Fény fodrozódik a fákon
roppan a csend, bomlik az est.
Szél kapkodta, marcangolta
csillagok közt forgolódunk.
Válladra hajtom álmaim.
Körülöttünk szétdobálva
tegnapok, holnapok. Egymásba
nőtt karok, lábak. Te. Én. Arcom
arcod. Homlokodra gyűrődik a táj.
Szemedben remények. Fekete.
Fehér. Zaj. Csend. Vágatlan filmek.
Befejezetlen versekre fekszünk
melyek az éjszaka sűrű mélyében
hallgatnak. Betűk közt lebegünk,
mint a súlytalan éjmadarak.
Félbemaradt, félbehagyott napok
közt élünk, szeretünk, halunk.
Faltól falig. Árnyéktól árnyékig.
Kötődünk. Oldódunk.
Úszó szigeteket rajzolsz
tenyerembe. Tengernyi
hullámokat köldököm köré.
Áradás, szédület. Lefejted
rólam a kérges estét. Körbeölelsz,
mint zajongó hegyek az árva
rengeteget. Talpunk alatt puha
moha, csendesedő bolyhos fények,
szádhoz ringatom hangom,
megtart a szél…
Gyönyör. Kín. Öled menedék.
Széthasad felettünk a sötétség.
Ne félj, ha ránk omlanak az
éjszaka felhőhegyei, csöndes
álmaidat konokul ölelem.
Betakarlak, kitakarlak,
elbújtatlak, megtalállak.
Magányos éjtóba rejtem alvó
világunkat, átlátszó vizében
egymásból kibomolva karok,
lábak. Te. Én. Arcodra simul
arcom, szádon ring hangom.
Az utolsó csillagok is lekoptak
fentről, a fák hideg karjairól
lassan lepereg a tél. Zuhanunk
felfelé. Könnyű folyók áradnak
szívedből,
s elenged a szél…
a rozsdaszínű felhők mögé.
Legutóbbi módosítás: 2014.02.15. @ 18:02 :: Szilágyi Hajni - Lumen
