Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 71. Egy segítőkész rendes kislány

Árpi, Ünige padtársa nem tud hazudni, így Enikő mindent megtud tőle. No, jó, még nem egészen mindent…

 

71.  Egy segítőkész, rendes kislány

 

A kommunikációs eszközök elkobzása igencsak kétélű fegyvernek bizonyult. Etelka sem tudta felhívni fiát, megérdeklődni, hogyan érzi magát. Erre még azelőtt rádöbbent, mielőtt beért az iskolába. Eleinte még azzal biztatta magát, Győző még alszik, de amint telt az idő egyre idegesebb lett. Sohasem látták még ennyire hisztisnek Bakonyinét. Amikor már a diákok is érdeklődtek a kollégáitól, mi lelte ma az igazgató nénit, akkor megtört. Legjobb barátnőjével, Feleki Katival bezárkózott irodájába, s bevallotta neki, mit tett.

— Te ép eszednél vagy? — borzadt el Kati. — Még a végén kárt tesz magában, és még „segélyszámot” se hívhat! Se téged, se nagyszülőt, se barátot, aki megnyugtassa… Azonnal hagyj csapot-papot és fuss haza!

Ez már utolsó szünetben történt. Nem kellett biztatás. Taxiba ült, mert nem mert autót vezetni, majd hazahozza holnap. Amikor kiszállt, akkor ütötte meg fülét az egyik lakásból kiszűrődő, bömbölő zene.

— Ezeket a Kovátsékat mégiscsak fel kellene jelenteni csendháborításért! — ez volt első reakciója. — Mégiscsak sok, amit az a gyermek művel! Talán akkor…

A következő pillanatban azonban rájött, nem a „megszokott” helyen bőgetik a zeneszerszámot. Első pillanatban megnyugodott, fia mégse tehetett kárt magában, ám belehasított a felismerés: az öngyilkosok is viselkedhetnek így, s a zene akkor is játszhatja a „rekviemet”, ha már a segítség elkésett. Korát meghazudtoló fürgeséggel vette kettesével a lépcsőket. Ajtaja előtt már összecsődültek a szomszédok. Egyik épp őt hívta. Rémülten rontott be a házba, egyik szomszédasszony utána. Miközben ő pánikhangulatban szaladt oda a fiához, az MTV is elhallgatott egyik szomszédasszony jóvoltából.

Győző szerencsére „csak” tökrészeg volt. Etelka ingerülten hárított el minden segítséget. Mindenkit kirakott a házból, nem épp udvarias modorban. Miután ellátta fiát, és meggyőződött, hogy akut alkoholmérgezésen kívül más baja nincs, elöntötte az epe. Elég lett volna már a látvány is, de mivel a fél tömbház is tanúja lett e szégyennek, ez megsokszorozta dühét. Leszámol ő ám ezzel a gátlástalan kis kurvával, aki így tönkretette a fiát! Megbánja azt is, hogy e világra született! Megmondja ő az anyjának! De miként vegye fel vele a kapcsolatot?

Melindát hívta először. A robot felelt. „A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Próbálkozzon később!” Barátnője nem először tett ilyent. „Az ünnep egy igazgató számára is ünnep!” — magyarázkodott nemegyszer. Végeredményben neki csak Ünige anyjának a száma kellene. Nem fog addig várni, amíg vége az ünnepeknek! Az övét is elrontották!

Felhívta az iskolát. Nem vették fel.

— Még hívom újra, öt-tíz perc múlva — döntötte el.

Próbált visszaemlékezni egy elejtett szóra, mely segítségére lehetne. Hiába. Próbálkozott a tudakozónál. Nem volt Hosszúmezői néven bejelentett telefonszám az adatbázisban. Ünige osztálytársai… Akikkel Győző együtt akart szilveszterezni. Xénia Sárossy képviselő lánya. Na, az ő száma biztos titkos, arra hiába kérdez rá a tudakozónál. Amikor itt jártak, mind bemutatkoztak, de hát csak a keresztnevükre emlékszik, vagy még arra sem.

Egy pillanat! Ünige még Kecskeméten említette, édesanyja egyetemi adjunktus. És épp doktorál… Azóta feltehetően már meg is szerezte a címet. Tehát az egyetemen kell keresnie… Doktorátusához publikálnia is kellett tudományos munkákat. Annak pedig nyoma van a neten. Bekapcsolta asztali számítógépét. Először meglepődött, amikor kérte a jelszót. Aztán eszébe jutott, ő kódolta le még hajnalban, hogy Győző ne férhessen hozzá. Beírta, s míg várt, amíg a windows operációs rendszere betölti magát, biztatta:

— Gyere már, gyere már…

Igaza van a fiának, újat kellene már vennie, ez csiga. Türelmetlenkedését telefoncsörgés zavarta meg. Először nem reagált, majd eszébe jutott, a fia telefonját elkobozta. Elővette, majd megnézte, ki keresi. Nem hitt a szemének: Xénia. A telefon elnémult a kezében. Visszahívta.

— Kezicsókolom! Győzőtől akartam megkérdezni, hogyan érzi magát. Aggódtam érte… — magyarázkodott a lány, amint megismerte Etelka hangját.

— Nagyon kedves, rendes kislány vagy. Köszönöm érdeklődésedet. Sajnos nem jól… Hogy lehetett így elbánni vele… — fakadt sírva az asszony. — Egy olyan áldott jó gyermek volt, amíg…

Hálás lehetett ezért a hívásért. Nemcsak a keresett telefonszám birtokába jutott, hanem megtudta azt is, mi történt ma az osztályban-iskolában „made in Xénia” tálalásban. Tévedés ne essék, a lány nem hazudott, nem toldott hozzá semmit ahhoz, amit az igazgatónő és a magyartanárnő tudomására hozott: az óvszerügyet, a kihallgatást, Ünige szökését, a fegyverré élezett karmokat, Alex arcán a tizenkét párhuzamos csíkot, a beteges féltékenységet a cukrászdában… Ezek mind tények… Egy hang valótlanság sincs e mesében.

— De hát ez a lány zárt osztályra való, nem középiskolába! — vonta le a következtetést Etelka. Nem habozott, hanem hívta Enikőt.

 

Ünige elég közel ücsörgött az ágyon fekvő telefonjához, így meghallotta a vibrálást. Senkinek a hangjára nem volt kíváncsi. Végre! A készülék elhallgatott. Csak egy percre könnyebbült meg, mert elölről kezdte.

— Hagyd már abba, hagyd már abba! — szuggerálta, de hiába. Valaki nagyon kitartóan kereste. Végül a készülék után nyúlt, megnyomni az elutasító gombot. — Árpi… A táskám! — jutott eszébe, de mire felvette már elkésett. Hívja vissza? Amíg habozott SMS érkezett:

— Anyud mindent tud. Ne üss agyon, nekem nem megy a hazudozás…

Most örvendjen, vagy rettegjen? Nem neki kell kitálalnia és a keresztkérdésekre felelnie, ám Anyu így fogait csattogtatva fog megjelenni. Tekintete újra megállapodott a gyógyszeres fiókon. Feltápászkodott, de elkésett így is. Megfordult a kulcs a zárban. Vége… Búcsút vett a fiók tartalmától. Eddig kellett volna bevenni… Kivégzésébe belenyugvó elítéltként vánszorgott édesanyja elé.

— Te mit műveltél? — kérdezte Enikő. A megnyugtató cáfolat helyett, hogy abból, amit hallott, semmi sem igaz, egy beismerő hallgatás fogadta. A fél órával ezelőtti végtelen anyai bűntudat helyét a „Hogy tehetted ezt velem?” foglalta el. Ráadásul Árpi sarkított. Enikő előtt még nem derült fény mindenre.

A kislány rémült szótlanságát telefoncsörgés zavarta meg. Enikő rövid dilemma után mégis megnyomta a felvevő gombot bár nem ismerte a hívó számot. Szabaduljon meg tőle, jobb most, mintha később ismét megzavarják. Ünigének a talpán is felállt a szőr amint felismerte Bakonyiné hangját. Már csak ez hiányzott! Mintha Anyu nem lett volna eddig is elég ingerült…

Az egyetlen fiát féltő özvegy anyatigris is megtapasztalhatta, akadnak méltó ellenfelek: például egy árvaházat megjárt, mindenki által megtagadott anya, akinek kislányán kívül senkije sem maradt kerek e világon. Lehet, Győző egy szófogadó, őszinte példás gyermek volt, amíg Kecskeméten rá nem tette a kezét az a… De hát ezt Ünigéről épp úgy el lehetett mondani. S Enikő tudta, az anyai majomszeretet miként járul hozzá egy fiú alkoholizmusához, nehogy már az ő kislányára kenje! Ráadásul Etelka hangja nagyon emlékeztette anyósáéra…

Mivel édesanyja az előzmények tudatában is védelmére kelt, Ünige ösztönösen közelebb ment, hátha tanúsítania kell, nem úgy történt, ahogyan Etelka néni hallotta hatodkézből, főleg amikor őrangyala a fegyverré élezett karmokra sem volt vevő, hiszen a képviselő lánya harapta meg Árpi kezét. A magyartanárnővel elkövetett ízléstelen tréfára való utaláskor pedig Enikő lezárta a telefont. Ez már több a soknál! Kislánya már épp köszönömöt hebegve átölelte volna, hiszen nem hitt el minden hamis híresztelést róla, ám Ünigének nagyot kellett csalódnia abban, aki önmagáért soha nem mert volna így kiállni. Egy ilyen kirohanást nem lehet csak úgy leállítani… S édesanyjának közben eljutott a tudatáig Etelka utolsó mondata is:

— A fiam ott sem volt azon a kiránduláson!

Akkor pedig…

A gyermeki csalódás végtelen kétségbeesésbe váltott, majd egyetlen éles hangú ellenvetéssé, mielőtt teljes erővel becsapva maga mögött az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban:

— Te soha az életben nem hallgattál meg! Az én véleményemre sohasem vagy kíváncsi, de minden rosszindulatú híresztelésnek hitelt adsz! Milyen anya vagy te? … Szűz vagyok, nem érted? Nem én csináltam azt az ocsmányságot!

A zárt ajtón való tehetetlen dörömbölést a bejárati csengő szakította meg. Enikő felpaprikázva ment, hogy megmondja, törődjenek a maguk dolgával! Az ingerülten feltépett ajtó mögött a fölötte lakó, nyolcvan éves Geréb Éva néni állt alázatosan.

— Professzornő, kérem, a férjem nagyon beteg… Pihenésre lenne szüksége…

Enikőnek torkán akadt a kitörni vágyó rendreutasítás. Egyetlen szomszédjával se tudott közeli viszonyba kerülni, kivéve ezt a mindig mosolygós, kedves nénikét, akinek hiába magyarázta, bár egyetemen tanít ő csak egy tanársegéd… „A tudásnak meg kell adni a tiszteletet” — hárított ilyenkor a nem egészen másfél méter magas halk szavú néni.

— Elnézést, de…

Nem tudta mit mondjon a „de…” után. Elhallgatott. Tény, a lakásból csak az ő hangja hallatszott ki… Jó, meg az ajtócsapkodás…

— Tudom, nagyon nehéz a kamaszokkal… Főleg egy egyedüli asszonynak. Nagyon komiszak tudnak lenni. Nekik sem könnyű… Próbálja megérteni. Annyira kedves, segítőkész kislány! Ahányszor meglát, mindig elveszi a csomagomat… Olyan nehéz cipelni fájós derékkal…

Enikő megpróbált a lelkiismeretfurdalás által fojtogatott torkán kipréselni egy bocsánatkérést, de nem tudta végigmondani.

— Nagyon szépen köszönöm…

Lehuppant a fotelbe. Száját egyik tenyerébe rejtve ült ott, miközben kezdett eljutni tudatáig kislányának a vádja. Újra mardosni kezdte az önvád. A két helyről kapott információtöredékek nem akartak egyetlen mozaikká összeállni. Árpi Ünige barátja, biztos hihetőbb, amit ő állít. Ámde Bakonyiné honnan vette azokat a képtelen vádakat? Szél fúvatlan nem indul… Kislánya másfél év óta titkolta szerelmét… Kolozsváron még azt állította, vége… „Ha akarod tudni, volt olyasmi, de nem most, hanem Kecskeméten. Volt! Már vége!” — jutottak eszébe Ünige szavai. Aztán itt újra találkozhattak… Eddig még talált logikát. Xénia a barátnője… Elcsábította Ünige kedvesét. Háát… Ilyen példáért nem kell messzire mennie. Kislánya feltehetően szakított vele, a fiú meg az alkoholba menekült, ezért pedig az a hárpia őt okolja… De ha Xénia harapott, miért vádolják Ünigét karmolással? A körme tövig le van vágva, ki találhatta ki a kiélezett körmöket? … S miként került rá a gyanú azért az ocsmányságért? Ki feltételezheti, hogy ő ilyent tett? … De ha ártatlan miért szaladt el? Meg kellene hallgatnia. Igaza van a gyermeknek…

Miközben önmagát győzködte, be kellene kopognia a bezárt szoba ajtaján, felhangzott a Skype hívóhangja, majd:

— Szia, Nagyi!

Csak félszavak szűrődtek át, de ki lehetett annyit venni, folyik a panaszáradat. Visszarogyott a fotelbe. Körme a karfába mélyedt:

— Megint annak a sárkánynak panaszkodik! Neki bezzeg elmond mindent! Az a szipirtyó évek óta ássa alá a tekintélyemet! Elérte célját! Eltávolította tőlem! — lobbant fel benne a gyűlölet.

Egy ideig „hallotta” az értelmes szöveggé össze nem álló szófoszlányokat, végül felállt, s fülét az ajtóra tapasztva kezdett hallgatózni.

— „Édesanyád egy életen át dühe mögé rejtette félelmeit. Ha haragosan tombol, mindig azt kérdezd magadtól: „Mitől fél itt és most?” Sajnos aggályos természete van, és ez gyakran előfordul vele… Édesapád nem tudta ezt kezelni. Ez tette tönkre házasságukat…”

— Persze, én vagyok a hibás! Senki más!

— „…A sok perlekedés miatt úgy érezte, nem szolgál rá édesapád szeretetére… Félt, hogy egy napon elkergeti, így inkább elmenekült. Apu se volt jobb a Deákné vásznánál. Nem tudta beismerni, fél egy törékeny asszonyka szájától. Hol felvette a kesztyűt, bizonygatni, hogy ő viseli a kalapot, hol az önsajnálatba menekült. Az alkoholban kereste a vigaszt… vagy a bátorságot, hogy legközelebb megmutassa neki… Tudod, ez okozta korai halálát is… Kapcsolatuk válsága taszította le a lejtőn.”

— Ugye én taszítottam le! Ki más! — kerekedett felül Enikőben az adrenalin. Nem hallgatta tovább. Ingerülten kezdett tenni-venni a házban, ám a munka nem bizonyult gyógyírnak. Egy törött tányér és egy sérült zománcú lábas fokozta tovább addigi hangulatát. Pedig nem ártott volna tovább hallgatózni. Például erre:

— „…Már csak te maradtál neki. Te pedig felnőttél, túl vagy az első csalódásodon… Fél, hogy téged is elveszít. Egyre önállóbb vagy, s egyre kevésbé van rá szükséged. Ez pedig szorongással tölti el. Kétségbeesetten próbál ellenőrzést tartani feletted, amire te kamaszos ellenkezéssel és bezárkózással válaszolsz, mintegy eltaszítva magadtól. Pedig vágysz a szeretetére, de azt nem mondod neki: „Szeretlek, Anyu, jobban, mint bárkit.” Ha az elutasítás legkisebb jelét látja, elveszti önuralmát, te pedig válasz helyett magadra zárod az ajtót… Táplálod benne a félelmet, hogy te is elhagyod. Lám, érzelmi mélypontjaidon, a szerelmi csalódásodkor, ha igazságtalanság ér, akkor is máshoz menekülsz… Megbuktatod, mint anyát. Próbáld megérteni, mutass neki jó példát, arra, amire vágysz!”

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.