Még engedem, engem láss,
mutatom néked, porladó arcaim- felesleges a versbe ez az archaikus szó – néked – semmivel se több, mint a neked…és a szórend se szép így – neked mutatom
tenyeredbe fogj fel, kedves
s értem szakadó sóhajoddal
fújj a kék égbe fel,
meleg szellő lebben, emel – emel – felemel – ez utóbbi, ami képies…
meglátod, új élet terem,
szertehullott szívemen.
Még engedem, lelkem járjon
minden ismert tereken,
pillantást váltok kövekkel,
hangomra tavalyi lomb felel,
nemlétező kezemmel simítok
angyalt, földre hullt csillagot,
föld felett járok, nesztelen
szemezek fakuló emlékeimmel.
Még engedem, tűz pusztítson,
víz sodorjon messze el,
de leszek még én a tűz,
és hevemben hűs öledre
járok majd menedék- ezt a menedéket nem tudom hova tenni. Esetleg – menedékért … ( mert így nincs jelentése, csak van )
és mint lobbanó fényt
gyújtalak, s karjainkban
egymást emésztjük majd fel.- itt a végére, hogy az az „ív” megmaradjon egy újabb „cserét” javaslok ( a belső „összecsengésre” is érdemes figyelni ) – s majd egymást emésztjük fel karjainkban-
————————————————–
Zsolt, cím után nem teszünk pontot.
Javaslom, hogy nézd át, mert néha-néha megbicsaklik a gondolat a helytelen szórend miatt.
Javítás után visszavárom.
Hajnal
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: palfizsolt
