Szilágyi Hajni - Lumen : Hangraforgó

 

 

Fény fodrozódik a fákon

roppan a csend, bomlik az est.

Szél kapkodta, marcangolta

csillagok közt forgolódunk.

Válladra hajtom álmaim.

Körülöttünk szétdobálva

tegnapok, holnapok. Egymásba

nőtt karok, lábak. Te. Én. Arcom

arcod. Homlokodra gyűrődik a táj.

Szemedben remények. Fekete.

Fehér. Zaj. Csend. Vágatlan filmek.

 

Befejezetlen versekre fekszünk

melyek az éjszaka sűrű mélyében

hallgatnak. Betűk közt lebegünk,

mint a súlytalan éjmadarak.

Félbemaradt, félbehagyott napok

közt élünk, szeretünk, halunk.

Faltól falig. Árnyéktól árnyékig.

Kötődünk. Oldódunk.

 

Úszó szigeteket rajzolsz

tenyerembe. Tengernyi

hullámokat köldököm köré.

Áradás, szédület. Lefejted

rólam a kérges estét. Körbeölelsz,

mint zajongó hegyek az árva

rengeteget. Talpunk alatt puha

moha, csendesedő bolyhos fények,

szádhoz ringatom hangom,

megtart a szél…

Gyönyör. Kín. Öled menedék.

Széthasad felettünk a sötétség.

 

Ne félj, ha ránk omlanak az

éjszaka felhőhegyei, csöndes

álmaidat konokul ölelem.

Betakarlak, kitakarlak,

elbújtatlak, megtalállak.

 

Magányos éjtóba rejtem alvó

világunkat, átlátszó vizében

egymásból kibomolva karok,

lábak. Te. Én. Arcodra simul

arcom, szádon ring hangom.

 

Az utolsó csillagok is lekoptak

fentről, a fák hideg karjairól

lassan lepereg a tél. Zuhanunk

felfelé. Könnyű folyók áradnak

szívedből,

s elenged a szél…

a rozsdaszínű felhők mögé.               

 

Legutóbbi módosítás: 2014.02.15. @ 18:02 :: Szilágyi Hajni - Lumen

Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"