Avi Ben Giora. : Egy anya tragédiája 16.

Nyomtatás

16.

— Ne sírj, kicsi, nem kell félned — próbálta nyugtatni az orvos! — Tudom, hogy fáj valamid, azért zokogsz ennyire. Én azért vagyok, hogy segítsek rajtad.

Egy darabig abba is hagyta a sírást, és már mondani is akart volna valamit, ám a doktor bácsi kihasználva a percnyi meglepődést, megvizsgálta a fülecskéit.

— Sajnos ez egy csúnya középfültő gyulladás. Két lehetőség van: az egyik, hogy gyógyszeres kezeléssel elmulasszuk, illetve van egy preventív beavatkozási mód. Én magam részéről nem vagyok híve az utóbbinak.

— Sebész vagyok — mutatkozott be gyorsan János — szintén inkább a gyógyszeres kezelés híve vagyok.

— Kedves kolléga! Penicillint adok. Ettől kicsit kába lesz. Fülcseppeket is felírok. A penicillint keverjék bele olyan ételbe, amit nagyon szeret. Másképpen nemigen fogja bevenni. Egy hét múlva jöjjenek vissza kontrollra. Fájdalom csillapítót nem adok. A penicillin hatására lassan megszűnnek majd a fájdalmai. Ilyen fiatal szervezetet nem kell már most „drogokkal” teletömni.

Éva végre megnyugodott az anyja karjában.

— Na, bátor kislány voltál. Ha majd legközelebb jöttök, akkor meg is jutalmazlak valamivel. Szereted a Tibi csokit?

Éva igenlőleg bólogatott.

— Akkor azt fogsz kapni legközelebb.

Miután kijöttek a Klinikáról, János azon töprengett, hol van nyitva ügyeletes gyógyszertár.

— Orvos létedre nem tudod? — korholta Margit. — Hogy váltsa ki a beteged a gyógyszert, ha nem talál ügyeletes patikát?

— Nyugodj már le! Miért kéne tudnom, hol van nyitva tartó patika? Keresünk itt a környéken. Minden gyógyszertár kirakatában van egy tájékoztató tábla, hogy ha nem ő az ügyeletes, a környéken hol található a legközelebbi, ami nyitva is van. Maradjatok itt a bejárat előtt, rögtön hozom az autót.

Mire pár perc várakozás után megérkezett János, Vicus már el is aludt.

— Megkérdeztem a parkolóban valakit. Nem kell sokat kavarognunk, itt a Mária utcában van patika. Tedd be Vicust a „foteljába” a hátsó ülésre, és csatold be. Biztosan nem lesz a környéken szabad leállási lehetőségem. Gyorsan kiszállsz, teszek egy kört, mire kijössz a „szerzeményekkel”.

— Az most ügyeletes patika?

— Kiderül. De ki lesz írva, ahogy mondtam, hol található nyitva tartó. Biztosan nem Pest túlsó végére kell majd elautózni, ámbár az sem jelentene akadályt.

Szerencséjükre nyitva volt, éppen ügyeletesek voltak. Margit gyorsan kiugrott az autóból.

— Indulj, mert elzárod az utat mások elől. Majd ha végeztem és nem értél még vissza, akkor ugyan itt várlak.

Kicsit sokat kellett sorba állnia. Pont akkor ért ki az üzletből, amikor János kifordult az utcából, hogy ismét tegyen egy kört.

— Sebaj — gondolta. — Maximum öt perc, mire visszaér.

Még annyit sem kellett várakoznia, ismét megjelent. Gyorsan beszállt és indultak is tovább.

— A francba! — szisszent fel János hirtelen.

— Mi a baj, mi történt?

— Kíséretet kaptunk, és biztosan le fognak állítani.

Margit nem fordult hátra, a visszapillantó tükörben látta a rendőrautót.

— Nem követtél el szabálytalanságot, mit izgulsz?

— Csupán annyit, hogy megálltam az utca közepén, amíg beszálltál.

— A taxi megállhat, te nem?

— Én sajnos nem. A taxi az más.

A rendőrautó bekapcsolta a kékes villogóját, és intett Jánosnak, hogy a kereszteződés után álljon le. Nem talált szabad helyet, és integetett értetlenül a rendőrautónak, hogy most mit csináljon. Lassan gurult még vagy száz métert mire talált egy beállót.

— Jó napot kívánok — üdvözölte a rend őre. — Jogosítványt és forgalmi engedélyt kérek.

— Ne haragudjon, tudom, hogy nem lett volna szabad leállnom az utca közepén, de beteg a kislányunk, a feleségem most váltotta ki a gyógyszereket. Nem akadályoztam a forgalmat, kérem, tekintsen el a büntetéstől. Vagy adjon csekket, amit a postán vagy bankban befizethetek. Szeretnénk minél hamarabb hazaérni vele.

A rendőr szóra sem méltatta, szorgalmasan állította ki a büntetés papírt.

— Parancsoljon — nyújtotta át a cetlit! — Egy héten belül kérném befizetni.

János akart volna még alkudozni a rendőrrel, de Margit kiintett neki.

— Gyere, menjünk innen gyorsan. Itt sem szabad megállni, mert kocsi kihajtó. Ha neki álltál volna vitatkozni, még azt is felszámolta volna neked. Mennyire vágott meg? Ötszázra, vagy többre? Mindegy, nem? Kifizeted és annyi. Sokkal fontosabb, hogy minél hamarabb haza érjünk.

— Igazad van! Hova haza? Menjünk a szüleimhez, vagy tényleg haza?

— Micsoda kérdés? Egyenesen hozzánk. Telefonálok majd, hogy jöjjenek át. Nem azért, hogy ők pesztrálják Vicust. Hétfőn reggel beszólok a munkahelyemre és kérek szabit. Nem lesz belőle probléma. Jár is, és nem csak én vagyok az egyedüli, akinek kisgyereke van, akivel otthon kell maradni, ha beteg.

Alig léptek be a lakásba, megszólalt a telefon.

— Hagyd, majd én felveszem — ajánlkozott János. — Biztosan apám, vagy anyám. Menj Vicussal a szobájába, és fektesd le rendesen. Jó, ha alszik még, aztán be kell majd adni neki a gyógyszert. Mibe tudod belekeverni?

— Talán van még puding, de ha nincs, akkor csinálok hamar.

János unottan vette fel a telefont. Felkészült rá, hogy szülei. Meglepetésére Tibor volt a vonalban.

— Szevasz! Hol a fenébe kódorogtatok? Láttam az autódat a Klinikáknál. Ne is tagadd, hogy te voltál, már ismerem a vén batárod rendszámát. Nem találtátok Angéla szobáját, ahol fekszik? Most telefonált, hogy miért nem voltatok még nála. Fel tudott kelni, noha az ápolónők nem nézték el neki, azonnal visszazavarták a kórterembe, ágyba fektették.

— Nem, nem akarom tagadni, valóban ott jártunk, de más ügyből kifolyólag. Vicusnak középfültő gyulladása van. Vele voltunk a Klinikán. Nem hiszem, hogy most ildomos volna a látogatásunk. Lehet, hogy fertőző, és nem hiányzik, hogy Angéla vagy a gyerekek elkapják. Majd megyünk, ha jobban lesz és teljesen egészséges lesz. Addigra már valószínűleg otthon lesznek anya és gyermekei. Add át gratulációnkat neki, és majd jelentkezünk.