Lénárt Anna : Az örökség

 

 

 

Történt egyszer, hogy egy fiatalembernek, akinek négy gyermeke volt, meghalt az édesapja…

Ő és családja az állam által folyósított segélyből és családi pótlékból élt, szűkösen, de tisztességesen. Kevéske jövedelmükből, ami nekik is alig volt elegendő, még abból is juttatott nyugdíjas szülőjének…, azért, hogy minél jobban kímélje, mindennap elment hozzá, segített a ház körül, amit csak tudott. Annak ellenére, hogy nem kerülhetett mindig hús az asztalra, asszonykája nap, mint nap főzött, még akkor is, ha csak üres krumplipaprikásra tellett. Az édesapja is rendszeresen náluk evett, mert ahol hat embernek főznek, ott jut a hetediknek is.

A tragédia napján a fiatalember azzal szembesült, nincs egy árva megtakarított forintja sem. Felélték azt a keveset, ami havonta befolyt a családi kasszába.

A temetésre viszont pénz kellett, sok pénz.

A feleségével egyre csak azon tanakodtak, honnét tudnák előteremteni a szükséges összeget. Volt egy kis malackájuk. Már azt is el akarták adni, csak tisztességben legyen eltemetve az öreg. A szomszéd ígért is érte valamennyit, de az szinte semmire sem lett volna elég.

Pénzintézettől meg sem próbált hitelt felvenni, tudta, esélye sincs rá, mivel nem volt munkahelye, „rendes” jövedelme. Nyakába vette a falut, a rokonokat, a barátokat, az ismerősöket, próbált kölcsönkérni, de sehol nem járt sikerrel. Nem tudott rájuk haragudni, amiért nem adtak neki, hisz, hogy tudná törleszteni, mikor nincs egy fillérje sem, amit nélkülözni tudna. Ha ő még nem is eszik, de a gyermekeitől nem vonhatja meg a betevő falatot — kesergett magában.

A temetkezési vállalkozó ajánlotta, közköltségen temettesse el az édesapját, mert az nem kerül pénzébe, nem veszélyezteti a mindennapi létfenntartásukat. Gondolkodási időt kért, de tudta, másnapra sem tud több pénzt felmutatni, csak a disznó árát. A felesége kérte, ne adják el a hízócskát, mert akkor semmi esélyük a gyermeknek arra, hogy húst és kolbászt egyenek… Tördelte a kezeit, de be kellett látnia az asszonynak igaza van. Másnap szomorúan elindult a polgármesteri hivatalba.

Félve kopogtatott be… „Miben tudok segíteni” kérdésre, elmondta a gondját, alig mert, az ügyintéző szemébe nézni. Szégyellte magát, hogy nem tudja saját erőből eltemettetni az apját. Az előadó megnyugtatta, nincs miért szégyenkeznie, ismerik a család anyagi helyzetét. A fiatalember csak nézett maga elé, egy könnycsepp csillogott a szemében. A nő felvette a telefont és tárcsázott… A temetkezési vállalkozó másnapra ígérte a számlát… Megbeszélték, ha minden lezajlik, akkor a hagyatéki leltár elkészítése miatt bejön a hivatalba. Elköszönt és meghajlott háttal elhagyta a hivatali helyiséget.

A hagyatéki leltárelőadó a körzeti földhivataltól levélben megkérte, milyen ingatlanvagyonnal rendelkezett az elhalt.

Pár nap múlva majd leesett az álla, amikor megkapta a postáját.

A fiatalember ült vele szemben és forgatta a kezében a tulajdonlapokat. Beletúrt a hajába, nem értette. Azt hitte, valami tévedés, bizonygatta is az igazát, de ott állt fehéren-feketén. Az apja nevén azon a kis viskón kívül, ahol élt, egy nyaraló a Balaton partján, a főváros belvárosában egy háromszobás lakás és itt a szomszéd településen egy családi ház, valamint tíz hektár föld volt. „Ez lehetetlen, ez lehetetlen” — mondogatta magában. És mégis… Az első meglepetést a harag váltotta fel. Izzott a szeme… remegett a keze, hangja el-elcsuklott, ahogy mondta:

— Nagyon szerettem apámat, de hogy tehette ezt velünk, az unokáival. Látta, hogy küszködünk. Hagyta őket éhezni, nélkülözni. Nekem nem kellett ez a vagyon, nem akartam örökölni… Miért nem életében adta, hogy könnyebben tudjunk élni. Mondja meg nekem, miért? — Tehetetlen dühében az asztalra csapott. Mindjárt bocsánatot is kért, de… úgy érezte, mindjárt megőrül.

Az ügyintéző nem próbálta megnyugtatni. Tudta, a fiatalember helyében ő is becsapottnak érezné magát.

Miután felvették a leltárt és aláírta azt, felállt… indulni készült… megtorpant… A sapkáját tehetetlenül szorongatta kezében.

— Most mit tegyek? — kérdezte. — Haza kell menjek a családomhoz, de hogyan mondjam el nekik, megértik azt, amit én sem tudok felfogni? Ki volt az én apám? Mert, aki ezt a hatalmas vagyont rám hagyta, azt az embert én nem ismertem.

Elindult. Lassan lenyomta a kilincset… visszafordult…

— Soha többé nem megyek ki a temetőbe — mondta és becsukta maga mögött az ajtót.

 

Battonya, 2014. január 23. 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.01.30. @ 11:17 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.