.

— A nép a lovak miatt zúgolódott. Meg a zimankót sem bírta.

Mert a tél, ugye. A nagy orosz tél! Az nagyon rossz tél. És nem csak a tajgán, ahol néha kivirul a föld, zöld a táj, nyaranta — még ha rövid ideig is — nap melengeti az emberek szívét. Olyankor még az ordasok sem zordak.

Hanem a Ljubjanka!

Merthogy az őrsről oda vittek át. Ott aztán szürke minden, lehangoló. Ott van csak igazán örök tél! Ha valaki nem tudja, mi az a hideglelés, elég, ha egyszer beteszi lábát a Ljubjankába. Még a kánikulában is megfagy körülötte a világ. Igaz, hogy akad néhány meleg rab, de azok simogatása nem olyan, mint a nyári napé.

Aztán a cella! Komor, sötét, hangtalan. Nem úgy, mint a cselló, amiből édes hangokat lehet kicsikarni. A Ljubjankában meg csak vallomást. Azt akartak belőlem is kiszedni. Hogy meséljem el nekik, mivel és mennyit ártottam a nép társadalmának. A lókolbász nem érdekelte őket. Láttam is a vallatómon, hogy nem éhes. Ékes szavakkal ecsetelte bűneimet, és Tosztojevszkijt emlegette folyton, meg a bűnhődést, amiben nekem okvetlen részesülnöm kell. Válaszolgattam neki, de kicsavarta a szavaimat a karjaimmal együtt. Azt mondta, ártalmas ember vagyok. Én, aki a légynek sem ártok! — De a szovjet hatalomnak igen — mondta ő.

Elvertek, mint Jurij a fizetését. Aztán visszavittek a cellába.

Mentem volna a magam lábán, de a lábam csak bicsaklott. Meg a bicsak a zsebemben. Ha lett volna nálam.

De nekem mégis szerencsém volt.

Este jön az őr, betolja a csajkát kanállal együtt. Nézem a kanalat, s eszembe jut Edmund Dantes szökése az If várából. Kérdem is magamtól: mondd, te Christo, hát ezt hogy csináltad?

A szökéshez lett volna kanalam, csak használni nem tudtam. Hál’ istennek, nem is kellett, mert az őr rám nyitotta cellaajtót. Nahát! Hiszen ez Porkolabisev, a Sto eto utcából! Együtt cseperedtünk cseperből vederbe. Vederbe csak ő, nekem a kübli jutott.

Mondom neki, Porkolábisev, te itt? Cerberusnya lettél, de azért régi barát. Vagy nem? — Gyorsan körülnézett, aztán odasúgta:

— Meg tudsz élni a tajgán?

— Még a jég hátán is — feleltem magbiztosan.

— A jég hátán könnyű. Ha tudsz úszni, nem kell mást tegyél, mint várd az olvadást. De a tajga! Az egész embert kíván.

—Jöjjön a tajga, legyen meg a te akaratod.

— Rendben — mondta Porkolabisev. — Megszöktetlek innen.

— Gondolod, hogy menni fog?

— Az igazgató holtbiztos. Elég gyakran váltogatják őket. Ide, a Ljubjankába megbízható nacsalnyikok kellenek. Az elején mindegyik megbízható nacsalnyik. Később aztán csalnak. A bizalom megcsappan irántuk.

— Én a szökésre gondoltam.

— Itt mindenki a szökésre gondol, holott csak egyféleképpen lehet kijutni innen. Koporsóban.

— Arra nem vállalkozom!

— Nem is kell. A távozásnak erre a módjára sosincs önként jelentkező. Hanem a direkt úr ruházatában.

— Marad hát az igazgató ruhája.

— Nem marad, mert este ellopom. Abban foglak kicsempézni.

— Mint a fürdőszobát? De hiszen azt mondtad, kövér!

— Na és? Szökésre készülsz vagy divatbemutatóra?

— Egye fene. Ezen ne múljék. Lötyögjön rajtam, ha kell.

Porkolábisev azelőtt sohasem állta a cechet. De most állta a szavát. Éjszaka dörömbölt. A frászt hozta rám, meg az igazgató ruháját. Azon meg rögtön látszott, hogy az októberi forradalom óta nincsenek úri szabók. Aki azt a ruhát készítette, a proletariátus igényeit szabta egy tömzsi vízilóra.

Vigasztalt viszont, hogy a kabátból kilógott a fél karom. Legalább a fél karom már kilógott. Most már csak a testem többi részének kell kilógni innen.

Porkolábisev keskeny folyosón vezetett végig, néma zárkák között. Kérte, hogy lábujjhegyen járjak. Felesleges kérés volt, az igazgató szűk cipőjében nem is lehetett másként.

Egyszer csak egy másik rabtartó termett előttünk ártatlanul. Porkolábisevvel együtt a szívverésem is megállt. Csak akkor nyugodtam meg, amikor az a másik rabtartó megszólalt:

— Nicsak! A góré! A rabok kajáját ette, hogy így lefogyott? És hogy megnyúlt! Mint árnyék a széken.

Nem szoktam hitelezni, soha nem is volt miből, de most hitelt kellett adjak a tekintélyemnek.

— Tudja ám, hogy kivel áll szemben!

— Jaj, azt nehéz. Volt egy másik nacsalnyik, aki most cellatárs. Rejtély, hogy néha kit miért rejtegetnek.

— Na, jól van, lekophat.

Végre le is kopott, mint csempészről a máz. Már csak a kapun kellett kijutni.           

A kapuban két őr állt jót a Ljubjankáért. Mongolok lehettek, mert nagyon ferde szemmel néztek minket. Az egyik ránk is rivallt:

— Sztoj!

Aztán az igazgató ruhája láttán békésebb húrokat pengetett, mint a nyugtatókon élő hárfás.

— Tolsztoj. Nagyon nagy író. Kedvenc könyvem Ráborult és vége.

— Szép dolog a kultúra — mondtam neki. — Abban még a strázsák is megtalálják a maguk foltját.

A másik még mindig akadékoskodott.

— Hova mennek?

— Az igazgató elvtárs sétálni óhajt — közölte vele Porkolábisev.

— Éjnek idején?

— Amikor neki tetszik. Így legalább nem annyira feltűnő. Nem szabad, hogy felismerjék.

Megnyugtatott az őrök elismerő fejbólintása.

— Nem is fogják — ismerték el egyhangúan. Aztán utálkozva fordult el mind a kettő.

— Emlékezz rá — súgta Porkolábisev —, Moszkvában egy percig sem maradhatsz. Egyetlen lehetőséged van, a tajga. Itt mindent tűvé tennének érted, ott viszont rengeteg a tűlevelű, még egy varrónő sem fog rád találni.

Érzékeny búcsút vettem régi barátomtól, az őrök haptákba álltak, én meg elindultam az ismeretlen felé.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás