Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 5. Az apa kiléte ismeretlen

Miután Zabolay Iluska édesanyja sorsára jut, és terhes marad, városra menekül a falu szája elől. Édesanyjának se meri megmondani, mi történt vele…

5.     Az apa kiléte ismeretlen…

 

Böske először olvasatlanul tépte össze lánya levelét, szerencsére nem túl apróra, így kihalászhatta a szemétből, és össze tudta illeszteni. Elolvasása után hangulata hullámzott. Hol a szó nélkül otthagyott, sértődött anya kerekedett fölül, hol lányának a drámája hatotta meg. Rózsika csak rontott győzködésével, hogy látogassa meg. Böske őt okolta mindenért. Végül az anyai szív mégis felülkerekedett, és egy vasárnap Brassóba utazott.

A találkozás nem sikerült jól. Iluskának helyzetében az utolsó, amire szüksége volt, az anyja vádaskodása, amelyet Böske nem tudott magában tartani. Ám a lány se fogta fel, a kifakadás mögött az érte való aggódás áll. Végül az „Ezt érdemeltem, amiért annyit gürcöltem és alázkodtam meg érted?” és „Ha csak vádaskodni tudsz, inkább ne is jöttél volna!” csatájának egy sértődött távozás lett a vége. Hónapokig nem találkoztak. Mindketten a cserbenhagyás tudatával maradtak. Bár Enikő megszületése után rendezték soraikat, kapcsolatuk soha többé nem lett olyan, mint egykor. Iluska anyaként nehezen viselte a túlgondoskodást, s mivel Böske erről nem bírt lemondani, rendszeresen fel-fellángolt köztük a vita. Mintha anyós és menye lettek volna.

Munkatársaival nehezen barátkozott össze. A többi asszony, látván zárkózottságát, rövidre fogott válaszait, nem zaklatta. Ha vadóc, hát az ő baja. Végül csak nekiszegezték a kérdést:

— Állapotos vagy?

— Igen…

Válaszából lerítt, nem örvend várandósságának. A hír megosztotta a kollektívát. Akadt, aki a férfiakat kezdte szapulni, mások az „Isten nem ver bottal, így jár aki etyepetyél” álláspontra helyezkedtek, s az erények lazulásának veszélyeiről tartottak előadást. Empátia ide vagy oda, olyan barátnőre nem lelt, mint Rózsika. Legalább nem egységes a kórus, mint falun…

A bomba akkor robbant, amikor visszatért szülési szabadságáról, és leadta az iratokat a gyermeksegélyért. Egyik jóakaratú bürokrata közhírré tette: kislánya születési igazolványán az apa neve rubrikában az áll: „Ismeretlen.” Még azt se tudja, kivel csinálta! Egy kurva! Mit magyarázkodjon? Inkább nyelt. Édesanyja sorsára jutott.

Amitől félt, bekövetkezett. Kislánya születési igazolványa a bölcsődében sem maradt titokban. Egyik nap, amikor érte ment, a folyosóról hallotta, amint az egyik szülő a védőnővel veszekedik magából kikelve, mert Enikő mellé fektette a kisfiát. Az anyja ki tudja, kivel hentereg, s még megbetegíti az ő gyermekét! Egyáltalán miért fogadják be az ilyent, amikor a prostituáltaknak a börtönben lenne a helyük!

S a bölcsődéből a lakótelepre is eljutott a híre. Ilyen hírnévvel, és gyermekkel a nyakán csak kalandra vágyó férfiak keresték társaságát. Akadt olyan is, aki kertelés nélkül rákérdett: „Mennyi?” Ilyen élményekkel gazdagodva azonnal felvette a sündisznó-pozíciót, ha közeledtek hozzá. Hiába remélte, hogy minden csoda három napig tart. Mikor már-már belefeledkezett a közvélemény, valakinek ismét eszébe jutott a múlt. Még ennél is fájdalmasabbnak bizonyult, amikor kiderült, van már gyermeke, és ezért fordítottak neki hátat. Nem sok férfi örvend, ha másét kell felnevelnie…

Amikor megismerkedett Elemérrel, Enikő már kamaszodott. Először csak felfigyelt a hetes trolibusz megállójában egy izmos, jóképű, barna férfira, hetyke bajusszal, harmincon túl, de negyvenen innen. Iluska is felkeltette a férfi figyelmét, mert egyik nap rámosolygott, mielőtt felült az ötösre. Amint rászólt az előtte felszállóra, hangsúlyáról lerítt székelyföldi származása, hiába beszélt románul.

Rendszeresen összefutottak a megállóban. Eleinte csak egy-egy pillantást váltottak, majd biccentettek is fejükkel üdvözlés gyanánt. Végül Elemér megtörte a jeget és egy alkalommal rá is köszönt Iluskára, aki magyarul válaszolt. A férfi arcán mosoly suhant át, ám az érkező trolibusz megszakította a további esetleges társalgást. Végül az úristen megunta ezt a bátortalan közeledést, és egy márciusvégi napon sűrű hóeséssel lebénította a brassói tömegközlekedést. Hadd legyen idejük ismerkedni.

Másnap reggel Enikő gyanakvó hangon szegezte neki a kérdést:

— Anyu, te az utóbbi időben miért nézegeted annyit magad a tükörben indulás előtt? Van valakid a munkában?

Abban a pillanatban felháborodottan utasította el a feltételezést. Ami azt illeti, munkahelyén nem is akadt. S ennek a férfinak, akit csak látásból ismert, még a nevét se tudja, nemhogy valakije lenne. Ám néhány perc múlva nevethetnékje támadt, amint meglátta Elemért, aki önkéntelenül kihúzta magát, és megigazította a kabátját. A férfi észrevette a szája szélén bujkáló mosolyt.

— Min nevet? — kérdezte.

Szinte beismerte lánya felfedezését… de a szándéktól hirtelen megrettent, s nyelvére harapott.

— Azt hiszem, bemutatkozhatnánk, mert nem illik ismeretlenekkel beszélgetni az utcán — vágta ki magát.

Egyik este véletlenül összefutottak a városközpontban. A vége az lett, hogy beültek egy kávézóba. Abban a pillanatban, amikor felajánlotta Elemérnek a tegeződést, szíve ijedtében görcsbe szorult, de már nem szívhatta vissza. Legszívesebben felugrott és elszaladt volna, de hát szinte naponta találkoznak a megállóban… A férfi nem figyelt fel hangulatváltozására, mert a kezét nézte.

— Nincs jegygyűrűd…

— Nincs — ismerte be zavartan.

Elemér hosszan nézett a lesütött szempárra, mielőtt a következő kérdést neki szegezte.

— S nem is voltál férjnél…

— Nem… — ismerte be, miközben kongtak benne a vészharangok: „Valld be… van egy lányod! Mondd meg neki!”

— Lehet, jobban jártál, mint én egy zátonyra futott házassággal… Legalább gyermek nem sírja…

Majd, mint akinek fájdalmas az emlékezés, témát váltott. Szó került köztük sok mindenről, főleg gyermekkorukról, munkájukról, az ottani problémákról, szülőföldjükről… Egy dologról nem: a kislányáról. Pedig végig ott járt az eszében. Az idő repült, több mint két órát eltöltöttek, s amiért a városba indult, azt már nem tudta elintézni. Enikő kérte meg, vásároljon neki valamit. Neki most mit fog mondani? Amint erre rádöbbent, kissé kurtán-furcsán távozott.

Zaklatottan, bűntudatosan tartott haza. Egyrészt megrettentette a kapcsolat, másrészt félt elveszteni a férfit, s az elhallgatott titok erősen nyomta a lelkét. Ám ahányszor be akarta vallani, eszébe jutott, amikor azért hagyták el, mert gyermeke van… A rosszul sikerült búcsúért is okolta magát, s félt Enikővel való szembesüléstől is, aki majd rákérdez, „Megvetted?”

Az utóbbitól, mint kiderült jogosan rettegett. Kislánya azonnal rájött, találkán volt. Sok egyedüli szülő által nevelt gyermekhez hasonlóan, az elhagyástól való félelmében ő is egetverő hisztit rendezett. Miközben látszólag ez egy eszement gyermeki stratégia, hiszen miközben attól retteg, hogy elveszti a szülő szeretetét, magatartásával épp eltaszítja magától. Mégis sokszor beválik a másnapi bocsánatkéréskor… Az amúgy is zaklatott Iluskának se kellett több, hiszen jól jött neki egy bűnbak, s amíg kiabált, nem kellett bevallania: a vád igaz.

A következő reggelen nagy kővel a szívén indult a megállóba. Megkönnyebbült, amikor nem látta a férfit, és azonnal megjött a hetes. Egy újabb lelki tusával telített nap lett az ára. Majd még egy, az Enikővel való látványos kibékülés után. Ám ez inkább a belenyugvásról, vagy inkább az önámításról szólt: később nagyobb fájdalommal járt volna a csalódás. A következő reggelen már nem is kereste szemével, ám egy adott pillanatban valaki megszorította a csuklóját. Ijedten fordult hátra.

— Sok csalódás ért az életben, ugye? Félsz, hogy elhagynálak én is?

Hallgatás beleegyezés? A férfi annak vette.

— Nem foglak sürgetni. Megvárom, amíg készen állsz… — tette hozzá, majd elengedte kezét, és felült az érkező ötösre, mintegy jelezve, szabadon dönthet. Ennek ellenére valami a férfi hangjában határozottságot sugallt, és azt üzente: „Bízzál bennem!”

Elemér szavának állt. Nem erőltette a gyakori „buszmegállón kívüli” találkát, és egy csóknál többre nem merészkedett. Nem hívta saját lakására, s nem akart hozzá felmenni. Ez részben megnyugtatatta, másrészt… talán csalódott is lett emiatt. Ha feljönne hozzá, azonnal rájönne, eltitkolta előtte a gyermekét. A titok nyomasztó teherré vált. Szorongását a kislányának féltékenysége is fokozta. Ahányszor „kimaradt”, utána mindig összevesztek. Enikő többé nem szegezte neki a kérdést: „Találkára mész?” — de érezte a kislányában a magába fojtott vádat, amikor valamilyen ürügy miatt feleselni kezdett vele.

Egy, a megszokottnál jóval élesebb vitájuk után egész éjjel forgolódott az ágyban. Reggelig ott zakatoltak benne a férfi szavai: „Nem foglak sürgetni. Megvárom, amíg készen állsz…” Vajon tőle várja a kezdeményezést? Végül úgy döntött, Enikőt hazaviszi édesanyjához, úgyis kezdődik a nyári vakáció. Egyedül lesz, lánya nem stresszeli, s talán higgadtabb döntést tud majd hozni. Elhívja Elemért magához vacsorázni, s elmond neki mindent. Meg kell beszélniük, mi legyen e kapcsolattal. Lányával majd utána áll szóba, ha még lesz miről… Vajon… vajon lesz-e ereje hozzá? „Előbb még kitakarítok…” — talált még egy kifogást az időpont elodázására. Jövő héten… Vasárnap… keresett újabb és újabb haladékot.

Végül nem került rá sor. Egyik nap a konyhaablakon át vette észre Elemér távoli sziluettjét a megállóban, jóval a szokott idő előtt. „Elmegy, mire én is leérek…” — vonta le csalódottan a következtetést. Tévedett. A férfi nem szállt fel a trolira, amíg ő meg nem érkezett.

— Délután megvárlak a gyárkapunál… Beszélnünk kell! Kettesben! — nyomta meg a szót, majd hozzátette: — Most menj, megjött a hetesed!

Megrémítette a hangnem. Kételyek közt őrlődve telt el a napja. Amikor kilépett a Traktorgyár kapuján, azonnal meglátta kedvesét.

— Mi a baj? — sietett hozzá.

A férfi nem válaszolt, de a tekintete semmi jót nem sugallt. Elemér egy félreeső padhoz kísérte a gyár előtti parkban, leültette, szembefordult vele, majd nekiszegezte a kérdést:

— Tudsz úszni?

— Igen? Miért? — kezdtek benne zakatolni még jobban a vészharangok.

— Mennyire?

— Jól! Az Olt partján nőttem fel. Mondd már végre…

— A Dunát is át tudnád úszni?

Hirtelen vágni lehetett közöttük a csöndet. Ha a Ialomiţai vagy Brăilai szigetnél akarná, akkor nem mondaná ilyen drámai hangon. A Kazán-szorosnál… Igaz, mióta megépült a Vaskapui erőmű, már nem olyan, mint Jókai idejében, nem fortyognak ott az örvények, mint egy kazánban, de most is akadnak. Ha nemet mond, a férfi elmegy, s sohasem látja többet. Enikő tud valamennyire úszni, de… Ő nem lenne képes… Ha bevallja, gyermeke van, faképnél hagyja az őszintétlenségért. Mit tegyen?

— Szóval nem… — sóhajtott Elemér.

— De… Át tudnám… Csak…

— Csak?

— Van egy lányom… Eddig nem mertem tudatni veled. Féltem, hogy…

— Úristen…

Újabb döbbent csönd állt be. Iluska felpattant, és el akart szaladni. Elemér utána ugrott és elkapta a csuklóját.

— Eressz el! — visította, s rángatni kezdte magát. — Menj utadra, s hagyj békén!

— Végighallgatsz! — szólt rá Elemér erélyesen, a szájára tapasztva szabad kezét. Megvárta, amíg abbahagyta a vergődést, és dacosan szembefordulva készen állt meghallgatni. Szavad kezével apró dobozkát vett elő a zsebéből, és felé nyújtotta. — A születésnapodon akartam átadni.

— Mi érek vele? Te elmész a világ végére, és nekem még útlevelet se adnak, hogy esetleg „semleges” földön találkozzunk két évben egyszer! — telt meg a szeme könnyel.

— Régen készülök rá. Már elmentem volna, ha nem találkozunk. De meggyúlt a lábam alatt a talaj. Összetűztem a Szekuritátéval… Egy hét múlva jelenésem van a székházban. Gyere, üljünk le egy félreeső csendes helyre, és beszéljük meg, keressünk megoldást. Esetleg, ha megkaptuk a politikai menedékjogot a Vöröskereszt által kikérjük…

 

Iluska nehéz szívvel zárta be maga után az ajtót. Hajlott igazad adni Elemérnek, jobb, ha senki nem tud róla, hova készülnek. A falnak is füle van, s Enikő is, édesanyja is elszólhatja magát. Csak ne veszekedéssel váltak volna el! Nagyon megnehezítette szívét, hiszen a legjobb esetben is, vagy két évig nem láthatja… Hosszú levelet írt, amiben mindent elmagyarázott, s bocsánatot kért. Hiszen részben érte is tette. Neki is nagyon elege lett már a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomból, az éhezésből, sorban állásból és a fagyoskodásból.

Ez emésztette még akkor is, amikor csendesen a Duna vizébe ereszkedtek. Hangtalanul haladtak előre, mellúszásban, az kevesebb zajjal jár. A víz jobban vezeti a hangot, mint a levegő. Csak egy-egy pillantással tartották a kapcsolatot. Sikerült két örvényt is kikerülniük. Már-már elérték a jugoszláv partot, már csak néhány méter maradt hátra, amikor közvetlenül mellette valami olyanforma hanggal csobbant, mint amikor egy kis kő nagy sebességgel ér a vízbe. Nem volt ideje merengeni mi lehetett, mert azonnal egy — a környező sziklákon kialakuló visszhangtól is felerősödő — dörrenés hangja követte. Távcsöves puska!

— Kapcsolj rá! — hallotta még Elemér hangját.

A fránya Holdnak se akadt jobb dolga, előjött a felhők közül. A következő dörrenés után piros lett mellette a víz. Felsikított. A harmadik előtt éles fájdalom hasított a vállába. Lebukott, és víz alatt úszva próbált a jugoszláv part felé haladni, de bal keze nem akart szót fogadni, és tudta, előbb-utóbb levegőt kell vennie…

 

            

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 701 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.