Vancsó Éva : Stephen McGrath: Az Űrhajósok Szibériában érnek földet

Úgy élünk, mint az űrhajósok, a feleségem és én. Reggelinél a szükséges tárgyakat szó nélkül adogatjuk egymásnak. Mindig ugyanaz a sorrend, már megtanultuk, hogy lehet a feladatokat a leggyorsabban elvégezni úgy, hogy kihasználjuk a rendelkezésünkre álló helyet. *

 

 

Én leadogatom a porcelánt a konyhaszekrény felső polcairól, Kate leveszi a fűszereket az alsókról. Aztán én a késemmel meg a villámmal dobolok a tányér szélén, és nézem, hogy mosolyog. ő az óramutató járásával ellentétes irányban háromnegyedig csavarja a teafőzőt, hogy gyorsabban felforrjon. Én hamarabb veszem elő az újságot, mint elvárná. ő mosogat. Én törölgetek.

Ha két ember húsz évig él együtt egy sydney–i lakásban, olyan összehangoltan és kiszámítottan mozognak, mint a repülőgépek a repülőtér felett. Vannak dolgok, amikhez én hozzá sem nyúlok, mint a varrása, a teáskanna, a tűzhely. Cserébe ő bőven hagy helyet a hajó– makettjeimnek és a versesköteteimnek. Minden szerdán egy rongyos pólóval a rozoga létráról lemosom az ablakot, mert ki fizetne csillagászati összegeket a foltos kilátásért. A kedd a szemeteskuka éjszakája, és megvan a külön trükkje annak is, hogyan lehet begyújtani a grillsütőt.

Az őrhajósoknak ismerős lenne, ahogy élünk. Mindig egymás közelében, egymásra utalva, szigorú korlátok között.

Ahogy ők, mi is figyeljük, ahogy a külvilág elfordul a tengelye körül, nézzük a hajnali és az alkonyi fények folyamatos váltakozását.

Ahogy ők, mi is összesimulva élünk a vékony falak mögött, amelyek az oxigént bent tartják.

Mindig egymás közelében vagyunk, mindig elég közel egy csókhoz.

Az őrhajósok megértenék, hogy ez a helyzet mit jelent nekünk. Elválnunk egymástól, olyan, mint amikor ők földet érnek a szibériai pusztákon, és elhagyják egymást. Talán nem is találkoznak soha többé. Nehéz, sőt terhes számukra visszatérni a családjukhoz. Szokatlan a többi ember légzésének üteme. Más a bőrük illata. Az emberek többé nem karnyújtásnyira vannak.

Vagy talán vannak a visszatérő őrhajósok között agglegények, esetleg özvegyek, akik egyedül élnek egy házban, ahol káposztaszag terjeng. Talán nem is lélegzik, alszik mellettük senki, nem érzik mások érintését a bőrükön, mások leheletét az arcukon.

Az elválást, a veszteséget, a hirtelen ürességet ennyi idő után, nehéz feldolgozni. De ők katonák, Oroszország nagyszerű hősei, akik a rosszkedvükért a csak hosszantartó súlytalanságot hibáztatják.

 

***

 

Azon a reggelen a tengerpart tele volt fürdőzőkkel, már felbukkantak, pedig még csak augusztus vége volt. Mi törzsvendégek zúgolódtunk az újak miatt, fiatal férfiak sportosnak tőnő szemüveggel vagánykodnak, nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk.

Három éve jártunk le úszni, bármilyen volt is az időjárás. A partról csodálatos a kilátás. Ezer szikra csillog a vízen. És mindig van kivel beszélgetni. Ott vannak azok, akik az időjárásról beszélnek, akik a sár miatt panaszkodnak, és akiket csak a búvárkodás érdekel. Vannak öregek, talán nálunk is idősebbek, vannak emberek, akik úgy görögnek végiga parton, mint egy farönk. Vannak a drága öregek, akik gumi úszósapkát viselnek, és mellúszásban lubickoló gombáknak tűnnek. És ott vannak gyerekek, akik a sávokat elválasztó köteleken lógnak, meg vízi mentők, akik a forró délutánokon vízzel locsolják a tetőket és a napórát.

Egy ilyen különösen forró napon ismerkedtünk meg, amikor annyira meleg volt, hogy a madarak holtan hullottak le az égből.

Megkérdeztem, hogy élvezed–e a könyvet, amit olvasol, mire azt válaszoltad, hogy eddig évezted. Később elmesélted, hogy tetszett, ahogy a kalapomat viseltem. Elhívtalak táncolni a szörfklubba.

A mai reggel jól sikerült. Képes voltál végigsétálni a parton. Az idő egyre melegebb lett, és a strandolók is erről beszéltek. Az a fajta reggel volt, ami az embereket arra késztette, hogy megszólítsák egymást. Egy férfi megjegyezte, hogy ilyenkor jó dolog egyszerűen élni. Hallottuk a sövény sötét mélyébe menekülő madarak éles hangját. Citromok érlelődtek a napon, és az emberek táncoltak a főnyíróikkal. Lehetett érezni a pirítóssá sülő kenyér illatát. A fákról szarkák kiáltották világgá versikéiket, és felettük kék felhőormok pihentek. Azt kérdezted tőlem, mi van, ha ez a mennyország? Mi van, ha a mennyország itt van.

 

***

 

Két listát írtál. Az első listán ez állt:

Mikró… mosogatógép… ruhaszárító

– Ott vannak, pontosan Ön mögött – mondta az eladó.

Ott is voltak a hátam mögött, a tévék és más szórakoztatóelektronikai eszközök mellett. A háztartási robotgépek jele ki volt rakva a sorok felett.   

A bolti eladó, egy fiatal férfi „segíthetek?” feliratú kitűzővel, úgy simította végig a gépek gombjait, mintha szeretők volnának. A termékek sokfélék voltak: energiatakarékos… gyors főző… nagy teljesítményű… hő–fertőtlenítésre alkalmas… accu–dry funkcióval ellátott.

– Az accu–dry rendszernek köszönhetően a gép magától leáll, amikor a beépített érzékelő jelzi, hogy a ruha már megszáradt. Nem kell időről időre odamennie a szárítóhoz és ellenőrizni az állapotát – magyarázta az eladó. – Ez ennek a modellnek az egyik új funkciója, amivel időt lehet megspórolni.  

Az új ruhaszárítót nem tudták kiszállítani és összeszerelni csak a következő hét végén, mert a másik szerelő elutazott Új–Zélandra síelni. Nagyon elfoglaltak voltak.

– Jó lenne, ha előbb megkaphatnánk – mondtad –, hogy nyerjünk egy kis időt, mert abból már nincsen sok.

Halvány gúny suhant át a fiatal férfi arcán. Odaadta a használati útmutatót, hogy addig is „megismerkedhessek a gép működésének technikai részével”

Technikai részévelő Ez egy gép, ami arra kell, hogy megszárítsam a ruháimat, nem hogy elrepüljek a Holdra. Kétszer annyi gombja van, mint amennyire valójában szükség lenne, olyan, mint egy átkozott őrhajó. Elég lenne a bekapcsoló és kikapcsoló gomb.

Azonnal el akartam kezdeni használni az összes háztartási gépet, amivel időt lehet nyerni. Fordítottra állítani a kapcsolókat, hogy visszamenjek az időben. Azelőttre, hogy megéreztem az első daganatot, hogy hallottam az orvos prognózisát. Az időnyerő gépeket a múltra akartam állítani, visszaélni a különleges funkciókkal, figyelmen kívül hagyni a biztonsági figyelmeztetéseket és veszélyesen élni. Több időt akartam, nem kevesebbet.

 

***

 

Ahogy araszoltunk a forgalomban hazafelé, arról beszéltünk, hogy aznap térnek vissza az őrhajósok a Földre. Az újságcikkben azt találgatták, vajon lehet–e majd látni 11:20–kor a fényeket délnyugati égbolton, ha tiszta lesz az idő. A legénység új rekordot állított fel, négyszázharmincnyolc napot töltöttek együtt az őrben. Amikor beszélgetnek, biztosan befejezik egymás mondatait. A MIR–t még a Szovjetunió bocsátotta útjára, és az utolsó legénysége már egy új országban, Oroszországban landol tizenhárom évvel később. Két nagy utazás ér véget.

Meséltem neked Szergej Avdejevről, aki hétszáznegyvenkét napig volt fent, és hogy ezért a súlytalanságban annyi izmot vesztett, hogy csontritkulása lett. Elég rossz állapotban van. Lehet, hogy a gravitáció a miatt.

– Talán – mondtad. Ehhez te értettél.   

 

***

 

A második listán nevek voltak

… Judy Mathews … Mary Young … June Harding … Gayle Redman … Hillary Anderson …

– Tudom, hogy nem érzed magad jól, ha egyedül maradsz – mondtad.

A felsorolt nők többségét a tekeklubból vagy az iskolából ismertük.

Judy Mathews a jóléti klub tisztviselője, ő sokszor hívott mostanában.

Hillary Anderson, róla tudom, hogy iszik, mint a kefekötő.

June Harding nagyszerő szakács, a gyümölcs süteménye legendás.

– Őt nem, őt sem, őt talán – futottam át a listát. Mondtam, hogy vannak más nők is, akik nincsenek a listán, de azért szóba jöhetnek. 

Nevettél, és felém legyintettél a listával. 

 

***

 

Most az ágyban fekszünk. Minden levegővételnek olyan hangja van, mintha húzogatnának. Kint új, hideg szél zörgeti a leveleket, és a felhők leszaladnak az égről. Tizenegy is elmúlt már, és én még ébren vagyok, olvasom a ruhaszárító használati utasítását. A szárító megfontolt és biztonságos kezeléséről… az állapotjelző fényekről… a programbeállításokról… a kézi beállításokról…

Űrhajósok vagyunk a feleségem és én. Egymás mellett melegítjük az ágyat. Valahol fent, ők is így fekszenek együtt, a székükbe szíjazva, katéterekre és szívműködést figyelő monitorokra kötve, miközben lent rövidlátó technikusok és két tonnás számítógépek előkészítik a landolást. 

Tehetetlenek. Az ablakból látják fellobbanni a vörös fény a kék mongóliai égen. Talán ellenőriznek pár műszert és kijelzőt, ha ettől jobban érzik magukat.

Elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy elsuttogják: sok szerencsét… és viszlát!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vancsó Éva
Szerző Vancsó Éva 15 Írás
Nem igen tudok mit mondani magamról, szeretek olvasni és írni...