Itt vagyok és nem fordulok egyszer sem meg az úton,
mindegy, mit mond rólam az oldalról figyelő én,
folytatom így járásom, lágy ruha selyme borul rám,
szűken, gyászosan, éppen, mint esztendei múltnak.
Ösvényem visz előre, megyek, míg látom a végét,
s várok az ipszilon alján… Már int értem a mester,
menni tovább nem kell, majd ő elvégzi a metszést.
Reccsen a csontom, akár a faág, míg hullnak agyamból
féltett álmaim… Eltakarom szép gondolatommal
testem, hogy ne figyeld combom hajszálereit, vagy
mellem hold ívét. Engedd a karom, ne hajolj rám!
Parfümöt őrizget csak a vénám. Arcomon ülnek
apró ráncok, rajtuk táncot jár a Nap, úgy sír
lelkem… Fázom… Mennék már… Kérném : egyedül hagyj!
