Vukán György – 7torony Irodalmi Magazin

„Minden az emberekért van. Aki zenél, gyógyít, kenyeret süt, mind az emberekért és szeretettel kell tegye. Én megállás nélkül zenét írok, erre vagyok hivatott, és reménykedem benne, hogy van köztük, ami jó.” (Vukán György)

Creative Art Jazz Trio (Chopin – Vukán)

G.: Azt állítod, hogy mivel a rögtönzés fejlesztése ma nem része a klasszikus zenei képzésnek, az előadóművészek pusztán reprodukálnak valamit, amit korábban mások megírtak. Hogy ez miért is baj, azon lehet lemérni, hogy ritkán születnek katartikus erejű koncertek. Nem lehetséges, hogy a legfőbb baj az általános szellemtelenség, ami az előadóművészi és a befogadói oldalt egyaránt jellemzi? Manapság gyakorlatilag semmivel nem lehet megbukni: a közönség mindent válogatás nélkül megtapsol – akár klasszikus zenei, akár más koncerten, mert senkinek nincs markáns véleménye.

Vukán György: Abszolút így van, sőt még ennél is mélyebben látom a baj gyökerét. A közönséggel elhitették, hogy ő nem ért a zenéhez, sőt néhányan odáig merészkednek, hogy azt állítsák, számukra a közönség nem tényező. Ez nonszensz, és a közönség nevében kikérem magamnak! Ki mással akarhatnám közölni a mondandómat a zene nyelvén, ha nem a közönséggel? Sokan azzal mosakodnak a silány műveikért, hogy a közönség nem értette meg őket. Valójában még az sem lehetne baj, ha rossz a mű, mert a lényeg, hogy jól kell játszani. Ha a darab nem is olyan magas színvonalú, a jó előadó azt oly mértékben föl tudja emelni, át tudja magán szűrni, hogy végül hatásos, akár katartikus élményt nyújthat a hallgatóságnak, hogy a hideg futkosson a hátakon. Minden az emberekért van. Aki zenél, gyógyít, kenyeret süt, mind az emberekért és szeretettel kell tegye. Én megállás nélkül zenét írok, erre vagyok hivatott, és reménykedem benne, hogy van köztük, ami jó.

Bércesi Barbara: Vukán György – Mindent az emberekért (részlet a riportból)

Részlet Horváth Charlie, Révész Sándor és Vukán György

2004-es Maldív szigeteki (Sun Island) örömzenéléséből.

„Tanulmányaimat a kőszegi kántornál kezdtem 4-5 évesen, mert Anyámnak feltűnt, hogy 45-ben az utcán masírozó orosz katonák énekét a zongorán kipötyögtettem… Ettől kezdve a sorsom megpecsételődött. A 40-es évek végén a kántor tanácsára „komolyabb” tanárra váltottam Szombathelyen (…) Ő a legkedvesebb nekem. (…) Anyám egyszer kiszúrta, hogy nem ismerem a kottát, pedig már 3 éve tanulok (…) gyakorlás közben – amit utáltam – ismételten ugyanazon a helyen rossz hangot játszottam (…) rámutatott a kottában a hangra, és be kellett vallanom, hogy én sajnos nem tudok kottát olvasni. Fülön fogott, és bevitt a tanáromhoz, hogy számon kérje a tudatlanságomat. Békésen távoztunk. Cca. 40 évvel később Philadelphia-ban volt egy szóló koncertem, ahol is a második darab után felugrott valaki a 3. sorban, mondván: „Gyurikám!”. A tanárom volt. Nem bírta kivárni a végét, és a szünetben átölelt, elmondta a történetet: mondtam Anyádnak, tudom, hogy a gyerek nem olvas kottát… Na, de Tibor kérem! – így Anyám. Nyugodjon meg Nagyságos asszony, majd megtanulja. De akkor honnan tudja a darabokat? Én lejátszom neki – volt a válasz…”

„…a rokonaim meghaltak, nőtlen vagyok, családom nincsen – egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenkit kiápoltam, agyonszeretgettem, és aztán itt maradtam. Ezért, amíg létezett a végrendeletem, abban volt egy passzus, amely arról szólt, hogy a halálom után mindent el kell adni, a pénzt pedig két részre osztani; az egyiket a szegényeknek, öregeknek szántam, a másikat pedig egy díj megalapítására. Az évforduló kapcsán azonban felmerült, hogy felesleges várni ezzel, belevágtam: így a díj valóban arról szól majd, amiről én szeretném, hogy szóljon.”

A Creative Art elnevezésű elismerést, amelynek odaítéléséről első alkalommal Szakcsi Lakatos Bélával közösen döntött, azzal a céllal hozta létre, hogy felhívja a figyelmet a kreativitás, az improvizáció szükségességére a zeneművészetben.

A 2011 évi Creative Art Díj nyertese:

Pozsár Máté

Alulírott VUKÁN György – 1984-ben, 25 évvel ezelőtt – arra az elhatározásra jutottam,hogy a zene eredeti egyensúlyviszonyainak helyreállítása érdekében díjat alapítok Creative Art Díj néven. Célom az volt , hogy a díjjal felhívjam a figyelmet a kreativitás szükségességére, segítsem a rögtönzés fontosságának becsületét, és inspirációt gyakoroljak felélesztésére, ahogy ez valamikor is alapja volt a zenei létnek. Sajnos főként a XX. században a zene kettészakadt zeneszerzőkre és előadókra, mely – kétségtelen előnyei ellenére – hihetetlen mértékben vissza – és háttérbe szorította a k r e a t í v embert, aki e g y s z e m é l y b e n s z e r z ő é s e l ő a d ó .

Mert a zenész elsősorban attól zenész, hogy a saját gondolatait játsza. Ez e g y személyben kell megvalósuljon. Azt mondják, nehéz. Nem könnyű, de e z é r t nagy dolog a művészet. Ez évben úgy döntöttem, hogy a Díjat még életemben beindítom, hogy segíthessek a verseny elveinek, tisztaságának érvényesítésében. A Díj egy versengés alapján kerüljön kiadásra k é t évenként, augusztus 21-én, születésnapomon,és ennyiben utaljon személyemre,

A Díj első ízben 2010 –ben kerül átadásra. A versenyzők a Díj meghirdetését követően rögzített hanganyaggal neveznek be a versenybe, hogy előválogatásra legyen mód.

Korhatár 16 – 36 év.

A versenyt m a g y a r állampolgárok részére írjuk ki, a versenyév tavaszán. Terveimben szerepel k é s ő b b i e k b e n a Díj egész világra való kiterjesztése.

A verseny hangszere : zongora.

Stílus – megkötés nincs, annak érdekében hogy kifejezésre jusson, hogy a z e n e n e m s t í l u s kérdés. – Sőt, aki minél szabadabban képes szárnyalni, annál inkább önmagát fogja kifejezni.

A Díj összege : 5000 €

Amennyiben az adott évben nem talál a zsüri díjra alkalmas személyt, akkor következő alkalommal a díj összege növekedjen a ki nem adott összeggel. A Díj összegét 60 évre biztosítottam – ez 30 díj összege. Az első lépcsőben a hangfelvétel alapján beválogatott versenyzők 3 tagú zsüri előtt, borítkokban elhelyezett témákból húznak, és pár perces gondolkodás után hangszerhez ülve rögtönzött darabot kell játszaniok a borítékolt témára. Lényeges, hogy a darab formailag is korrekt legyen. Időtartam korlátok: cca 5-10 percben kell a feladatot megoldani. Természetesen a darab előadásának minősége, őszintesége – katarzisa nagyon lényeges szempont.

Összességében a fő elvárás : kerek, megformált, értékes, spontán „zenemű” jöjjön létre – műfaji korlátok nélkül. Magas szintű hangszeres előadásban.

ZENE LEGYEN,

mely a megadott témát bontja ki, mint minden más normális zenemű esetében. A régi nagyok szellemében.

A válogatás során a zsüri – / 3 tagú: Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla és egy harmadik személy, aki a második Díj-kiírásától számítva m i n d i g az előző

verseny győztese legyen. Az első verseny harmadik zsüritagjának személye később kerül meghatározásra./ – kiválogatja a legjobb három versenyzőt, akik nyilvános TV adásban mérik össze tudásukat. Ez a d ö n t ő.

A döntőben e g y megadott téma van csak, mindenki ugyanarra a témára kell rögtönözzön, de csak a helyszínen tudják meg, mi a téma. Ily módon az első versenyző ha befejezte, bennmaradhat meghallgatni a másodikat és így tovább. A döntőben mindhárom versenyző e g y s z a b a d o n

választott témára is bemuthat egy rögtönzést. A darabok időtartama 5-10 perc legyen.

Ezt követi a Díj átadása.

A Díjjal jár egy p l a k e t t és egy d i p l o m a is. C s a k első díj van. Többször nem lehet benevezni a versenyre. A verseny ,a válogatás és a döntő Budapesten, egy később meghatározásra kerülő, méltó helyszínen lesz megtartva. A zsüribe mindig olyan személy kerüljön, aki magában is j e l e s rögtönző, mert csak ezek a személyek tudják, ismerik igazán a feladat nehézségét-szépségét. Tekintettel arra, hogy a Díjat a későbbiekben világviszonylatban kívánnám meghirdetni, további támogatókat szívesen fogadnék. Kikötésem hogy minden alkalommal csak 1 Díj kerülhet átadásra, közönség szavazás nincs, a zsűri egyhangúlag, vagy 2: 1 arányban képes döntést hozni.

A Díjat halálom után Kriskó Zoltán barátom kezeli.

Jó versenyzést kívánok, sok örömet a zenében, az önkifejezés végtelen boldogságában. Mindenkinek.

Szeretettel.

2oo9. március elsején, Budapesten.

Vukán György

Vukán György: A vöröshajú lány, akit tegnap láttam…

„Néhány nap múlva ünnepelte volna a születésnapját, készült rá, ahogy a következő koncertjeire is. Értetlenül és lesújtva gondolok váratlan és magányos halálára. Ötven éven át egyik legjobb barátom, kollégám volt, akivel nemcsak zenei téren, hanem hitbéli és hétköznapi kérdésekben is szinte azonosan vélekedtünk” – mondta Szakcsi Lakatos Béla.

Vukán György 1941. augusztus 21-én született Budapesten. Orvos édesapja Kőszegen alapított kórházat, Vukán ott töltötte gyermekkora egy részét. Háromévesen derült ki, hogy abszolút hallása van, a zongorán ekkor már könnyedén eljátszotta a hallott dallamokat. Nyolcesztendős zeneiskolásként lépett először közönség elé.

A Zeneakadémiára tizennégy évesen, egy zongoraverseny megnyerése után felvételi nélkül került. Tanulmányait a középiskolával párhuzamosan fejezte be, majd fogorvosi diplomát is szerzett, kitűnő eredménnyel. 1965-től másfél évtizedig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz tanszakának tanára volt. 1985-ben megalapította a Creative Art Ensemble-t, amelynek egy személyben volt karmestere, művészeti vezetője és komponistája, s amelyből később több formáció is kinőtt. Vukán György többféle felállásban is koncertezett.

Több mint hatvan éven át szerepelt a pódiumon és számtalan műfajban kipróbálta magát. Írt operát (Fekete Advent), több balettzenét (a Derby címűt A lovakat lelövik, ugye című regény nyomán), szimfonikus versenyműveket, mintegy 80 dalt, 150 zsoltárt, és II. János Pál pápa látogatására misét. Mintegy 150 film zenéjét szerezte, így Bacsó Péter (A tanú, Megint tanú, Ki beszél itt szerelemről?, Te rongyos élet, Hamvadó cigarettavég) és Fábri Zoltán (141 perc a befejezetlen mondatból, Magyarok, Az ötödik pecsét) alkotásaihoz, de komponált zenét tévésorozathoz (Linda), rádiójátékokhoz és színházi darabokhoz is, s ő játszotta a Szomszédok című teleregény főcímdalának zongoraszólamát.

„Néha azt kérdem magamtól: meg vagyok őrülve, hogy ennyit dolgozom? Ám ez az életem, írok akkor is, ha nem rendelik meg. De hát milyen jó érzés, ha keresik az embert, kellene valami, és csak benyúlok a fiókba, kihúzom a kottát: erre gondoltál?” – fogalmazott a művész az MTI-nek 2012 márciusában, Kossuth-díjának átvételekor.

A dzsesszzenészek közül Miles Davis, Keith Jarrett és Bill Evans játékát hallgatta szívesen, mert – mint mondta – mindig újat fedezett fel bennük, a klasszikusok közül Chopin zenéje állt hozzá közel. Számára zenét hallgatni, írni és játszani egyaránt boldogság volt. A művészetet szerinte érezni kell, a zeneműveket pedig jól előadni, hogy megérintse az embereket.

MTI

Gershwin: Rhapshody in Blue

Díjai, elismerései:

1957 – Helikon-díj

1962 – Chopin-díj (Lengyelország)

1968 – Sajtó-díj (Montreux)

1970 – Magyar Hanglemezgyártó Vállalat zeneszerzői díja

1978 – Balázs Béla-díj

1981 – Magyar Rádió előadói díja

1990 – Erkel Ferenc-díj

1993 – EMeRTon-díj – az év legjobb jazz-előadómûvésze és zeneszerzője

1996 – Lyra-díj

1998 – a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje

2002 – Artisjus-díj

2012 – Kossuth-díj

Munkái.

Számos énekléssel, zeneszerzéssel és hangszereléssel kapcsolatos szakkönyvet írt. Ezen kívül fogorvosként is komoly eredményeket elért: a DMA-DentMetAct orvosi műszer és eljárás fémallergiára az ő szabadalma.

Derby – balett

Missa Ad Dominum Jesus Christum – mise (1998)

Atlanta, Georgina (Black Advent) – opera (1996)

Jazz Sekt – balett (2001)

Diszkográfia:

Mazura János: I Let The Song… Periferic Records BGCD 030 Közreműködő

Vukán György: Things of This World CAE Saját

1964 Modern jazz IV-V. – Anthology 64 Hungaroton LPX 7279-80 Közreműködő

1968 Modern jazz VII. – Anthology 68 Hungaroton LPX 17392 Közreműködő

1969 Modern jazz VIII. – Anthology 69 Hungaroton LPX 17406 Közreműködő

1977 Ultraviola Hungaroton SLPX 17504 Közreműködő LP 1991 Vukán György: Missa Ad Dominum Jesum Christum CAE Saját

1993 The Swinging Violin of Csaba Deseő Jazzette BPCD 026 Közreműködő

1995 Pege Aladár: Hungarian Jazz Workshop No. 2 Hungaroton HCD 37790 Közreműködő

1996 Berkes Balázs featuring the Creative Art Jazz Trio: Forever Pannon Jazz PJ 1016 Közreműködő

1997 Vukán Quartet: Love Poems CAE Saját 2 CD 1998 Vukán – Szakcsi: Conversation CAE CAE CD 027 Saját

1998 Vukán György & Federico Garcia Lorca: Poems CAE Saját

1998 Vukán György: Iberia CAE CAE CD 026 Saját CAE – 10th Anniversary Album 1999 Attila Falvai & George Vukán: The Sound of the Violin CAE Közreműködő

1999 Balázs/Szakcsi/Vukán: Conversation Plus CAE Közreműködő

2000 Creative Art Trio and Stephane Belmondo: Endless Love CAE Közreműködő

2000 Gitár-dob párbaj (Guitar-Drums Battle) Hungaroton HCD 71010 Közreműködő Jazz History 3. 2000 Vukán györgy: Alone CAE Saját

2001 Horgas Eszter Arcai I. – Class Jazz Band: Crossover Gramy Records GR-022 Közreműködő

2001 Vukán and the Brass: Stormy Weather CAE Saját

2001 Vukán György: Plays Chopin CAE Saját

2002 Class Jazz Band: Spanish Night Plus CAE Közreműködő

2002 Horgas Eszter Arcai III. – Class Jazz Band: Spanish Night Gramy Records GR-034 Közreműködő

2003 Class Jazz Band: Cross Over Plus CAE Közreműködő

2003 Creative Art Group: Gentle Love CAE Közreműködő

2003 Creative Art Trio: Blue in Red – Live CAE CAE 040 Közreműködő

2007 Mandarin hold – Darabok fúvósegyüttesre (Tangerine Moon – Music for Wind Ensemble) Hungaroton HCD 32537 Saját

Vukán György: A férfi

„A tehetség nem nyomul.” Vukán György a Quartnak

Inkei Bence | 2011.08.26. 21:00|

A hetvenéves Vukán György zongoristaként és zeneszerzőként, sőt, fogorvosként is sikeres karriert tudhat maga mögött, számára azonban az a legfontosabb, hogy az improvizatív művészetet jobban értékelje a szakma. Beszéltünk még a filmzeneszerzés titkairól, ellopott világszabadalomról és arról, hogy szükséges-e papír a művészeknek.

Fotó:Tuba Zoltán (quart.hu)

Hetvenedik születésnapját azzal ünnepelte, hogy megalapította az improvizatív művészetet díjazó Creative Art díjat. Honnét jött az ötlet?

Még 1983 táján volt egy fogászati műtétem, tulajdonképpen a hóhért akasztották, hiszen én is fogorvos vagyok: valamit eltoltak, én pedig arcüreggyulladást, majd homloküreg-gyulladást kaptam, tényleg majdnem meghaltam. Emiatt kihúzattam nyolc fogamat, mert onnét kellett operálni, gondoltam, egy életre elintézem ezt az ügyet, ezek a fogak annyira úgyse kellenek, bár akkor hülyének néztek ezért. Kimentem Németországba, megvettem a fogaranyat, hogy csináltatok egy körhidat, ami végül nem sikerült: kilátszott az arany szegélye, és inkább leszedettem. Ekkor kezdett formálódni bennem, hogy ebből az aranyból csináltatok egy plakettot. Szegény anyám meg is mondta, hogy meg vagyok őrülve, de én ezt szerettem volna, és már csak magát a díjat kellett kitalálni, valami olyasmit, ami nagyon egyedi és amit én magam is tudok finanszírozni. Először gondoltam, hogy nincs külön filmzenés díj, és jó lenne kicsit, ha nemcsak a rendezővel vagy a színészekkel foglalkoznának, hanem esne egy kis reflektorfény a zeneszerzőre is. Aztán kezdtem érezni, hogy van az úgy, hogy az ember egy területen elkezd dolgozni baromi lelkesen, de egy idő után az egész már valahogy nem tűnik olyan izgalmasnak. Végül ’92-ben meghalt az édesanyám, én pedig teljesen egyedül maradtam, és készítettem egy végrendeletet. Mivel játszottam a Creative Art Ensemble illetve Creative Art Trió nevű együttesekben, innét jött a név. Én ezt a halálom után akartam volna, de aztán meggyőztek a barátaim, hogy most kell megcsinálnom, amíg még élek. Tavaly nem tudtam egy operációm miatt, úgyhogy most. Igaz, hogy így az eredeti koncepción módosítani kellett, mert a pénzt többek között a lakásom árából biztosítottam volna, de hát még laknom kell valahol, úgyhogy így kicsit kevesebb lett a pénz, de szerintem egy díj minősége nem a pénzen múlik.

Miért érzi úgy, hogy pont az improvizatív művészetet kell díjazni?

A zeneművészetnek kétféle aspektusa van: az egyik egy reproduktív, amikor előadják a „Beethovent”, amiben nem tudom, mi a rizikó, hiszen a Beethoven jól írta meg. A másikban pedig az alkotó és az előadó ugyanaz a személy. Én azért voksolok a rögtönzött zenére, mert az olyan intenzitással tör ki belőled, hogy annak nincs párja. Mire leírod, akkor lelassulsz. Chopin is azt csinálta, miután játszottak, hogy hónapokig próbálta felidézni emlékezetből, hogy mit is játszott. Nem azt mondom, hogy nem kell leírni, de majdnem biztos vagyok benne, hogy jobbat játszottak eredetileg, mint amit végül leírtak, noha nem voltam ott. A pillanat hatalma óriási tud lenni. Keith Jarrett nekem annak idején azt mondta, hogy ha kimész a színpadra, akkor ott halj is meg. Vagyis halálosan oda kell adni magad, mert ha nem adod oda, akkor nem volt katarzis és ha nem volt katarzis, akkor nem volt koncert. Ehhez kapcsolódik, hogy egyszer a jegyszedőnő a Zeneakadémián azt mondta, hogy „Uram, hát hallja, mekkora siker? Mondok magának valamit, itt 365 napon 365 koncert van. Van olyan év, hogy semmi nem történik, persze az is előfordulhat, hogy van olyan hét, hogy háromszor is történik valami.” Megtanulják, kijönnek, eljátsszák, mindenki meg van elégedve, katarzis sehol, a néző úgy megy el, ahogy odajött, de legalább elmondhatja, hogy ott volt.

De hogyan lehet az improvizációt díjazni? Hogyan versenyezhetnek egymással az improvizációk?

Technikailag úgy nézne ki, hogy húzni kell egy borítékot, amiben három hang lesz, és ha ez megvan, akkor parancsolj, fáradj a zongorához és játssz egy darabot ebből a három hangból. Három hang esetén már teljes a funkciós kör, meg azt nem szeretném, ha összevissza játszana mindenki, tehát valami kiindulópont azért legyen. Viszont a rögtönzésnek sokkal nagyobb hatalma van, ha jó, mintha bárkinek a darabját lejátszom. Utóbbinak is lehet, de csak akkor, ha úgy játszom, mintha én találtam volna ki, ami nagyon nehéz. Ma meg már az van, hogy kialakult egy metodika, hogyan is kell játszani a klasszikusokat. Például fogalmam sincs, ki találta ki, hogy Bachot csak egyféleképpen lehet játszani, amikor ezt ő sehol nem írta le. Szerintem a zene élvonalába az alkotók tartoznak, akik hozzátesznek valamit a zenéhez. Nem nézem le a többieket sem, de gyakorló zongoristákkal, hegedűművészekkel van tele a szakma. Tulajdonképpen ez üzlet: van, aki tanítja, van, aki előadja, minden évben indulnak tanszakok a Zeneakadémián, ahová aki jelentkezik, annak előbb vagy utóbb lesz egy papírja arról, hogy ő művész. Teljesen felesleges. A legjobb színészeink nem jártak a színművészetire, és Chopin sem tanult zongorázni. Nem azt mondom, hogy nem kell tanulni, de ne a papíron legyen már a hangsúly.

Önnek is megvolt a maga története a papírokkal annak idején.

Igen, „ikszes” voltam és nem kaptam kollégiumot. Tizennégy éves voltam, megnyertem egy versenyt és felvettek az akadémiára. A jóisten lenézett rám, mert ha ez a verseny nincs, akkor a papírjaimat se vitték volna fel. Közölték velem, hogy ez óriási dolog, hogy megnyertem, de sajnos nem kaphatok kollégiumot. Zongorás albérletre meg nyilván nem volt esélyem, úgyhogy végül apám vállalt egy MÁV-állást, kaptunk ingyenjegyet és négy évig feljártam Pestre Szombathelyről, vasárnap délelőttönként pedig Wehner Tibor akadémiai tanár adott nekem különórákat, amit nem tudok neki eléggé megköszönni. Amikor aztán levizsgáztam volna, addigra már beadtam a jelentkezésem az orvosi egyetemre, mert arra gondoltam, hogy tizennyolc éves vagyok, valamit most már kéne csinálni. Továbbá kicsit „elegem lett” a klasszikus zenéből addigra, de nem úgy, hogy mondjuk Beethovent untam volna meg, hanem azt, hogy az órák csak a reprodukálásról szóltak. Én viszont már hatéves koromban azt kértem a tanároktól, hogy engedjék meg, hogy játsszak valamit pár hangra, vagy arra, ami fel volt adva leckének, de csak egy volt, aki megengedte. Pedig mindig az volt a tapasztalatom, amikor például gyerekekkel csináltam ezt, hogy ők adták alá a hangot, én pedig játszottam rá valamit, hogy azt teljesen a magukénak érezték. Szóval az, hogy ennek a koncepciónak szenteljek egy versenyt, az nem csak engem tenne boldoggá. Voltak támogatók is, akik aztán kitalálták, hogy csináljak alapítványt, meg hasonlókat, de hát én nem ezt akarom. Sajnos a világ ma már úgy megy, hogy rátelepszenek huszonöten egy dologra, tisztán hozzáállni manapság bármihez is igen nehéz. Volt, aki azt tanácsolta, hogy titkoljam ezt az ötletet, nehogy ellopják, mint például a világszabadalmamat egykor.

Ezt a szabadalmat hogyan dolgozta ki?

Annak köszönhettem, hogy tudtam nyelveket és a fogorvos kollégák velem fordíttatták le a cikkeket, mert pont akkor, ’83-ban volt az a betegségem, amiről az elején beszéltem. Elolvastam őket, és nekem pofonegyszerűnek tűnt a megoldás, nekem nincs is érdemem, csak egy mondatot észrevettem. Erre mondta Szent-Györgyi Albert nekem, hogy az a találmány, amikor neked valami más jut eszedbe egy dologról, mint mindenki másnak. Neki Einstein mondta, hogy fogalma sincs, miért pont neki jutott eszébe az a három betű. Meg azt is Szent-Györgyi mondta, hogyha el tudod mondani egy mondatban, akkor találmány, ha nem, akkor nem az.

És meg tudja mondani?

Persze: meg tudom mondani, hogy milyen fémet lehet beültetni az emberi szervezetbe, ami egyáltalán nem mindegy. Szerintem ez a probléma az emberiség negyven százalékát érinti. Az akkori budapesti amerikai nagykövet, közölte velem, amikor kiderült, hogy ellopták, hogy „Maga egy marha, mondtam magának, hogy minden fontos dolog Amerikában jön ki”. Aztán még azt is megkérdezte, hogy mit gondolok, miért minden Amerikában jön ki… Én azt tudom mindenkinek ajánlani, hogy ne találjon ki semmit. Főleg, hogy én zenész voltam és tök véletlenül keveredtem bele az egészbe.

Dolgozik még fogorvosként?

Nyugdíjaztak 46 év után, mert azt mondták, hogy túl kevés pontot csináltam a tavalyi év első félévében. Én ezen felháborodtam, mert tényleg rengeteget dolgoztam. Mindezt úgy, hogy emellett megírtam 130 filmzenét, meg persze koncerteztem is.

Hogy került be a filmzeneszerzők közé?

A tanú című filmmel kezdődött 1969-ben, amire úgy kértek fel, hogy kijártam zenefelvételekre a filmgyárba, és egy alkalommal egyszer csak odajött valaki, hogy magát szeretnénk felkérni A tanú zenéjéhez. Pedig nekem ott senki ismerősöm nem volt. A legjobban Fábri Zoltánnal tudtam együttműködni, akinél nagyobb formátumú rendezővel nem találkoztam, pedig sok mindenkivel dolgoztam együtt, még Hollywoodban is. Ennyi mindent tudni, amennyit ő tudott, az egyedülálló, de filmrendezőnek lenni nagyon komplex dolog. Az nem ért a zenéhez, aki csak annyit mond, hogy ide kérek egy olyat, mint a Valkűrök lovaglása, mert ezt minden harmadik mondta. Ő viszont leült a zongorához, és lejátszotta azonnal, amit mutattam neki. Nemrég megkeresett az unokája, aki Londonban filmzeneszerzést tanul a Royal Academy of Musicon, mert érdekelte, hogy nekünk mi volt a módszerünk. Megkérdeztem, hogy nekik mit tanítanak filmzeneszerzés címen, amire azt mondta, hogy leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy azt kell csinálni, amit a rendező és a gyártásvezető mond. Ami elég szomorú. Fábri Zoltánnal annak idején úgy dolgoztunk, hogy előre felzongoráztam a zenés részeket, és ő arra forgatott. Azért, mert a zenének saját ideje van: ha egy lassú szám megy, annak nem annyi az ideje, ami az órán megy, hanem az a mértékegysége az időnek. Azt a jelenetet abban „a ringásban” kellett felvenni, ahogy a zene megy alatta, ami teljesen más, mint amikor utólag alávágják a zenét. Sokan elfelejtik, hogy a filmben zaj és hang is van, amiről semmi nincs a forgatókönyvben. Lohr Ferenc, aki a háború előtt a legfoglalkoztatottabb hangmérnök volt a filmiparban itthon, azt mondta erre, hogy ha neked nem tetszik egy film, akkor a szemed be tudod csukni, a füledet viszont nem. Ma a legtöbb film olyan, mint egy videoklip.

Azért sok neves zeneszerző volt a hatvanas-hetvenes években itthon, akik filmzenét is szereztek, hogy sikerült ilyen fiatalon megragadni a szakmában?

Úgy a harmadik filmet csinálhattuk, amikor hazavittek kocsival, és édesanyám leszaladt, hogy megkérdezze a gyártásvezetőt, Gulyás Lajost, hogy mégis miért pont engem választanak? A Lajos erre azt válaszolta, hogy „először is, a gyerek ügyes, másodszor pedig még egyszer nem kérdezte meg, hogy mennyit fizetünk”. De hát miért is kérdezném, amikor én százmillió forintért sem tudnék jobbat írni? Simán lehet ugyanakkor, hogy ingyen írok egy zseniális dolgot, hát akkor hol az összefüggés a pénz és a termék között? Egyébként nagyon kevés igazán jó filmrendező van. Dolgoztam Hollywoodban is, de visszaadtam a megbízást, miután a gyártásvezető mondta meg, hogy milyen snittre milyen hangszerre írjak zenét. Kérdeztem, hogy akkor ez, amit maguk csinálnak, nem is művészet? Mire azt válaszolták, hogy ez? Hát ez ipar!

Amikor elkezdte a zenei tanulmányait, akkor a jazz itthon még nem volt elfogadott műfaj, hogy találkozott vele?

Amikor kezdtem az ötvenes években, akkor még a rendőrség jött ki a jazzkoncertekre. Én a rövidhullámon hallgattam a rádióban egy Music USA nevű adót, ami egy nagyszerű rádió volt, és gyanút fogtam, hogy a világon van valami, amiről mi ugyan nem tudhattunk idehaza, de mégis átjött az egészből sütő szabadság. Később aztán megtűrték itthon, de a zeneakadémián mindig is küzdöttek ellene, és az épületbe nem engedték be a jazzt…

Aztán ön is tanított a jazz tanszakon.

Igen, méghozzá papír nélkül. Sokat kellett dolgoznom ott is, hiszen olyan tárgyakat kellett tanítanom, amiket a nulláról kellett felépíteni, hiszen semmi előzményük nem volt itthon. Végül azért hagytam abba, mert rájöttem, hogy a művészetet nem lehet tanítani. Volt egy nagyon tehetséges tanítványom, a Bontovics Kati, aki a legnagyobb tehetség volt ebben a kategóriában itthon. Úgy nyert nemzetközi versenyt, hogy nem is volt több helyezett mögötte, és aztán itthon nagy nehezen megjelenhetett tőle egy könnyűzenei lemez, semmi más. Meg lehet nézni, hogy egyébként meg kik adnak ki lemezeket. Én úgy gondolom, hogy a tehetség nem nyomul, benne van egyfajta büszkeség. A tehetségtelen nyomul, mert még úgy is alig van esélye. Szerintem nem kell nagyon megmagyarázni, hogy ez a díj nekem miért fontos. Kitaláltam, kifizettem, megcsináltam, úgy is mondhatnám, hogy én ezért mindenemet odaadtam. Az önkifejezés szabadságáért. Tessék megpróbálni!

Inkei Bence

2012. április 20. / Zipernovszky Kornél / Fidelio

Vukán György: „A rögtönzés pótolhatatlan élmény”

Zeneszerzőként egyedülálló, hat-hétszáz műből álló életművet alkotott, közte versenyműveket; operáját és balettjét a Magyar Állami Operaház tartotta műsoron. Százharminc filmzene fűződik a nevéhez, és amiért a legtöbben ismerik: jazz-zongoristaként négy kontinensen koncertezett, miközben negyvenhat évig rendelt fogorvosként. Egy hónapja tüntették ki a legmagasabb, művészeknek adható állami elismeréssel.

– Mekkora jelentőséget tulajdonítasz a Kossuth-díjnak?

– A Kossuth-díj életműdíj. Ezt nem zongoristáknak meg hegedűsöknek kellene kapni, az a Liszt-díj. Csak sajnos az közben indokolatlanul devalválódott. A Liszt-díjnak kellene a legmagasabb elismerésnek lennei a zenészek körében, a Jászai-díj a színészeknél és így tovább. De van, akinek húsz-harminc évesen odaadják, én is megkaphattam volna már többször. Hetvenegy éves vagyok, kivártam. A Kupolateremben az ember fölnéz, ott a Szent Korona. A színészek úgy remegtek, hogy alig tudtak kimenni a díjért. Én azt éreztem: „Azt hiszem, ezért megdolgoztam”. A Táncszínházban, ahol Chopint játszom egy baletthez, ami már tíz éve megy, az egyik előadáson kijött az igazgató gratulálni a díjhoz. Azt hittem, rosszul leszek, amikor fölállt a közönség és ütemesen tapsolni kezdtek. Azóta elhatároztam, hogy a díjjal járó pénzből elhívom a triót: Berkes Balázst, akivel ötven éve játszom és Balázs Elemért, akivel közel huszonöt éve, valamint Kis Zoli szállítót, akivel harminc-negyven éve együtt járjuk Európát: „Gyerekek, hangszert nem kell hozni, fellépés nem lesz. Irány a tengerpart vagy mehetünk bárhová, én fizetem!”

– Miből táplálkozik az az erős motiváció, aminek segítségével ilyen fantasztikusan termékeny voltál egész életedben?

– Édesapámat és a családunkat nagyon megalázták. Az apám temetésén megfogadtam, hogy mindent el fogok követni, hogy a neve régi fényét visszaállítsam. Amikor megtudtam, hogy megkapom a díjat, másnap berohantam hozzá a kriptába, ami innen 240 kilométerre van. A pályám tele volt buktatókkal, például fölvettek az Akadémiára, miután versenyt nyertem, de nem adtak kollégiumot. Értem semelyik rendszer sem tett semmit. Amit az életemben elértem, azt magamnak köszönhetem, a kitartásnak.

– Zeneszerzői életművedben a klasszikus és a jazz csak rád jellemzően, több formában is ötvöződik.

– Kiskoromtól kezdve mindig az volt a mániám, hogy hadd játsszak valamit a darabra, ami fel volt adva. Azt mondták: „Gyurika, ha tudod a darabot, akkor az óra végén játszhatsz rá”. De volt olyan tanár is, aki még akkor se engedte meg. Egyébként jellemző volt arra a korra, hogy nem volt szabad improvizálni, az Akadémián sem. Szerintem azért, mert a tanárok nem tudtak improvizálni. Nem tudok más okot elképzelni, mert ha a tanár ezt az élményt ismeri, akkor alig várja az óra végét, hogy ő is játszhasson. Volt, aki megengedte, és amikor improvizált, azt éreztem, hogy ugyanazt éli át, amit én. Hogy kifejezd magadat, mert erről van szó.

– Hetvenedik születésnapod táján megalapítottad és meghirdetted a Creative Art nevű improvizációs versenyt. Miért?

– A versenyt azért alapítottam, mert nem találtam más, megfelelő formát arra, hogy felhívjam a figyelmet – nem magamra, hanem a rögtönzésre, a jazztől függetlenül. Megadunk három hangot a versenyzőnek, és arra darabot kell játszania. Én a Chopint keresem köztük, idézőjelben mondva. Azzal, hogy valaki gyakorol nyolc órát, hogy jobban lejátssza azt a Liszt-darabot, engem nem nyűgöz le. Szerintem nem lejátszani kell Lisztet vagy Beethovent. Azt kell lejátszani, ami a kotta mögött van. Horowitz sem úgy játssza a darabokat, ahogy le vannak írva, és Fazil Say sem, amikor a Török indulóra hirtelen elkezd improvizálni. Azt hiszem, hogy Horowitz azért szerette Chopint, mert olyanokat írt, amik megegyeztek az ő érzelmi motiváltságával. Horowitz Chopinen keresztül tudta legjobban kifejezni önmagát. És ha egy kicsit gyengébb művet ad elő valaki zseniálisan, akkor sem a szerző lesz hirtelen jobb. Az előadón áll vagy bukik minden, hiszen ő juttatja el a darabot a közönséghez. De ez persze kérdőjeleket vet fel az egész oktatással kapcsolatban. Ki mondja meg azt, hogy mit hogyan kell játszani, amikor én sem tudom mint szerző? Már legalább ötven éve csinálom a rögtönzést, de ma így érzem, holnap kijavítanám. Ez egy nagyon bonyolult kérdéskör.

– Annál is inkább, mert a zeneoktatási igényre ráépült egy egész iparág, és a legtöbb zenésznek a megélhetést már a tanítás biztosítja, nem a koncertezés.

– Nagyon jól mondtad! A Zeneakadémia is nagyipar. Én is tanítottam tizenöt évig, de komoly problémáim vannak az oktatással, a Juilliard Schoolon vagy a Berklee-n zajló tanítással is. Azt szeretném, ha a tanárok visszahúzódnának, csak tanácsokat adnának, és Isten ments, hogy azt mondják: így kell valamit eljátszani. Bennem mindig mocorgott valami, amit képességnek is lehet nevezni. Ez nem az én érdemem, viszont képességek nélkül kár beszélni a művészetről. A világon egy évszázadban van öt-hat zongorista, a többi meg csak zongorázott. Ha valakiben nincs meg a kreatív rögtönzési képesség, ha nem indul el állandóan a fantáziája, akkor hiába gyakorolja és játssza le a klasszikust, semmiről sem fog szólni az előadása. A saját kreativitását kell beletennie az embernek, és ha ezt a képességet megkapta a Jóistentől, akkor nem tud enélkül élni, odaadja a szombat-vasárnapot, reggeltől estig. Akkor is, ha van szerződés és akkor is, ha nincs.

Zipernovszky Kornél

Dr. Vukán György / Hegyvidék / Muzsay András / 2007. június 12.

Hegyvidéki szomszédaink

Dr. Vukán György

„Megnyilvánulni műfaji korlátok nélkül, feloldódni a zenében. Ez belső szabadságunkhoz, önmagunkhoz, és ezáltal Istenhez vezet.” – írta Vukán György egy régebbi lemezéhez, a crossover magyarázataként. A sokat megélt, töprengő zeneszerző, zongoraművész, fogorvos, feltaláló összetett arcélét, aki olyan szerényen él közöttünk, mintha nem is világsztár volna, egy négyórás beszélgetés után is csak néhány hiányos, szaggatott enciklopédikus címszó-monológ formában tudom itt felskiccelni…

Apa – Vend származású édesapám, Vukán Ferenc orvos 1934-ben alapította Kőszeg mára rommá lett kórházát. A családot később sok politikai támadás érte a klerikálisság vádjával (egyik rokonom pécsi püspök is volt), párttagok sem akartak lenni. Én 1941. augusztus 21-én születtem. 1949-ben el is kellett hagyjuk a várost, és édesanyám szülőhelyére, Szombathelyre kötöztünk. Nyugdíjazott apámat a harmadik infarktus vitte el, amit nem a betegei, sokkal inkább az olyan emberek miatt kapott, mint feljelentője is, akit a háború alatt ő bújtatott, mentett meg. Nemrég ugyan még megérhettem a hivatalos rehabilitációját, s ma már alapítvány is van róla elnevezve, de mielőtt kimentem hozzá, a szalézi rend altemplomában lévő családi nyughelyéhez, melyen már az én nevem is ott van, hogy elmondjam neki mindezt, egy magas rangú ember megkérdezte: „Azt hiszi, tud vele beszélni?” Tudtam.

Zongora – Ami fontos velem az életben történt, azt tulajdonképpen nem én akartam, csak megesett. Ha három-négyéves koromban nem ragad meg bennem egy dal, amit a menetelő katonák éneke után kezdtem játszani váratlanul a zongorán, ki tudja, mikor derül ki, hogy abszolút hallásom, és érzékem van a zenéhez? A kőszegi kántornál kezdtem el zenét tanulni, ahol Pernye András is. Gyakorolni nem szerettem, mert túl gyorsan tanultam, 14 évesen már megnyertem egy zongoristáknak kiírt versenyt, és megszereztem az előadóművészi engedélyt is, de nem szerettem, hogy kilógok a sorból. Az ünnepélyeken engem mindig a pódiumra küldtek, és afféle csodagyerekként kezeltek. Sokfélét sportoltam, ami ártott az ujjaimnak, még el is törtem. A politikai megkülönböztetés később is sokszor elért, például zeneakadémistaként nem kaptam kollégiumot, és bár végzettségem van, nem vizsgázhattam. Diplomám máig sincs, holott később évekig tanítottam is ugyanott. Apám azért vállalat MÁV állást, hogy legyen szabadjegyem a rendszeres hazajárásokhoz. Egyébként otthonról havi 300 forinttal tudtak segíteni, én meg mindenféle munkákat elvállaltam, még vagont rakodtam. Ungár Imre sokat segített, tanárom, Wehner Tibor tanszékvezető pedig négy éven át, vasárnap délelőttönként a lakásán adott órákat. Volt egy olyan elképzelésem, hogy hangmérnök leszek, de oda fel se vettek. Teljesen a „minden mindegy” állapotába jutottam.

Fogászat – Az orvosi pálya családi indíttatású, de apám lelkemre kötötte: magánrendelőm nem lehet, mert ellenezte, hogy valaki a betegek nyomorúságán gyarapodjék. Világ életemben egyszerű körülmények között életem, megtanultam küzdeni, ha kell lemondani is, de máig hiszek abban az etikában, amit otthonról hozok. A BOTE Fogorvosi Karra csak miniszteri közbenjárásra vettek fel. 1964-ben végeztem summa cum laude minősítéssel, de a pályázott fővárosi állást így sem kaphattam meg, Szombathelyre irányítottak. Éreztem, hogy nem tudnék zene nélkül élni, közben Lengyelországban Chopin-díjat is nyertem, ezért csak egy évet voltam hajlandó aláírni. Sértett, megalázott helyzetben a képükbe vágtam, hogy inkább állás nélkül leszek, de eljövök. Aztán sikerült munkát kapnom a Központi Katonai Kórházban, 1970-ig ott dolgoztam, de mondvacsinált ürüggyel feljelentettek, eltávolítottak, valójában másnak kellett a hely. Azóta a Központi Sztomatológiai Intézetben dolgozom, most osztályvezető főorvos vagyok a Szentkirályi utcában.

DMA – Szentgyörgyi Albert mesélte, hogy egyszer Einstein azon értetlenkedett, miért éppen őneki jutott eszébe az a három betű? Egy találmány lényege, hogy ránéz valaki valamire, és éppen neki jut arról valami eszébe. 1983 óta foglalkozom fogászati allergiákkal, de sosem kutattam. Világszabadalmam, a DentMetAct eljárás és műszer úgy született, hogy olvastam egy szakcikket, és felismertem benne valamit. Ha van ionáramlás két fémfog között, egy adott miliőben allergiát okozhat. Az orvos általában a gyógyszerérzékenységre rákérdez, de a fémallergiáról sokszor még a beteg maga sem tud, holott ez, ha nehezen is, de mérhető, és kiküszöbölhető. Az ehhez való műszert előállítani volt komoly feladat.

Jazz – A jazz felé a szabadságvágyam vitt. Talán akkor kezdődött, mikor gyerekként, a gyakorlás végén a jutalmat az jelentette, ha eljátszhattam a darabot úgy, belülről fakadó, szabad felfogásban is, ahogy én éreztem. A ’60-as években a Dália presszó volt a dzsessz iránt érdeklődő fiatalok olvasztó tégelye, itt találkoztam Gonda Jánossal és másokkal. Rövidhullámon hallgattuk a Music USA éjszakai műsorait, próbáltuk „levenni”, hogy mit és hogyan zongoráznak? Amikor 1964-ben Pege Aladárral trióban felléptünk egy nyugat-berlini fesztiválon, és ott álltam Miles Davis, Dave Brubeck és mások közelében, nem is akartam elhinni mindezt. Ma már 54 éve vagyok pódiumon, de évi 130-140 fellépéssel, a világot bejárva, a legjobbakkal együtt játszva is csodálatos érzés a zenélés. Mindent kell tudni, és akkor szabad és világos tudsz lenni! Az avantgárd is lehet érthető. Az igazi zenész a maga muzsikáját játssza, ma sok a zenész, de kevés az igazi. Minden műfajban túltermelés van, tömegipar lett a képzésük.

Zeneszerzés – Laza voltam, színművészetisekkel hakniztunk kísérőként, szólistaként, filmzenékhez zongoráztam. Így figyelt fel rám Bacsó Péter, akinek első filmzene megbízásomat köszönhetem. Ez A tanú volt. Így jutottam 14 ezer forintért ahhoz a használt pianínóhoz, amin ma is játszom itthon, de vagy öt évig zongorám sem volt a 240 forintos kis cselédszobában. Így tanultam meg fejben komponálni. Ez külön szabadságot ad. A hangszer adja, hogy abban gondolkodjam, de képzeletem szabadon és gyorsan megszólaltat akár egy zenekart, bármilyen más hangszert is. Ha megszakítanak, később képes vagyok ott folytatni, ahol abbahagytam. Ma már párhuzamosan más tevékenység közben is tudok fejben zenét írni, aztán persze jön a lejegyzés, hangszerelés. Több mint 140 filmzenével a hátam mögött elmondhatom: ez különleges műfaj, megvan a saját ideje, és nem azonos a slágerrel, önálló mű. Én ragaszkodom hozzá, hogy előtte lássam a forgatókönyvet, amelyből hiányzik a hangkép, nekem kell megteremtenem, de még a hangszínt is. A szemet le lehet hunyni, a fület nem. A zene az, ami a csendből hiányzik. Csak kevés rendező ért hozzá, de pl. Fábry Zoltán azzal lepett meg, hogy amikor bemutattam neki a Befejezetlen mondat muzsikáját, fül után lezongorázta. Mondtam már nemet amerikai producernek is, mikor bele akart szólni, hogy ide, vagy oda mit tegyek: akkor csinálja ő, és otthagytam! 1964 óta 43 lemezem jelent meg, de sohasem kerestem szponzorokat. A cégek letarolnak mindent. Nekem ne szabják meg, hogy merre van az arra! Ilyen a világ, de ettől ez még nincs jól!

Van egy elnevezés: crossover. Besorolásokat nemigen szeretek, de a műfaji átjárhatóság fontos nekem, ebben szeretek gondolkozni. Lejátszom, amit a szerző írt, de történetek vannak a fejemben, saját kommentárok, tehát azokat is hozzáteszem. Itt vannak pl. az átiratok. Amikor pl. Horgas Eszterrel, akivel 10 éve dolgozom, nemrég a Bohéméletet tettük át fuvolára, volt, aki szerint jó, hogy nem voltak benne áriák. Én Mimi lélektanát komponáltam meg. Mindenféle zenét szereztem már, köztük sok egyházzenei művet, is, pl. 150 zsoltárt. A zene gyönyörűség, de az út hozzá sokszor fájdalommal teli. Egyik legjobb gyógyszer, ha dolgozom. Amikor apám, anyám meghalt, is zenével állítottam nekik emléket. Legújabban egy kétrészes, több műfajú Rómeó és Júlia koncertdarabon dolgozom, nem megrendelésre, inkább a világot látva. Amolyan East Side Storynak készül és a lényege a két egymással meg nem békülő család okozta pusztítás. Így tudom magam a legjobban kifejezni. Zenét hallgatni, írni, játszani egyaránt boldogság.

Közönség – A Sevillai Világkiállításon sokan drukkoltak: mit kéne játszani? Mindegy, jól kell játszani! Hogy megérintse az embereket. Tudja milyen nagy szó, ha egy bárban, kocsmában elcsendesednek, mert kíváncsiak lesznek arra, amit adni akarsz nekik? A művészethez nem kell érteni, azt érezni kell! Szeretem, ha nyitottak, fogékonyak. A zene élő, az érzelmek szintjén hat. Ha a zenész, vagy a közönség szenved, az nem jó.

Hegyvidék – Nem tudatosan kerültem ide, véletlenül tudtuk meg, hogy 210 ezerrel beszállhatok egy épülő házba, így vagyok 1969 óta hegyvidéki lakos. A szomszédokkal jól megvagyok, csak egyszer tették szóvá a lakógyűlésen, hogy mi az, hogy nem hallják, hogy zongorázom? Családom nincs, a körülményeim úgy jöttek, hogy az idő elfutott. Amikor édesanyámat ápoltam itt évekig, megtanultam főzni, vasalni is. Hétfő esténként a Maros utcai John Bull Pubban játszunk, ahová Berkes Balázs barátom, aki 43 éve muzsikus partnerem, csábított le vagy 7 éve. Lejárok a Nyitott Műhelybe is, egyébként köszönöm, jól vagyok, dogozom, és ha zenélek, legalább mással nem kell foglalkoznom!

Végrendelet – Már megírtam a végrendeletemet. Az egyházi zenéim joga Pannonhalmát illeti. Halálom után mindent el kell adni, a pénz egyik felét a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül szegényeknek, elesetteknek kell juttatni! A másik feléből megalapítottam a Creativ Art-díjat, amit bármely műfajban olyan muzsikus kaphat majd meg, aki képes azonnal, szabadon, megkötöttségek nélkül játszani bármit, de mindig másképp, nem előre komponáltan. Erre mondta Kozma atya: „íme valaki, aki mindenét odaadta, és azt sem tudja, hogy kinek…”

Muzsay András

West Side Story

Az alkotásban ott van a Teremtő lelke.

… Vannak pillanatok, élmények, érzések, hatások, amelyeket az ember soha életében nem felejt el, amit sokszor tudatlanul visz magával, ami beépül lényébe, ami ezután ellenkező irányba formálja személyiségét… A Jóisten bizonyosan tudatosan használja ezt a megoldást arra, hogy igyekezzen jobbá tenni minket. A görögök katarzisnak nevezték ezt az isteni élményt. Valamennyien átéltük ezt az élményt Horgas Eszter fuvolaművésznő és Vukán György zongoraművész estjén. Köszönjük Horgas Eszter, köszönjük Vukán György!

MÉCSVILÁG – Pénzes Ottó

Vukán György: Missa ad Dominum Jesum Christum