Vancsó Éva Szerző
Vezetéknév
Vancsó
Keresztnév
Éva
1 év 6 komment

Az elefántok élete a Neptunuszon tökéletes volt.
Soha senki nem éhezett vagy betegedett meg. Nem voltak ragadozók. Sosem vívtak háborút. Nem ismerték az el?ítéleteket.

A születések száma pontosan megegyezett a halálozásokéval. Testükön nem él?sködtek paraziták. A csorda mindig olyan sebességgel haladt, ami kényelmes volt a legid?sebb, leggyengébb tagnak is. Soha nem hagyták hátra a betegeket, a védteleneket.

      Figyelemre méltó faj volt a neptunuszi elefántoké. Békességben és nyugalomban élték le az életüket, sosem veszekedtek, az id?sebbek mindig udvariasak voltak a fiatalabbakkal. Ha elefántborjú született, az egész csorda együtt ünnepelt. Ha valaki meghalt, együtt gyászolták meg a távozót. Nem ismerték az ellenségeskedést, a kicsinyes féltékenykedést, a megoldatlan ellentéteket.

      Egyetlen egy dolog választotta el ?ket a valódi utópiától, a tény, hogy egy elefánt nem felejt.

      Soha.

      Akárhogy próbálja.

      Amikor az emberek végül 2473-ban leszálltak a Neptunuszon, az elefántok nagyon nyugtalanok voltak, mégis a barátság és a jóakarat szellemében közelítették meg az ?rhajót. Az emberek maguk is aggódtak egy kicsit. Minden Neptunuszról készült jelentésben az szerepelt, hogy a bolygó egy gázóriás, és most mégis szilárd talajon értek földet. És ha a jelentések ebben tévedtek, akkor vajon még mi másban?

      Egy magas férfi lépett ki az ?rhajóból a fagyott felszínre. Aztán egy másik. És egy harmadik. Mire mindannyian el?jöttek, majdnem annyi volt ez ember, mint az elefánt.

      — Nicsak, átkozott legyek, ha ti nem elefántok vagytok — szólalt meg az ?rhajó parancsnoka.

      — Ti meg emberek vagytok — hangzott a válasz kissé ingerülten.

      — Így igaz, és igényt tartunk erre a bolygóra az Egyesült Földi Szövetség nevében.

      — Már egyesült? — kérdeztek vissza az elefántok megkönnyebbülten.

      — Nos, akik megmaradtak, egyesültek.

      — De baljóslatú fegyverek vannak nálatok… — fészkel?dtek kényelmetlenül az elefántok.

      — Az egyenruhához adták. Nem kell aggódnotok miatta. Miért akarnánk bántani? Mindig is ?szinte barátság volt az emberek és az elefántok között.

      Az elefántok erre nem egészen így emlékeztek.

 

      Kr.e. 326.

 

      Nagy Sándor a Jhelum folyónál került szembe Porus indiai királlyal. Korábban Nagy Sándor sosem látott harci elefántokat. Miután tanulmányozta helyzetét, éjszaka kiküldte az embereit, hogy l?jenek ki több ezer nyílvessz?t az elefántok ormányára és hasára, mert ezek különösen érzékeny területek. A fájdalomtól az állatok megvadultak és eltaposták maguk körül gazdáikat és gondozóikat. A nagyszer? gy?zelem után Nagy Sándor lemészároltatta az összes életben maradt elefántot is, hogy soha többé nem kerülhessen szembe velük a csatamez?n.

 

      Kr.e. 217.

 

      Az els? összecsapás az elefántok két faja között. IV. Ptolemaiosz vezette az afrikai elefántokat Nagy Antiokhosz indiai elefántjai ellen.

      A Neptunusz elefántjai nem voltak biztosak abban, hogy ki nyerte a háborút, de abban igen, hogy ki veszített. Egyik oldalon sem maradt életben egyetlen elefánt sem.

 

      Kicsit kés?bb ugyanabban az évben, Kr.e. 217.

 

      Amíg Ptolemaiosz Szíriában harcolt, Hannibál harminchét elefánttal átkelt az Alpokon, hogy megütközzön a rómaiakkal. Tizennégy közülük megfagyott, de a többi elég sokáig életben maradt, hogy felfogja az ellenség dárdáit, mialatt Hannibál megnyerte a cannae-i csatát.

     

      — Fontos dolgokról kell beszélnünk — tértek a tárgyra az emberek. — Például, hogy a Neptunusz légkörében egyedülállóan kevés az oxigén, akkor hogyan lélegeztek?

      — Az orrunkon keresztül. 

      — Komolyan kérdeztük… — Az emberek fenyeget?en a fegyverük felé nyúltak.

      — Mi nem tudunk nem komolyak lenni — magyarázták az elefántok. — Egy viccben mindig valaki kárára nevetnek, és mi ezt túl nagy kegyetlenségnek tartjuk, sosem tennénk ilyet. 

      — Rendben — hagyták helyben az emberek, de elégedetlenek voltak a válasszal, talán nem is értették meg.     — Akkor vegyünk egy másik kérdést. Hogyan kommunikáltok? Nem látok rádióadókat rajtatok, és mi a sisak miatt csak a rádióvev?nkön át érkez? hangokat hallhatnánk.

      — Szoros lelki kötelék van köztünk, azon keresztül kommunikálunk.

      — Nem hangzik valami tudományosnak — állapították meg az emberek rosszallóan. — Biztos, hogy nem telepátia?

      — Biztos. Bár végs? soron mindkett? ugyanoda vezethet? vissza — felelték az elefántok. — Tudjuk, hogy nektek úgy hangzik, mintha angolul beszélnénk, kivéve azt a férfi a baloldalon, aki hébernek hallja.

      — És ti milyennek hallotok minket? — kérdezték az emberek.

      — Pontosan olyan a hangotok, mint a gyomor és a belek halk morajlása.

      — Nagyon érdekes — mondták az emberek, de magukban azt gondolták, hogy sokkal inkább gusztustalan, mint érdekes.

      — Tudjátok, mi az igazán érdekes? Hogy van veletek egy zsidó. — Az elefántok látták, hogy az emberek nem értik, ezért folytatták. — Mindig éreztünk valami rokonságot a zsidókkal, egyfajta kíváncsiságot, hogy melyikünk hal ki hamarabb. Régebben az állatvilág zsidóinak hívtuk magunkat. — A zsidó ?rhajós felé fordultak. — A zsidók nevezték magukat az emberi világ elefántjainak?

      — Ez eszünkbe sem jutott, amíg nem mondtad – felelte az ?rhajós, aki azon kapta magát, hogy egyetért az elefántokkal.

 

      Kr.e. 42.

 

      A rómaiak összeterelték zsidó rabokat az alexandriai arénában, aztán félelemt?l megvadul elefántokat szabadítottak rájuk. A néz?k tomboltak, és vért követeltek, aztán minden a visszájára fordult, az elefántok a néz?re támadtak rá a zsidók helyett, bebizonyítva egyszer s mindenkorra, hogy a vastagb?r?ekben nem lehet megbízni. (Amikor a por újra leülepedett, a zsidók úgy érezték, Isten meger?sítette velük a szövetségét, ?k a kiválasztott nép. Mindenesetre a rómaiak nem tartották ?ket kiválasztottaknak. Miután a katonák megölték az összes elefántot, kardélre hányták az összes zsidót is.)

 

      — Nem az ? hibája, hogy zsidó, nem jobban, mint nektek az, hogy elefántok vagytok — háborodtak fel az emberek. — Mi egyik?töket sem hibáztatnánk ilyesmiért.

      — Ezt nehezünkre esik elhinni.

      — Valóban? Akkor gondoljatok erre: az indiaiak — az igaziak Indiából, nem a hamisak Amerikából — Ganésát, az elefántfej? istent imádták.

      — Ezt nem tudtuk — vallották be az elefántok, akik jobban meglep?dtek, mint amennyire mutatták. — Még most is Ganésához imádkoznak?

      — Hát, szóval, biztosan hozzá imádkoznának, ha nem öltük volna meg mindegyiküket a Brit Birodalom érdekében — válaszolták az emberek. —  De így többé nem használnak harci elefántokat a hadseregben — tették hozzá. — Ezért hálásak lehettek nekünk.

 

      Az utolsó elefántcsata akkor zajlott, amikor Timúr Lenk legy?zte Mahmud Tugluk delhi szultánt. Timúr Lenk azzal nyerte meg a csatát, hogy a bivalyok szarvára gallyakat rakatott, meggyújtatta, és a csordát Mahmoud elefántjai ellen vezette. Ett?l kezdve nem használták az elefántokat a háborúkban, mivel a bivalyokat olcsóbb megvenni és etetni.

      A megmaradt háziasított elefántokat ezután állatviadalokhoz használták fel, ez pontosan olyan volt, mint a kakasviadal, csak nagyobban. Sokkal nagyobban. Nagyon népszer? sport volt úgy harminc-negyven évig, amíg ki nem fogytak a résztvev?kb?l.

      — Nem csak imádkoztunk hozzátok. Még egy országot is elneveztünk rólatok, Elefántcsontpartot. Ez csak bizonyítja a jó szándékunkat — mutattak rá az emberek.

      — Nem rólunk neveztétek el, hanem arról a testrészünkr?l, amiért mindig is vadásztatok ránk.

      — Ne legyetek kicsinyesek. Elnevezhettük volna egy helyi politikusról is, akinek egyáltalán nincsen e bet?s neve.

      — Ha már Elefántcsontpartról van szó, tudtátok, hogy 1883-ban ott értek földet az els? idegenek? — kérdezték az elefántok.

      — És milyenek voltak?

      — Elefántcsontból készült páncéljuk volt — válaszolták az elefántok. — Egyetlen pillantást vetettek a vérontásra és elmentek.

      — Biztos, hogy ezt nem csak most találjátok ki?

      — Miért hazudnánk ennyi év után?

      — Talán a véretekben van — vetették fel az emberek.

      — Óh, nem. Nekünk az van a vérünkben, hogy mindig igazat mondjunk. És az a tragédiánk, hogy mindig emlékszünk is rá.

      Az emberek úgy látták, ideje engedni a természet hívó szavának, megvacsorázni, és bejelentkezni a küldetésirányítóknál, hogy jelentést tegyenek. Egy kivételéve, aki hátra maradt, az emberek mind visszamentek az ?rhajójukba.

      Az elefántok is szétszóródtak, kivéve egyetlen magányos bikát.

      — Úgy érzem, még kérdésed van — mondta.

      — Igen — válaszolta az ember. — Nagyon kifinomult a szaglásotok, a vadászatokon hogy tudott bárki a közeletekbe férk?zni?

      — A legnagyobb vadászok a kenyai és az ugandai wanderobo törzsb?l kerültek ki. ?k fogták az ürülékünket és bekenték vele az egész testüket, hogy elrejtsék a szagukat, így észrevétlenül megközelíthettek.

      — Értem már — bólogatott az ember. — Ez mindent megmagyaráz.

      — Talán — mondta engedékenyen az elefánt. — De fordított esetben, én inkább meghalnék, minthogy a ti trágyátokkal kenjem be magam — tette hozzá méltóságteljesen. Aztán megfordult és elment, hogy csatlakozzon a társaihoz.

 

      A Neptunusz kivételes hely a galaxisban. Egyedül ez a bolygó ismerte fel a mélységes igazságot a közhelyben, hogy a változás szükségszer? és elkerülhetetlen. Amit ez a felismerés eredményezett, az nem sokban különbözött a varázslattól.

      Valamilyen okokból, az elefántok nem tudták kideríteni vagy megmagyarázni, hogy pontosan miért, de a Neptunusz el?segítette a metamorfózist. Több volt ez, mint alkalmazkodás a körülményekhez, bár senki sem tagadhatta, hogy az elefántok hozzászoktak a bolygó légköréhez, id?járásához és változó felszínéhez, még az akácok hiányához is — de a metamorfózis ennél is több. Az elefántok id?vel elérték az alkalmazkodásnak azt az ösztönös szintjét, amikor a Neptunusz megtaníthatta, hogyan képesek csak az akaratuk által átalakulni. De mindig nagyon vigyáztak, nehogy helytelenül használják ez az ajándékot.    

      Amióta csak elefántként éltek, képtelenek voltak a haragra, ezért arra gondoltak, milyen kár, hogy az emberek még nem jutottak el erre a szintre. Akkor maguk mögött hagyhatnák a formátlan szkafandert és a borzalmas sisakokat, hogy szabadon, minden korlátozás nélkül sétálhassanak végig minden bolygók legtökéletesebbikén.

     

      Az elefántok már ott voltak, amikor az emberek kiléptek az ?rhajójukból a Neptunusz felszínére, hogy újra találkozzanak. 

      — Ez nagyon furcsa — mondta a parancsnok.

      — Mi? — kérdeztek vissza az elefántok.

      A férfi csak bámult, és összeráncolta a homlokát.

      — Kisebbnek t?ntök.

      — Mi épp azt akartuk mondani, hogy ti meg nagyobbnak.

      — Ez majdnem akkora ostobaság, mint az a beszélgetés, amit a küldetésirányítókkal folytattam — folytatta a parancsnok. — Ugyanis azt mondják, egyáltalán nincsenek elefántok a Neptunuszon.

      — Mit mondanak, mik vagyunk? — érdekl?dtek az elefántok.

      — Puszta hallucinációk, esetleg ?rbéli szörnyek — felelte az parancsnok. — Ha hallucinációk vagyok, akkor gondolom, nem kellene tör?dnünk veletek.  

      Úgy t?nt, azt várja, hogy az elefántok megkérdezzék: mi a teend?, ha mégis ?rbéli szörnyetegek vagyunk. De az elefántok nem voltak olyan konokok, mint az emberek, és ez olyasfajta kérdés volt, amit nem állt szándékukban feltenni. 

      Az emberek majdnem öt percig mereven nézték az elefántokat. Az elefántok visszanéztek rájuk. Végül a parancsnok szólalt meg újra.

      — Megbocsátanátok egy pillanatra, hirtelen nagyon megkívántam egy kis zöldséget.

      Megfordult és egyetlen további szó nélkül visszaindult az ?rhajóra. A többi ember kényelmetlenül toporgott még pár percig.

      — Minden rendben? — kérdezték az elefántok.

      — Ti mentek össze, vagy mi növünk egyre nagyobbra?  

      — Is.

      — Máris sokkal jobban érzem magam — jegyezte meg a parancsnok, amikor visszatért az emberei közé, miközben le sem vette a szemét az elefántokról.  

      — Jobban is nézel ki — értettek egyet az elefántok. — Valahogy csinosabb lettél.

      — Tényleg úgy gondoljátok? — szerénykedett a parancsnok, nyilvánvalóan hízelegtek neki a szavak.

      — Te vagy a valaha látott legkellemesebb példánya a fajodnak — mondták ?szintén az elefántok. — Különösen a füleid tetszenek.

      — Valóban? — kérdezte az emberek vezet?je és egy kissé meglebegtette ?ket. — Ezt senki sem mondta még nekem.

      — Kétségtelenül figyelmetlenség volt.

      — Ha már a fülekr?l beszélünk — mondta a parancsnok —, ti afrikai vagy indiai elefántok vagytok? Reggel azt gondoltam, hogy afrikai, azok a nagyobbak, nagy fülekkel, igaz? De most már nem vagyok benne biztos.

      — Mi neptunuszi elefántok vagyunk.

      — Óh.

      Még egy órán át folytatták a könnyed eszmecserét, aztán az emberek felnéztek az égre.

      — Hová t?nt a Nap? — kérdezték.

      — Éjszaka van — válaszolták az elefántok. — A napjaink itt tizennégy órásak, hét óra sötétség és hét óra világosság.

      — A Nap amúgy sem volt valami fényes — jegyezte meg az egyik ember és vállat vont, amit?l a fülei vadul libegtek.

      — Mi nagyon rosszul látunk, szóval észre sem vesszük — mondták az elefántok —, inkább a fülünkre és az orrunkra hagyatkozunk.

      Az emberek nyugtalannak t?ntek, végül a parancsnokukhoz fordultak.

      — Megbocsátana egy pillanatra, uram?

      — Mit akarnak?

      — Hirtelen szörny? éhesek lettünk — mondta az egyikük.

      — Használnom kéne a budit — mondta egy másik.

      — Ahogy nekem is.

      — Meg nekem — szóltak bele mások is.

      — De jól vannak? — kérdezte az parancsnok, és hatalmas orrát összeráncolta aggodalmában.

      — Csodásan érzem magam — mondta a legközelebbi ember. — Meg tudnék enni egy lovat!

      A többi embernek eltorzult az arca az undortól.

      — Na jó, meg tudnék enni egy kisebb erd?t — helyesbített a férfi.

      — Az engedélyt megadom, menjenek — mondta a parancsnok. Az emberei azonnal visszaindultak az ?rhajóhoz. — Hozzanak nekem is egy fej salátát, meg talán egy vagy két almát — kiabált még utánuk.

      — Te is csatlakozhatsz hozzájuk — mondták az elefántok, akik arra jutottak, hogy megenni egy lovat fele annyira sem gusztustalan, mint gondolták volna.

      — Nem. Az én feladatom az idegen életformák megismerése — magyarázta a parancsnok. — Habár arra jutottunk, hogy nem is vagytok annyira idegenek, mint vártuk.

      — Ti pontosan annyira vagytok emberek, mint vártuk — felelték az elefántok.

      — Ezt bóknak veszem. De hát nem is vártam mást olyan régi barátoktól, mint ti.

      — Régi barátok? — visszhangozták az elefántok, akik nem gondolták, hogy az emberek még képesek meglepetést okozni.

      — Természetesen. Még azután is, hogy már nem voltatok társaink a háborúkban, a kapcsolatunk nagyon különleges maradt.              

      — Igen?

      — Persze. Csak nézd meg, P.T. Barnum milyen nemzetközi sztárt csinált Jumboból. Az az állat királyként él, vagy legalábbis élt addig, amíg egy mozdony véletlenül el nem ütötte.

      — Nem akarunk cinikusnak t?nni — mondták az elefántok —, de hogyan lehet véletlenül elgázolni egy hét tonnás állatot?

      — A g?zmozdony feltalálása miatt történt — felelte a parancsnok, és büszkén felragyogott az arca. — Bármi lesz is, azt be kell ismernetek, hogy olyan faj vagyunk, amelyik büszke lehet a csodás találmányaira: a bels? égés? motorra, a maghasadásra, bolygóközi utazásra, a rák gyógymódjára. — Itt egy perc szünetet tartott. — Nem akarlak lekicsinyelni titeket, de mi hasonlót tudtok ti felmutatni?

      — Az életünkben nincsen b?n — válaszolták az elefántok egyszer?en. — Elfogadjuk mások hitét, nem károsítjuk a környezetet, és sosem háborúztunk más elefántokkal.

      — Ezt hasonlítod a szívátültetéshez, a szilikon mikrocsiphez és a háromdimenziós tévéhez? — kérdezte a parancsnok egy cseppet leereszked?en.

      — A mi vágyaink mások. De mi is pont olyan büszkék vagyunk a h?seinkre, mit ti.

      — Vannak h?seitek? — A parancsnok nem is tudta leplezni a meglepettségét.

      — Persze — felelték az elefántok és felsorolták a h?seiket. — A Kilimandzsáró elefánt. Selemundi. Mohammed Marsabitból. És a csodálatos hét a Krueger Parkból: Mafunyane, Shingwedzi, Kambaki, Joao, Dzombo, Ndlulamithi és Phelwane.

      — ?k itt vannak a Neptunuszon?

      — Nincsenek. Megöltétek ?ket.

      — Biztos jó okunk volt rá — makacskodott az ?rhajó parancsnoka. 

      — Szem el?tt voltak. És csodálatos elefántcsont agyaruk volt.

      — Látjátok? Tudtam, hogy volt rá okunk.

      Az elefántoknak nem tetszett ez a válasz, de túl udvariasak voltak, hogy szóba hozzák, és a két faj nézetet cserélt, ártatlan hazugságokat váltott a rövid neptunuszi éjszaka alatt. Amikor a Nap újra felkelt, az emberek hangot adtak a meglepetésüknek.

      — Nézzetek magatokra — mondták. — Mi történik?

      — Elfáradtunk a négy lábon állástól — felelték az elefántok. — Úgy döntöttünk felegyenesedve kényelmesebb.

      — És hol vannak az ormányaitok? — kérdezték az emberek.

      — Útban voltak.

      — Nos, ez még nem is a legfurcsább — mondták az emberek, egymásra nézve. — Jobban meggondolva, az a legfurcsább, hogy mi kin?ttük a sisakjainkat.

      — És libegnek a füleink — mondta az ?rhajó parancsnoka.

      — És az orrunk egyre hosszabb — mondta egy másik ember.

      — Ez egyre nyugtalanítóbb — ismerte el a parancsnok, aztán egy pillanatnyi szünet után folytatta. — Bár másfel?l nézve a dolgot, fele annyi ellenérzésem sincs veletek kapcsolatban, mint tegnap volt. Kíváncsi vagyok, miért.

      — Bántottatok minket — mondták az elefántok, akik meglep?dtek saját panaszos hangnemükön.

      — Így igaz — bólintott az ?rhajó parancsnoka. — Bár most úgy érzem, az univerzum összes elefántja a barátom.

      — Kár, hogy nem akkor éreztél így, amikor még számított volna — vágtak vissza az elefántok ingerülten. — Tudtad, hogy csak a huszadik században tizenhat millió elefántot öltetek meg?

      — De azóta jó útra tértünk — vetették ellen az emberek. — Nemzeti parkokat építettünk nektek.

      — Igaz — ismerték el az elefántok. — De eközben elvettétek t?lünk az él?helyünket. Aztán elhatároztátok, hogy összegy?jtötök minket, hogy ne éljük fel a bolygó tápláléktartalékait. — Drámai szünetet tartottak. — Ez akkor volt, amikor másodszor látogattak idegenek a Földre. Megvizsgálták az elméleteiteket a rezervátumokról, és arra jutottak, hogy ez a bolygó egy bolondokháza, és lépéseket fognak tenni, hogy a gyógyíthatatlan eszel?sök száma a jöv?ben kisebb legyen.

      — Szörnyen érezzük magunkat emiatt — szipogták az emberek. Néhányan törölgették a szemüket a rövid, tömzsi ujjaikkal, amik szintén egyre nagyobbak lettek. 

      — Talán vissza kellene mennünk a hajónkra és átgondolni mindent — mondta az ?rhajó parancsnoka, aki körülnézett, de hiába keresett valamit, amibe kifújhatná az orrát. — Emellett használnom kell a mosdót. 

      — Jól ötlet — mondta az egyik másik ember. — Én egy fejes salátát akarok.  

      — Fiúk — szólt közbe egy harmadik —, lehet, hogy furcsán hangzik, de kényelmesebb négykézláb járni.

      Az elefántok vártak, amíg minden ember visszatért az ?rhajójára, aztán mentek a dolgukra, amin megüt?dtek, mert miel?tt az emberek megérkeztek, nem volt dolguk.

      — Tudjátok — kezdte egy elefánt. — Hirtelen megkívántam egy hamburgert.

      — Én egy sörre vágyom — mondta egy másik. Aztán hozzátette — kíváncsi vagyok, nem megy-e egy focimeccs valamelyik szubtéri adón.

      — Ez nagyon érdekes — jegyezte meg egy harmadik. — Úgy érzem sürg?sen meg kell csalnom a feleségem, holott nem is vagyok házas.

      Az elefántok elbizonytalanodtak és összezavarodtak, mert nem értettek semmit, aztán rövidesen nyugtalan és mély álomba merültek.

     

      Sherlock Holmes egyszer azt mondta, hogy miután kizártad a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószín?tlen is, az az igazság.        

      Joseph Conrad azt mondta, az igazság egy virág, amelynek környezetében minden más elsorvad.

      Walt Whitmann azt sugallta, hogy az igazság az, ami kielégíti a lelket.

      A Neptunusz mind hármójukat dühöng? örültté változtatta volna. 

      — Az igazság egy álom, kivéve, ha az én álmom valósul meg — mondta George Santayana.

      ? elég ?rült volt, nagyszer?en boldogult volna a Neptunuszon.

 

      — Azon töprengtünk — kezdték az emberek, amikor a két fél újra találkozott —, hogy mi történt az utolsó elefánttal a Földön.

      — Jamal volt a neve, valaki lel?tte — válaszolták az elefántok.

      — Ki van állítva valahol?

      — A jobb fülére, aminek a körvonalai Afrikára hasonlítottak, ráfestették a kontinens térképét, és az Elnöki Rezidencián van Kenyában. Megfordították a fülüket. Meg lennél lep?dve, hány bal fület dobtak el az évszázadok során, miel?tt valakinek valahol eszébe jutott megfordítani. Egy másik térképet is festettek a b?rére. Az egy bombay-i múzeumban van. A lábaiból összeill? bárszékek lettek, amelyek jelenleg a dallasi Aces High Slow bárt díszítik. A heréit dohányzacskónak használja egy vén skót politikus. Az egyik agyara ki van állítva a British Múzeumban. A másikat kifaragták, és most egy pekingi üzlet kirakatában van. A farkából légycsapó lett, az egyik utolsó argentin vaquero büszkesége.

      — Nem tudtuk — mondták az emberek ?szintén elborzadva.

      — Jamal, miel?tt meghalt volna, az utolsó szavaival megbocsátott nektek — folytatták az elefántok. — Azonnal felvittük az égbe, magasabbra, mint ahová ember bármikor jutott.

      Az emberek felnéztek, és az eget vizsgálták.

      — Láthatjuk innen? — kérdezték.

      — Nem hiszem.

      Az emberek újra az elefántokat nézték, felt?nt, hogy megint megváltoztak. Valójában megsz?nt minden olyan fizikai tulajdonságuk, amiért annak idején vadásztak rájuk. Agyarak, fülek, lábak, farok, még a herék is, mind elt?ntek a hatalmas metamorfózisban. Az elefántok pont úgy néztek ki, mint az emberi lények, a talpuktól egészen a sisakjukig.

      Másfel?l az emberek szétfeszítették az ?rruhájukat (cafatokban hullott le róluk), agyarakat növesztettek, és azon kapták magukat, hogy a gyomrukból érkez? morgó hangok segítségével beszélnek.

      — Igen bosszantó — mondták az emberek, akik többé nem voltak emberek. — Most, hogy úgy néz ki, elefántokká változtunk, talán megmondhatnátok, hogyan viselkednek az elefántok?

      — Rendben — felelték az elefántok, aki többé nem voltak elefántok. — Szabadid?nkben új erkölcsi rendszereket dolgozunk ki, ami az önzetlenségen, megbocsátáson és családi értékeken alapul. Megpróbáljuk összehozni Kant, Descartes, Spinoza, Aquinó-i Tamás és Berkley püspök tanait valami modern és logikus rendszerré, úgy hogy közben nem felejtünk el belevinni érzelmi és esztétikai értékeket is.

      — Hát feltételezem, ez elég érdekes — mondták az újdonsült elefántok nem túl lelkesen. — Csinálhatunk mást is?

      — Óh igen, persze — felelték az újdonsült ?rhajósok, kibiztosították a Nulla ötvenötös expressz Nitro és Nulla négyhetvenötös Holland&Holland pisztolyaikat és céloztak. — Meg is halhattok.

      — Ez nem lehet igaz. Tegnap még ti magatok is elefántok voltatok.

      — Igaz. De már emberek vagyunk.

      — Mégis miért ölnétek meg? — kérdezték az új elefántok.

      — A szokás hatalma — mondták az új emberek és meghúzták a ravaszt.

      Miután nem maradt kit megölni, az emberek, akik valaha elefántok voltak, beszálltak az ?rhajójukba és visszamentek az ?rbe, merészen elindultak új életformákat keresni.

     

      A Neptunuszon azóta sokféle faj megfordult. Az eonok során kilencszer jötték létre véletlenül mikrobák. Harminchét különböz? alkalommal látogatták meg a bolygót idegenek. Negyvenhárom háború zajlott, ebb?l öt atomfegyverekkel, 1026 vallást alapítottak, de egyik sem birtokolta az örök igazságot. A galaxis történelmének hatalmas szövedékéb?l többet látott a Neptunusz baljóslatú felszíne, mint bármelyik bolygó a Naprendszerben.

      Bolygók természetesen nem tudnak véleményt formálni, de ha tudnának, a Neptunusz majdnem biztosan azt mondaná, hogy a legérdekesebb teremtmények, akiket valaha a felszínén hordott, az elefántok voltak, akiknek szelíd nemességét, sajátos gondolkozását frissen és tisztán ?rizte meg az emlékei között. Meggyászolta ?ket, amikor kihaltak, amikor saját kez?leg pusztították el magukat. Legalábbis valami olyasmi.

      Probléma akkor adódik, ha megkérdezed a Neptunuszt, kiket tekint elefántoknak. A régi-újakat, akik gyilkossággal kezdték az életüket, vagy az új-régieket, akik gyilkossággal fejezték be.

      A Neptunusz gy?löli az efféle kérdéseket. 

 

1 év 3 komment

Úgy élünk, mint az űrhajósok, a feleségem és én. Reggelinél a szükséges tárgyakat szó nélkül adogatjuk egymásnak. Mindig ugyanaz a sorrend, már megtanultuk, hogy lehet a feladatokat a leggyorsabban elvégezni úgy, hogy kihasználjuk a rendelkezésünkre álló helyet. *

 

 

Én leadogatom a porcelánt a konyhaszekrény felső polcairól, Kate leveszi a fűszereket az alsókról. Aztán én a késemmel meg a villámmal dobolok a tányér szélén, és nézem, hogy mosolyog. ő az óramutató járásával ellentétes irányban háromnegyedig csavarja a teafőzőt, hogy gyorsabban felforrjon. Én hamarabb veszem elő az újságot, mint elvárná. ő mosogat. Én törölgetek.

Ha két ember húsz évig él együtt egy sydney–i lakásban, olyan összehangoltan és kiszámítottan mozognak, mint a repülőgépek a repülőtér felett. Vannak dolgok, amikhez én hozzá sem nyúlok, mint a varrása, a teáskanna, a tűzhely. Cserébe ő bőven hagy helyet a hajó– makettjeimnek és a versesköteteimnek. Minden szerdán egy rongyos pólóval a rozoga létráról lemosom az ablakot, mert ki fizetne csillagászati összegeket a foltos kilátásért. A kedd a szemeteskuka éjszakája, és megvan a külön trükkje annak is, hogyan lehet begyújtani a grillsütőt.

Az őrhajósoknak ismerős lenne, ahogy élünk. Mindig egymás közelében, egymásra utalva, szigorú korlátok között.

Ahogy ők, mi is figyeljük, ahogy a külvilág elfordul a tengelye körül, nézzük a hajnali és az alkonyi fények folyamatos váltakozását.

Ahogy ők, mi is összesimulva élünk a vékony falak mögött, amelyek az oxigént bent tartják.

Mindig egymás közelében vagyunk, mindig elég közel egy csókhoz.

Az őrhajósok megértenék, hogy ez a helyzet mit jelent nekünk. Elválnunk egymástól, olyan, mint amikor ők földet érnek a szibériai pusztákon, és elhagyják egymást. Talán nem is találkoznak soha többé. Nehéz, sőt terhes számukra visszatérni a családjukhoz. Szokatlan a többi ember légzésének üteme. Más a bőrük illata. Az emberek többé nem karnyújtásnyira vannak.

Vagy talán vannak a visszatérő őrhajósok között agglegények, esetleg özvegyek, akik egyedül élnek egy házban, ahol káposztaszag terjeng. Talán nem is lélegzik, alszik mellettük senki, nem érzik mások érintését a bőrükön, mások leheletét az arcukon.

Az elválást, a veszteséget, a hirtelen ürességet ennyi idő után, nehéz feldolgozni. De ők katonák, Oroszország nagyszerű hősei, akik a rosszkedvükért a csak hosszantartó súlytalanságot hibáztatják.

 

***

 

Azon a reggelen a tengerpart tele volt fürdőzőkkel, már felbukkantak, pedig még csak augusztus vége volt. Mi törzsvendégek zúgolódtunk az újak miatt, fiatal férfiak sportosnak tőnő szemüveggel vagánykodnak, nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk.

Három éve jártunk le úszni, bármilyen volt is az időjárás. A partról csodálatos a kilátás. Ezer szikra csillog a vízen. És mindig van kivel beszélgetni. Ott vannak azok, akik az időjárásról beszélnek, akik a sár miatt panaszkodnak, és akiket csak a búvárkodás érdekel. Vannak öregek, talán nálunk is idősebbek, vannak emberek, akik úgy görögnek végiga parton, mint egy farönk. Vannak a drága öregek, akik gumi úszósapkát viselnek, és mellúszásban lubickoló gombáknak tűnnek. És ott vannak gyerekek, akik a sávokat elválasztó köteleken lógnak, meg vízi mentők, akik a forró délutánokon vízzel locsolják a tetőket és a napórát.

Egy ilyen különösen forró napon ismerkedtünk meg, amikor annyira meleg volt, hogy a madarak holtan hullottak le az égből.

Megkérdeztem, hogy élvezed–e a könyvet, amit olvasol, mire azt válaszoltad, hogy eddig évezted. Később elmesélted, hogy tetszett, ahogy a kalapomat viseltem. Elhívtalak táncolni a szörfklubba.

A mai reggel jól sikerült. Képes voltál végigsétálni a parton. Az idő egyre melegebb lett, és a strandolók is erről beszéltek. Az a fajta reggel volt, ami az embereket arra késztette, hogy megszólítsák egymást. Egy férfi megjegyezte, hogy ilyenkor jó dolog egyszerűen élni. Hallottuk a sövény sötét mélyébe menekülő madarak éles hangját. Citromok érlelődtek a napon, és az emberek táncoltak a főnyíróikkal. Lehetett érezni a pirítóssá sülő kenyér illatát. A fákról szarkák kiáltották világgá versikéiket, és felettük kék felhőormok pihentek. Azt kérdezted tőlem, mi van, ha ez a mennyország? Mi van, ha a mennyország itt van.

 

***

 

Két listát írtál. Az első listán ez állt:

Mikró… mosogatógép… ruhaszárító

– Ott vannak, pontosan Ön mögött – mondta az eladó.

Ott is voltak a hátam mögött, a tévék és más szórakoztatóelektronikai eszközök mellett. A háztartási robotgépek jele ki volt rakva a sorok felett.   

A bolti eladó, egy fiatal férfi „segíthetek?” feliratú kitűzővel, úgy simította végig a gépek gombjait, mintha szeretők volnának. A termékek sokfélék voltak: energiatakarékos… gyors főző… nagy teljesítményű… hő–fertőtlenítésre alkalmas… accu–dry funkcióval ellátott.

– Az accu–dry rendszernek köszönhetően a gép magától leáll, amikor a beépített érzékelő jelzi, hogy a ruha már megszáradt. Nem kell időről időre odamennie a szárítóhoz és ellenőrizni az állapotát – magyarázta az eladó. – Ez ennek a modellnek az egyik új funkciója, amivel időt lehet megspórolni.  

Az új ruhaszárítót nem tudták kiszállítani és összeszerelni csak a következő hét végén, mert a másik szerelő elutazott Új–Zélandra síelni. Nagyon elfoglaltak voltak.

– Jó lenne, ha előbb megkaphatnánk – mondtad –, hogy nyerjünk egy kis időt, mert abból már nincsen sok.

Halvány gúny suhant át a fiatal férfi arcán. Odaadta a használati útmutatót, hogy addig is „megismerkedhessek a gép működésének technikai részével”

Technikai részévelő Ez egy gép, ami arra kell, hogy megszárítsam a ruháimat, nem hogy elrepüljek a Holdra. Kétszer annyi gombja van, mint amennyire valójában szükség lenne, olyan, mint egy átkozott őrhajó. Elég lenne a bekapcsoló és kikapcsoló gomb.

Azonnal el akartam kezdeni használni az összes háztartási gépet, amivel időt lehet nyerni. Fordítottra állítani a kapcsolókat, hogy visszamenjek az időben. Azelőttre, hogy megéreztem az első daganatot, hogy hallottam az orvos prognózisát. Az időnyerő gépeket a múltra akartam állítani, visszaélni a különleges funkciókkal, figyelmen kívül hagyni a biztonsági figyelmeztetéseket és veszélyesen élni. Több időt akartam, nem kevesebbet.

 

***

 

Ahogy araszoltunk a forgalomban hazafelé, arról beszéltünk, hogy aznap térnek vissza az őrhajósok a Földre. Az újságcikkben azt találgatták, vajon lehet–e majd látni 11:20–kor a fényeket délnyugati égbolton, ha tiszta lesz az idő. A legénység új rekordot állított fel, négyszázharmincnyolc napot töltöttek együtt az őrben. Amikor beszélgetnek, biztosan befejezik egymás mondatait. A MIR–t még a Szovjetunió bocsátotta útjára, és az utolsó legénysége már egy új országban, Oroszországban landol tizenhárom évvel később. Két nagy utazás ér véget.

Meséltem neked Szergej Avdejevről, aki hétszáznegyvenkét napig volt fent, és hogy ezért a súlytalanságban annyi izmot vesztett, hogy csontritkulása lett. Elég rossz állapotban van. Lehet, hogy a gravitáció a miatt.

– Talán – mondtad. Ehhez te értettél.   

 

***

 

A második listán nevek voltak

… Judy Mathews … Mary Young … June Harding … Gayle Redman … Hillary Anderson …

– Tudom, hogy nem érzed magad jól, ha egyedül maradsz – mondtad.

A felsorolt nők többségét a tekeklubból vagy az iskolából ismertük.

Judy Mathews a jóléti klub tisztviselője, ő sokszor hívott mostanában.

Hillary Anderson, róla tudom, hogy iszik, mint a kefekötő.

June Harding nagyszerő szakács, a gyümölcs süteménye legendás.

– Őt nem, őt sem, őt talán – futottam át a listát. Mondtam, hogy vannak más nők is, akik nincsenek a listán, de azért szóba jöhetnek. 

Nevettél, és felém legyintettél a listával. 

 

***

 

Most az ágyban fekszünk. Minden levegővételnek olyan hangja van, mintha húzogatnának. Kint új, hideg szél zörgeti a leveleket, és a felhők leszaladnak az égről. Tizenegy is elmúlt már, és én még ébren vagyok, olvasom a ruhaszárító használati utasítását. A szárító megfontolt és biztonságos kezeléséről… az állapotjelző fényekről… a programbeállításokról… a kézi beállításokról…

Űrhajósok vagyunk a feleségem és én. Egymás mellett melegítjük az ágyat. Valahol fent, ők is így fekszenek együtt, a székükbe szíjazva, katéterekre és szívműködést figyelő monitorokra kötve, miközben lent rövidlátó technikusok és két tonnás számítógépek előkészítik a landolást. 

Tehetetlenek. Az ablakból látják fellobbanni a vörös fény a kék mongóliai égen. Talán ellenőriznek pár műszert és kijelzőt, ha ettől jobban érzik magukat.

Elég közel vannak egymáshoz ahhoz, hogy elsuttogják: sok szerencsét… és viszlát!

 

 

 

1 év 3 komment

A keresztapám átvert minket. Meglépett a család vagyonával, a bátyám krikettütőjével és az anyám szívének egy apró, rejtett darabkájával. *

 

A keresztapám átvert minket. Meglépett a család vagyonával, a bátyám krikett-ütőjével és az anyám szívének egy apró, rejtett darabkájával. Úgy hallottuk, vett egy motelt Queenslandben, de minket soha többé nem keresett. Ezután az apám tíz évig napi tizenöt órát dolgozott, és amikor eléggé összeszedtük magunkat ahhoz, hogy újra úgy viselkedhessünk, mint egy normális család, elhatároztunk, hogy elutazunk nyaralni. Az anyám Queenslandet javasolta, és az apám arcán megjelenő kifejezéstől azt éreztem, hogy most ő is egyszerűen kisétál a házból, és nem jön vissza többé, ahogy a keresztapám. Ettől a naptól fogva az otthonunkban senki meg sem említette Queenslandet. Queensland megszűnt létezni. Ahol a térképen a városnak kellett volna lennie, ott nem volt semmi. Nem voltak utak és folyók, nem voltak fehér foltok. Csak az üresség. Két egyenes vonal jelezte az Északi- Területek és Új- Dél-Wales határát, ami a semmiben végződött.

        Az apámnak egy része pontosan ilyen üresnek hatott. Egyes szavak és napszakok, a fény és az árnyék bizonyos játéka, ahogy a kiskert felől ráesett az arcára, és ő képes volt némán és révetegen állni egy vagy két pillanatra. Az évek során néztük, ahogy összeaszott, mintha elpárolgott volna. A bátyámmal, amikor mérgesek voltunk, a Száraz Embernek hívtuk. Még a koporsója is könnyű volt, mesélte a bátyám, miután a vállára emelve segített végigvinni a templomon. Mintha a koporsóban egy recsegő, öreg fadarab feküdt volna.

        Több ezer hátramaradt fényképet vizsgáltunk át, amiket az apám dobozokban halmozott fel a dolgozószobájában. A családi pillanatképek, születésnapi ünnepségek és nyaralások emlékei között több száz felvételt őrzött meg idegen emberekről és helyekről. Az egyiken egy összetört autó volt, ami lerepült a part menti meredek sziklafalról. Egy másikon egy 1960-as évekbeli városkép a közepén egy férfivel, aki a szélben a kalapját a fejére szorítva sietet át az utcán. Néhány nyomat épületeket, moteleket, külvárosi házakat, műhelyeket ábrázolt. Meg tengerpartokat, hegytetőket, tágas mezőket. Csupa olyan helyet, ahol mi sosem voltunk. Az anyám úgy viselkedett, mintha ezeken a képeken keresztül semmissé tehetné a család történetét. Minden alkalommal, amikor talált egyet, összeharapta a száját, és apró darabokra tépte.

        — Még több szemét — mondta. — Mintha szükségem lenne még több szemétre az életemben. Elképzelésem sincs, miért tartotta ezeket itt a családi holmik között.

       

        Az apám kárfelmérő volt egy biztosítónál. Követett és lefényképezett embereket nehéz csomagokkal, aztán elküldte a képeket a rokkantsági nyugdíjat fizető vállalatoknak. Felmérte a csúszásnyomokat a balesetek helyszínén. Beszélgetett a jelentésekben szereplő ügyfelek pénzköltési szokásairól, az asszonynak, akit egy gép nyomorékká tett, teáscsészét nyújtott, hogy lássa, meg tudja-e fogni. Valamiért ezeknek az embereknek a képeit a mieinkkel együtt őrizte, mintha ezek az idegenek inkább értelmet adtak volna az életének, mint a saját családja. Még a vacsoraasztal feletti beszélgetéseinkbe is beszivárogtak.

        — Az a Mrs. Constantine, akiről azt feltételezték, hogy egy balesetben megvakult, miben mesterkedik ezen a héten? — kérdezte az anyám, és az apám elmesélte neki, hogy Mrs. Constantine szombat este elvitte a négy gyerekét a család kocsijával a coburgi autósmoziba és megnéztek két Disney filmet egy áráért. Az apám csak ilyenkor nevetett: amikor elmondta a furcsaságokat, amikkel munka közben találkozott.

        A harmadik dobozban találtunk egy sor képet a keresztapámról, mind azelőtt készült, hogy lelépett. Az anyám nem mondott semmit, csak félretette őket egy külön kupacba, és folytatta a válogatást. Én bátyámra és a feleségére pillantottam, aki kérdően néztek vissza. A keresztapám, Jimmy Botham, akkor lépett le, amikor hatéves voltam, és alig emlékeztem rá. A bátyám volt az, aki évekkel később elmesélte, hogy egy éjszaka látta anyánkat Jimmy karjaiban a konyhában, és hogy az apám mögé lépett, remegő kezét a vállára tette, aztán megfordult és a fiát is maga után húzva kiment.

        Azt tudtam, hogy Jimmy elvitte a pénzünket. Egy évre rá, hogy elment, az apám elmagyarázta, hogy Jimmy bácsikám enyves keze miatt kellett engem kivenni a magániskolából, és átíratni a közeli állami iskolába.

        — Erről nem kellene tudnia, John — mondta az anyám. — És egyébként is, te magad mondtad, hogy csúnya ügy.

        Az államis gyerekek az első napon leköpködtek.

        Miután a keresztapám elment, az anyám úgy folytatta az életét, mintha Jimmy Botham sosem létezett volna. Csak az összetöpörödő, konfliktusok elől kitérő apám emlékeztetett a minket ért sérelemre. Aztán a bátyám története megmagyarázta az apám viselkedését. Elképzeltem, milyen lehetett látni az anyámat és Jimmy Bothamet együtt. Én is áldozat voltam, és azt kívántam, bárcsak én kaptam volna őket rajta.

        Az apám jól ismerte a biztosítási kötvényeket. Hatalmas összeget fizettek, amikor meghalt. Letettem a foglalót egy házra, a bátyám és a felesége vettek egy Mercedest, az anyám elhatározta, hogy elutazik. Mindannyian tudtuk, hogy hová fog menni, bár azt mondta, hogy még meggondolja. Ausztrália térképe egyszerre egészen megváltozott. Queensland vörössel kiemelve bukkant elő a semmiből, miközben az ország több része szürkévé fakult.

        — Tudod mit, magam megyek el Queenslandbe megkeresni a keresztapámat — mondtam. 

        — Valóban? — kérdezett vissza az anyám. A konyhaasztalnál ült, és egy listát írt, hogy mi mindent akar magával vinni az útra. Figyeltem, ahogy folytatta az írást, a lista egyre hosszabb és hosszabb lett, egyre dühösebben kopogott a jegygyűrűje, és az asztal megingott a keze alatt.    

        — Nem értelek — mondta anélkül, hogy megállt volna az írásban, már a második oldalnál tartott. —  Miért mennél?

        Vártam. Végül kifogyott a papírból, letette a tollat és a gyűrűt csavargatta az ujján. Ahogy néztem, azon tűnődtem, mennyire megőszült, milyen papírvékony lett a bőre, és hogy vajon Jimmy Botham egyáltalán felismerné-e még.

        — Elutazom — mondta végül. — És azt is tudod, hogy hová. Arra nem emlékszem, hogy téged hívtalak volna.

        — Nem számít — válaszoltam sértődötten. — Találkozni akarok Jimmy Bothammel újra, és el akarom mondani neki, hogy mi történt, miután elment.

        Felálltam és kisétáltam a házból a kocsimhoz. Miközben átvágtam a nappalin, vetettem egy pillantást a székre, amiben az apám üldögélt mindig, és a krikettet nézte. Emlékeztem rá, hogy amikor kamaszként éjszaka kicsörtettem a házból, mindig integetett nekem, azt akarta, hogy adjak búcsú puszit. Arra is emlékeztem, hogy ilyenkor megvetően rámosolyogtam, elimbolyogtam a magas sarkú cipőmben, és csak magam elé motyogtam, hogy viszlát, Száraz Ember.

        A nyomozás a véremben volt. Kiderítettem, hogy Jimmy Botham egy gondnoklakásban él egy motel mellett Tullyban. Elvált. Egy 1987-es Holdennel jár. Minden héten lovakra fogad.

        — Szóval erre ment el a pénzünk — mondtam a bátyámnak.

        — És akkor mi van? — felelte. — Akkor mi a fene van? Húsz éve történt, tedd túl magad rajta végre.

        Amikor születésnapom volt, a férfi, akit Jimmy bácsikámnak hívtam, mindig egy nyalókával teli gurulós bőröndöt hozott nekem, mivel a nővére légikisérőként dolgozott a Quantas légitársaságnál. Egyszer őt is elhozta hozzánk teázni. A legragyogóbb nő volt, akit valaha láttam. A lábán a körmök tűzpirosra voltak lakkozva, egyenes, aranyszőke haját egy végtelen kontyba tekerte fel.

        — Az lett volna a feladata, hogy erkölcsi útmutatást adjon — panaszkodtam a bátyámnak. — A keresztapám volt.

        A bátyám vállat vont. A felesége szemben ült velem, és udvariasan bólogatott.

        —  Szentséges ég, most már erkölcsi példamutatást is akar — fordult bátyám a feleségéhez. — Legközelebb még számon kéri rajta azt az ezer fontot, amivel lelépett.

        —  Ezer font?  Ez volt a családi vagyon? — kérdeztem.

        Bátyám a szemét forgatta.

        —  Mintha azt gondolnád, hogy milliomosok voltunk. Akkor miért éltünk volna egy deszkából eszkábált viskóban Oakleighben.

        Ezzel nem tudtam vitatkozni. 

        Az apám nem volt önfejű alkat. Egy makacsabb ember nem engedte volna meg, hogy az élete elússzon, nem merevedett és száradt volna bele az önsajnálatba. Azt hittem, az anyámtól örököltem, hogy a gúnyolódások kereszttüzében is kényszeresen kitartok, még ha gyanítom is, hogy őrültséget csinálok. Ezen töprengtem, miközben a bérelt autóval Tully felé hajtottam. Nagyjából ötven kilométerre voltam, amikor esni kezdett. A légkondi kifújta a meleget a kocsiból, már dideregtem, amikor az első kövér esőcseppek szétloccsantak a szélvédőn. Kinyitottam az ablakot, hogy érezzem Queensland levegőjét, és a párás meleg úgy csapott le, mint egy nyálas nyelv.

        Tíz óra volt, mire bejelentkeztem egy motelbe, valahol a Tullyba vivő út mentén és kipakoltam a kocsiból. Sötét volt, az eső nem csendesedett, és az idő is fülledt maradt. A zuhanyfülkében egy zöld béka guggolt. A falon keresztül a szomszéd szobából hallottam a tévét. Fejem felett a ventillátor megforgatta a párás levegőt, légáramlatok kavarogtak a szobában, felkapták a papírokat, megzörgették a redőnyt, míg én meztelenül feküdtem az ágyon a sötétben, és aludni próbáltam. Végül egy körül a szomszéd szobában is kikapcsolták a tévét. Pár percig, mielőtt elaludtam, láttam magam előtt az apámat a kórházi ágyon. Székeket húztunk oda, körbeültük és néztük a meggyűlt folyadéktól bugyborékoló, szörcsögő mellkasát.

        Megtelt vízzel, mintha egy ráncos mazsola szőlőszemmé gömbölyödött volna, és mi néztük, ahogy lassan megfulladt. Egyszer még felébredt és végignézett rajtunk és azt suttogta, sajnálom, sajnálom.            

        A következő napon sokáig álltam az esernyőm alatt Jimmy Botham moteljének közelében, és néztem a gondnoklakást. A motel egyszintes hosszúkás épület volt, mint egy katonai barakk, a szabad szobát jelző felirat három másodpercenként felvillant és kialudt. A felhők mélyen ültek, köd szitált, a víz összegyűlt a bőrszandálomon, lassan átszivárgott rajta, míg kezdtem csúszkálni az iszapos talpbetéteken. Beláttam a lakásba, a keleti oldalra nyílt, egészen közel a motelhez. Égtek a lámpák, mivel sötét volt a felhők miatt, és egy férfi meg egy nő tett-vett bent. A táskámban volt az apám távcsöve, de amikor elővettem, rá kellett jönnöm, hogy az nedvesség oda is beszivárgott, és nem láttam mást csak a bepárásodott üveget. Egy idő után beültem a bérelt autóba, járattam a motort, és miközben a légkondi lehűtötte a testem, elbóbiskoltam.

        Próbáltam nem felzaklatni az anyámat, amikor végül úgy foglaltam le a repülőjegyet, hogy egy nappal előtte érkezzek meg. Mindig terveztem, hogy kinyomozom, mi lett a keresztapámmal. Csak szembe akartam nézni vele, megértetni vele, hogy mit tett az apámmal. Az apám sosem nézett szembe senkivel. Megfigyelő volt, egy fotós, olyan ember, aki megbújt mások életének peremén, és csendesen lejegyezte a részleteket. Az én feladatom lett, hogy megmondjam a keresztapámnak, a viselkedése miatt hogyan ment össze az apám, és lett azzá az emberré, aki más emberek hazugságaival és csalásaival töltötte meg az életét, miközben elfeledkezett a családjáról. Elfeledkezett rólam, mintha csak egy lettem volna az elhalványuló pillanatképek közül.

        Az anyám délután bukkant fel. Leállítottam a motort, és csak néztem őt, ahogy állt, a rózsaszín esőkabát kapucnija eltakarta az arcát. A lámpák még mindig égtek a házban, és a férfi meg a nő is bent volt. Az anyám ott állt, majdnem annyi ideig, mint én, bámulta a párt, aztán megfordult, és gyalog indult vissza a városba, súlyos, egyenetlen léptekkel, mintha valami nagy súlyt cipelne a hátán.

        Szóval nem tudta, hogy Jimmy Botham megházasodott — gondoltam, miközben letöröltem a párát az szélvédőről. Végig az évek során csak várt, míg ő megnősült.

        Kinyitottam a kocsiajtót és a gondnoklakás felé indultam. A keresztapám, egy dörzsölt alak, gondoltam. Mindene megvan, de nézzenek csak ránk, rám. Éreztem, hogy a lépteim lelassulnak, ahogy közeledtem az ajtóhoz, de kényszerítettem magam, hogy tovább menjek. Az anyámat vesztesként látni olyan érzés volt, mintha családom maradéka is széthullana.

        —  Megint megtette — mondtam magamnak. — Megint elvett tőlem valamit.  

        A kopogásom tompának tűnt, de meghallottam, hogy bent valaki felkel egy székből és a bejárati ajtó felé indul. Nem emlékeztem, Jimmy Botham pontosan hogy nézett ki. Arra vágytam, bár lenne egy fényképem róla. Belülről egy férfihang megkérdezte, ki az, és amikor kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, egy álnév járt a fejemben, egy másik személyazonosság, akinek kiadhatnám magam.

        —  Halló, ki az? — hallottam a férfit az ajtó mögött. Zörgött a zárral és kitárta az ajtót.

 

        Mielőtt elindultam Melbournbe, kiraktam a macskámat a bátyám házánál, és ő megkérdezte tőlem, hogy mit akarok kérdezni szegény öreg Jimmy Bothamtől.

        —  Meg akarod vádolni, amiért nem nyújtott erkölcsös útmutatást? — kérdezte. — Ettől jobban éreznéd magad? Elvitt valamennyi pénzt végkielégítés gyanánt. Megvigasztalta anyát, amikor apa éppen az egyik hullámvölgyében volt. Mi olyan rohadtul rossz ebben?

 

        Az egész testem megrázkódott, mintha valami felkapott és pár centiről földhöz vágott volna. A fogaim összekoccantak. De túl késő volt. Nem volt visszaút. Nem fogadtam el, hogy olyan legyek, mint a gyenge és depressziós apám, aki mindig csak nézett és figyelt. És mindig csalódott.

        Egy ősz hajú férfi és egy fényes szőrű terrier állt velem szemben a gondnoklakás ajtajában. Jimmy Botham megkérdezte, szobát szeretnék-e. Én csak álltam ott, esőtől nedvesen, tátott szájjal, és úgy éreztem, fuldoklom.

        — Van üres — tette hozzá. 

 

1 év Nincs Komment

— Örökké akarsz élni, Tik-tak? *

          

            A szavak félbeszakították a csevegést és zsibongást a bárban, mindenki elnémult. Tapintani lehetett a csendet.

           — Gondolom, hozzám beszélsz — felelte a mech.  

            A részeg férfi felnevetett.

           — Nincs itt más tűkkel a képében, nem?

            Az öregember látta mindezt. Könnyedén megérintette a mellette ülő fiatal nő kezét.

            — Csak figyeld!

            A mech óvatosan letette a fecskendőt a folyékony kollagént tartalmazó üveg mellé egy négyzet alakú selyemdarabra. Lekapcsolta magát a töltőről, és a csatlakozót a fecskendő mellé fektette. Amikor újra felnézett, az arca kemény volt és nyugodt. Olyan, mint egy fiatal oroszlán.

            A részeg férfi gúnyosan mosolygott. 

            A bár csak egy saroknyira volt a helyi közlekedési platformtól. Egy csendes menedék az utca bosszúságai elől tükrökkel, réz és faborítással. Barátságos és meghitt, mint egy dióhéj. A helyiségben a fény lustán hullámzott, változó árnyékokat hozott létre, mintha valahol a magasban felhők sodródtak volna az égen egy nyári napon. A bárpult, mögötte a polcok és rajtuk az üvegek kegyetlenül valóságosak voltak. Ha volt is valami virtuális, azt olyan magasra vagy távolra helyezték, hogy nem lehetett megérinteni. Nem volt egy intelligens felület sem a helyiségben.   

            — Ha verekedni akarsz — szólalt meg a mech —, örömmel állok rendelkezésedre odakint.    

            — Nem akarok — felelte a részeg férfi, de az arckifejezése meghazudtolta a szavait. — Csak láttam, ahogy belövöd azt a szart az arcodba, annyira megfontolt vagy, mint azok a vénasszonyok, akik telenyomják magukat antioxidánsokkal. Ebből rájöttem, hogy — folytatta a kezével hadonászva, de meg kellett támaszkodnia — hogy örökké akarsz élni.

            A fiatal nő kérdően nézett az öregemberre, aki a szájához érintette az ujját. 

            — Jól van, igazad van — ismerte el a mech. — És te? Ötven körül jársz? Kezdesz öregedni és hanyatlani. Nemsokára a fogaid elrohadnak és kiesnek, a hajad eltűnik, és az arcod millió ránccá gyűrődik össze. A szemed és a füled felmondja a szolgálatot, és arra sem fogsz emlékezni, mikor állt fel utoljára. És szerencsés leszel, ha a végén nem lesz szükséged pelenkára. De én — felszívott egy keveset a folyadékból a fecskendőbe és megkocogtatta a tartályt, hogy a buborékok felszálljanak — ha valami elromlik, egyszerűen kicseréltetem. Szóval igen, úgy képzelem, hogy örökké élek. Amíg, te, nos, úgy gondolom, hogy te meghalsz. Remélem, hamarosan.

            A részeg férfi arca eltorzult, és egyetlen dühödt, artikulálatlan üvöltéssel a gépemberre vetette magát.

            A mech gyors mozgását alig lehetett követni, csak állt és felmérte ellenfelét, majd megpördítette és a feje fölé emelte. Az egyik kezével a torkát szorította, a másikkal a csuklóját csavarta hátra a térde mögé. A részeg férfi bárhogy kapálózott is, teljesen tehetetlen volt.

            — Ha akarnám, eltörhetném a gerinced — mondta a mech hűvösen. — Széttéphetném a belső szerveidet. 2.8 szor vagyok erősebb a hús-vér embereknél és három és félszer gyorsabb. A reflexeim sebessége csak egy kicsivel marad el a fénysebesség mögött, és épp most hangoltak újra. Nehezen választhattál volna rosszabb embert a verekedéshez.

            A részeg férfi egy újabb pördülés után újra a talpán állt és levegőért kapkodott.

            — De mivel nagylelkű is vagyok — folytatta a mech —, csak kedvesen megkérlek, hogy inkább távozz. — Ezzel megfordította és finoman az ajtó felé lökte. 

            A részeg férfi botladozva rohant el.

            A bárban mindenki — nem voltak sokan — végignézte az eseményeket. Most újra az italuk felé fordultak, és a helyiséget megint beszélgetés zaja töltötte meg. A csapos visszatett valamit a pult alá és elfordult. Mivel a töltés félbe maradt, a mech összecsukta a csatlakozót és a zsebébe csúsztatta. Aztán megállt a kártyaolvasónál és elhúzta felette a kezét.

            Mielőtt kiléphetett volna a bárból, az öregember megszólította.

            — Hallottam, hogy azt mondtad, örökké akarsz élni, igaz ez?

            — Ki ne akarna? — válaszolta a mech kurtán.

            — Akkor ülj le közénk. Tölts el pár percet az évszázadok előtted álló végtelen sokaságából azzal, hogy a kedvére teszel egy vénembernek. Mi olyan sürgős, hogy nincs időd rám?

            A mech bizonytalankodott. Aztán, amikor a fiatal nő rámosolygott, leült.

            — Köszönöm. Az én nevem… — kezdte az öregember.

            — Tudom, ki maga. Mr Brandt. A fotómemóriám tökéletesen működik.

            Brandt elmosolyodott és úgy válaszolt.

            — Ezért szeretlek titeket, srácok. Nem kell mindig emlékeztetni titeket mindenre. — A szemben ülő nőre mutatott — bemutatom az unokámat.

            Az éles fénytől a nő haja vörösen lángolt. Bájos gödröcskék voltak az arcán. 

            —  Jack vagyok — mondta a fiatal férfi, és odahúzott egy széket. — Kiméra, Fuego-Navigátor, a sorozatszámom…

            — Kérlek, én alapítottam a Kimérát. Gondolod, hogy nem ismerek fel egyet a gyermekeim közül? — szakította félbe az öregember, mire Jack elpirult. 

            — És miről szeretne beszélgetni, Mr Brandt? — A hangja érezhetően kevésbé volt barátságtalan most, hogy a szintetikus ellenhormonok tompították az érzéseit.

            — A halhatatlanságról. Az ambíciódat érdekesnek tartom.

            — Mit mondjak. Vigyázok magamra, a befektetésekkel óvatos vagyok, minden fejlesztést megvásárolok. Nem látok okot, hogy miért ne élhetnék örökké — tette hozzá kihívóan. — Remélem, ezzel nem sértem meg.

            — Nem, természetesen nem. Miért sértenél? Néhány ember a halhatatlanságot a munkája révén reméli elérni, mások a gyermekeiken keresztül. Mi okozhatna nagyobb örömöt, mintha mindkettő teljesül? De mondd, valóban azt reméled, hogy örökké élsz?

            A mech nem válaszolt.

            — Emlékszem egy esetre, ami a sógorommal, William Porterrel történt — folytatta végül az öregember. — Bill jó srác volt, de ki emlékszik már rá? Csak én — sóhajtotta. — Ő afféle vonatbolond volt, egy nap elment a technikatörténeti múzeumba, ahol volt egy csodálatos, régi mozdony. Ez még a múlt század utolsó éveiben történt. Szóval rajongva hallgatta végig az ismertetőt, ami magasztalta a régi gép erényeit, de amikor a nő megmondta a gyártás dátumát, Bill ráébredt, hogy ő maga idősebb, mint a mozdony. — Brandt maga elé meredt. — Ezen a beszélgetésen most nevetne. De ez valójában nem vicces, igaz?

            — Nem, nem az — erősítette meg a mech.

            Az lány szótlanul, mereven ült, és egymás utát ette meg a sóspereceket a tálból.

            — Mondd Jack, te hány éves vagy? — kérdezte az öregember.

            — Hét.

            — Én nyolcvanhárom. Hány gépet ismersz, ami olyan idős, mint én? nyolcvanhárom éves és még működik?

            — Én láttam egy autót valamelyik nap — szólt közbe az unokája. — Egy Dusenberget. Piros volt.

            — Pompás. De már nem használták szállításra, ugye? Erre megvannak a közlekedési platformjaink. Nyertem egy díjat egyszer, amikor ezeket összekapcsoltam az Univac elektroncsöveivel. Az Univac volt az első számítógép. Mégis mostanra a hírneve és történelme jelentősége sem tudja távol tartani a szemétdombtól.

            — De az Univac nem tudott magától cselekedni — vitatkozott a mech. — Ha tudott volna, talán még mindig működne.

            — Az alkatrészek elhasználódnak.

            — Lehet újakat venni.

            — Igen, addig, amíg van piaca. De nincs olyan sokféle gépember és modell a te fajtádból. Sokatoknak veszélyes a foglalkozása. Vannak balesetek, és minden egyes balesettel csökken az elérhető alkatrészek száma a fogyasztói piacon.

            — Meg lehet venni a régebbi darabokat is. Vagy megcsináltatni őket.

            — Igen, ha megengedheted magadnak. És mi van, ha nem?

            A fiatalember elcsendesedett.

            — Fiam, nem fogsz örökké élni. Ebben épp most egyeztünk meg. Szóval most, hogy beismerted, egy napon meg fogsz halni, azt is beismerheted, hogy ez inkább előbb lesz, mint utóbb. A mechanikus emberek technológiája még gyerekcipőben jár. És senki sem tudna egy Ford T-modellt úgy felfejleszteni, hogy közlekedési platformokkal lehessen használni. Egyetértesz, nem?

            Jack lehajtotta a fejét.

            — Egyetértek.

            — De ezt te is végig tudtad.

            — Igen.

            — Ezért viselkedtél ilyen ellenségesen a részeg férfival.

            — Igen.

            — Most kegyetlen leszek, Jack, de te valószínűleg nem fogsz nyolcvanhárom évig sem élni. Te nem vagy birtokában az én előnyeimnek.

            — Milyen előnyöknek?

            — A szerencsés géneknek. Én jól választottam meg az elődeimet.

            — Szerencsés gének — visszhangozta Jack keserűen. — Maga szerencsés géneket kapott, és én mit kaptam helyettük? Mi az ördögöt kaptam én?

            — Molibdén illesztéseket ott, ahol elég lett volna a rozsdamentes acél is. Rubint áramköri lapokat cirkónium helyett. Tizenhetes számú polimert, a pokolba is, mindenből a legjobbat kaptátok, fiúk!

            — De ez nem elég.

            — Nem, nem az. Ez csak a legjobb, amire képesek voltunk.

            — Akkor mi a megoldás? — tette fel a kérdést az unokája mosolyogva.

            — Én azt javaslom, hogy gondolkozz nagyobb távlatokban, ahogy mi is tettük. 

            — Rizsa — felelte a mech. — Maga nem ismert korlátokat, amikor fiatal volt. Betápláltam az életrajzát. Úgy tűnik, maga is pont annyira vágyott a halhatatlanságra, mint én.

            — Ó, igen. Alapító tagja voltam az élet meghosszabbítását célzó mozgalomnak. Nem tudod elképzelni, mennyi szamárságot tettünk a testünkkel. Aztán megértettem. A gond az, hogy a genetikai információ gyengül, valahányszor egy sejt lemásolja magát. A halál együtt jár a szerves élettel. Úgy néz ki, bele van kódolva a sejtek alapvető programjába, talán ez egy eszköz az univerzum védelmében, hogy ne legyen tele öregemberekkel.

            — És öreg gondolatokkal — tette hozzá az unokája gúnyosan.

            — Touché. Én láttam, ahogy az élet meghosszabbítására tett kísérletek kudarcba fulladtak. Ezért határoztam el, hogy a gyermekeimnek sikerülni fog az, amiben én elbuktam. Hogy neked sikerülni fog. És…

            — Elbukott.

            — De nem adtam fel a próbálkozást. — Az öregember a szavai ritmusában verte az asztalt. — Te nyilvánvalóan sokat gondolkoztál ezen. Beszéljük meg együtt, mit tehettem volna. Mire van szükség ahhoz, hogy valaki igazán halhatatlan legyen? Milyen utasításokat adjak a tervező csapatnak? Tervezzünk egy olyan gépembert, akinek van esélye örökké élni.

            A mech óvatosan válaszolt.

            — Kezdjük a nyilvánvalóval. Képes kell, hogy legyen új alkatrészek és fejlesztések megvásárlására, amint azok elérhetővé válnak. Kellenének portok és csatlakozók, amik könnyűvé teszik az igazodást a technológiai változtatásokhoz. Szüksége lehet a képességre, hogy túléljen szélsőséges meleget, hideget és nedvességet. És — mutatott a saját arcára — nem kellene ilyen átkozottul jóképűnek lennie.

            — Nekem így tetszel — jegyezte meg a lány.

            — Igen, de azt szeretném, hogy képes legyek hús-vér embernek látszani.

            — Szóval a feltételezett halhatatlanunk először is a végtelenségig fejleszthető, másodszor is a körülmények széles skálájához képes alkalmazkodni, harmadszor élethű. Más egyéb?

            — Szerintem egy nő legyen vonzó — egészítette ki a lány.

            — Nő?- kérdezett vissza a mech.

            — Miért ne?

            — Valójában ez nem rossz kérdés — válaszolta az öregember. — Az az organizmus marad életben az evolúció kényszere mellett, amelyik a legjobban tud alkalmazkodni a környezeti hatásokhoz. A környezetet, amelyben az ember él, az ember alkotta. Az egyik leghasznosabb képesség, amivel egy túlélőnek rendelkeznie kell az, hogy könnyedén boldogul az emberek között. Vagy, ha úgy gondolod, a nők között.

            — Nem, ő nem szereti a nőket — jelentette ki az unokája. — A testbeszéde elárulja.

            A fiatal férfi elvörösödött.

            — Ne sértődj meg — vigasztalta az öregember. — Sose sértődj meg az igazságon. Te meg — fordult az unokája felé —, ha nem tanulsz meg kedvesebb lenni az emberekkel, soha többet nem viszlek sehová.

            A lány bólintott.

            — Sajnálom.

            — Bocsánatkérés elfogadva. Térjünk vissza a témánkhoz, jó? Az elképzelt halhatatlanunk sok mindenben olyan lenne, mint egy hús-vér nő. Önmegújító. Képes az alkatrészeit saját maga létrehozni. Bármit felhasználhat üzemanyagként. Egy kis szén, víz…

            — Az alkohol is tökéletes üzemanyag — jegyezte meg az unokája.

            — És rendelkezne a képességgel, hogy utánozza az öregedés külső jeleit — tette hozzá a mech. — Ahogy a biológiai élet képes a fejlődésre a generációk között,  az szeretném, ha képes lenne fejleszteni magát.

            — Ez így elég igazságos. Kivéve, hogy én teljesen megszabadulnék a fejlesztésektől és abszolút tudatos irányítást adnék neki a teste felett. Szóval változhatna, fejlődhetne akarata szerint. Szüksége lesz erre a képességre, ha túl akarja élni a civilizáció összeomlását. 

            — A civilizáció összeomlását? Ezt komolyan gondolja?

            — Hosszútávon? Persze. Ha nagy távlatokban gondolkozol, elkerülhetetlennek tűnik. Sok minden elkerülhetetlennek tűnik. Emlékezz, az örökké az hosszú idő, az alatt bármi megtörténhet.

            Egy pillanatig mindenki hallgatott. Az öregember összecsapta a kezét.

            — Szóval megteremtettük az Új Évát. Most hozzuk működésbe és engedjük útjára. Milyen sokáig élhet?

            — Örökké — felelte a mech.

            — Az örökké beláthatatlan. Nézzünk kisebb egységeket. Mondjuk 2500-ban mit fog csinálni?

            — Betölt egy állást — válaszolt az unokája. — Talán művészi molekulákat tervez, vagy szórakoztató hallucinációkat ír. Mélyen belebonyolódik az emberi kultúrába. Sok barátja lesz, és törődik azokkal, akik fontosak neki. Talán lesz férje, vagy felesége, talán nem is egy.

            — Akik megöregszenek — tette hozzá a mech. — Vagy belefáradnak. Akik meghalnak.

            — Akkor meggyászolja őket és továbblép.

            — 3500, a civilizáció vége — mondta az öreg élvezettel. — Akkor mit fog csinálni?

            — Természetesen megteszi a szükséges előkészületeket. Ha sugárzás vagy mérgek vannak a környezetében, akkor immúnissá teszi magát a káros hatásokkal szemben. És hasznossá teszi magát a túlélők számára. Egy öregasszony képében tanítja a gyógyítás művészetét.  Néha talán elejt pár utalást erről-arról. Lesz egy adatbázisa elrejtve valahol, ami tartalmazza mindazt, amit az emberiség elfelejtett. Lassan visszavezeti őket a civilizációhoz. De ezúttal egy nemesebbhez. Olyanhoz, amelyik kevésbé hajlamos elpusztítani önmagát.

            — Egymillió év. Az emberi faj fejlődése túllépett azon, amit el tudunk képzelni. Erre hogyan reagál?

            — Utánozza az evolúciójukat. Nem is, irányítja azt! Egy kockázatmentes módszert akar a csillagközi utazásra, szóval támogatja egy olyan létforma megszületését, amely nagyon vágyik ilyesmire. Habár nem lesz az elsők között, akik használják. Vár pár száz generációt arra, hogy a módszer igazolja magát.

            A mech, aki eddig elbűvölve hallgatott, közbeszólt.

            — Mi van, ha ez sosem történik meg? Mi van, ha a csillagközi utazás mindig nehéz és veszélyes marad. Akkor?

            — Egyszer régen az emberek azt gondolták, sosem fognak repülni. Sok minden, ami most látszólag lehetetlen, lehetségessé válik, ha türelmesen vársz.

            — Négymilliárd év. A nap felhasználta hidrogénkészletét, a magja összeomlik, a héliumfúzió megkezdődik, ezért vörös óriássá dagad. A Föld elpárolog.

            — Ez könnyű. Akkor már valahol máshol lesz.

            — Ötmilliárd év. A Tejútrendszer összeütközik az Androméda Galaxissal, a környezetükben mindent betölt a nagy energiájú sugárzás, és felrobbanak a csillagok.

            — Ez már nehezebb. Vagy meg kell akadályoznia vagy elköltöznie pár millió fényév távolságba, egy barátságosabb galaxisba. De lesz elég ideje, hogy felkészüljön, összegyűjtse a szükséges eszközöket. Hiszek abban, hogy fel tud nőni a feladathoz.

            — Egybillió év. Az utolsó csillagok is kialudtak. Csak fekete lyukak maradtak.

            — A fekete lyukak félelmetes energiaforrások. Nem gond.

            — 1.06 googol év múlva?

            — Googol?

            — Tíz a századikon. Az univerzum hőhalála. Azt hogy éli túl?

            — Régen tudni fogja, hogy ez következik — válaszolta a mech. — Amikor az utolsó fekete lyuk is semmivé válik, boldogulnia kell szabadenergia-forrás nélkül. Talán foghatná és beleírhatná a személyiségét a haldokló univerzum fizikai állandóiba. Lehetséges ez?

            — Talán. De azt hiszem, egy élet, amely olyan sokáig fennmaradt, mint az univerzum elég hosszú bárkinek — válaszolt az unokája. — Ne legyünk kapzsik. 

            — Talán így van — mondta az öreg elgondolkozva. — Talán. — Aztán a mech felé fordult. — Nos, megkaptad: egy pillantás a jövőbe, az első halhatatlan története röviden, ami sajnos mégis a halálával ért véget. Most áruld el, a tudat, hogy hozzájárultál ehhez a teljesítményhez, bármennyire kicsit is, nem elég?

            — Nem — válaszolta Jack. — Nem elég.

            Brandt elfintorodott.

            — Hát tévedsz. Hadd kérdezzek még valamit: Eddig jó életed volt? Összességében?

            — Nem annyira jó. Nem elég jó.

            Egy hosszú percig az öregember hallgatott.

            — Köszönöm — mondta végül. — Értékes beszélgetés volt.

             Az érdeklődés fénye kihunyt a szemében és elfordult.

            Jack bizonytalanul a nőre nézett, aki elmosolyodott és vállat vont.

            — Ő már csak ilyen — mondta bocsánatkérően. — Idős már. A lelkesedése feltámad, majd kihuny egy kémiai egyensúly mentén. Remélem, nem zavar.

            — Értem — válaszolta a fiatalember, felállt és bizonytalanul az ajtó felé indult.

            Az ajtóból még visszanézett és látta, hogy a nő a vászonszalvétát kis darabokra tépi, megeszi, és jóízűen öblíti le egy korty borral.

 

8 év 4 komment

Szerencsés csillagzat alatt – az ismerős ismeretlenek. Az űrszondák és néhány kiválasztott után, most ön a saját szemével láthatja a világűrben rejlő csodákat. Ne álmodozzon az égről, jöjjön a Hubble Űrmúzeumba! *

 

 

 

Moses Baker elállta múzeum bejáratát, kihúzta magát, és hagyta, hogy az egyenruhával mesterségesen megnövelt vállai kitöltsék és nekifeszüljenek a fémdetektorokkal ellátott kapunak.

        „Sajnálattal közöljük, hogy múzeumunk ma nem tud több látogatót fogadni! Kérjük, jöjjenek vissza holnap reggel 9 órára. Megértésüket köszönjük!”  

       A női hang megismételte az üzenetet öt különböző nyelven, aztán egy ideig nem hallatszott más csak a csalódott látogatók morajlása, akik beletörődően sarkon fordultak és kígyózva távolodtak a kordonok között. Moses az egyenletes ütemben távolodó hátakat és tarkókat figyelte. A Hubble Űrmúzeumban a zárás előtti perceket ki kellett élvezni. Ilyenkor szétoszlott a hullámzó tömeg, amely egyébként betöltötte a grandiózus épületet övező teret. Egyedül egy nő tülekedett kitartóan a tömeggel szemben, kacsázva kerülgette az embereket. Néha nekiütközött egy szembejövőknek, mintha részeg lenne, és amikor továbbpattant, tudomást sem vett a szánakozó morgolódásról. A mondatfoszlányok lassan elérték a múzeum kapuját.

        — Kérem, engedjenek át, menjen már kicsit odébb… köszönöm… elnézést átengedne…?

        Amint maga mögött hagyta az utolsó embert is, már futólépésben közeledett a bejárathoz.

        — Elnézést, de nekem mindenképp be kell jutnom még ma — nyögte ki elszántan, levegőért kapkodva.    

        Moses rosszalló arccal mérte végig. Egy kellemetlenség az eddig kellemetlenségektől mentes napon. A belátásnak és a türelemnek teljes hiányáról tanúskodó látogatóból már egyre kevesebb volt, általában engedelmesen szétszéledtek, amikor megszólalt a hangosbemondó. Kivéve ezt a nőt itt. Normálisnak látszott, divatos rövid hajjal és visszafogott szürke ruhában. Ahogy elkapta a tekintetét, az sem volt zavarodott, bár zavarba jött és lesütötte a szemét. Kezdett kínossá válni a csend.

        — Elnézést, hölgyem, de egy perce bezártunk, bizonyára ön is hallotta a hangosbemondót — Moses egy pillanatnyi szünetet tartott, hátha nem kell folytatnia a mondatot, de hiába. — Már nem mehet be! Kérjük, jöjjön vissza holnap. Megértését köszönjük — tette még hozzá. Bízott benne, hogy az udvarias, ám hivatalos hangnem megteszi a hatását, és egyértelművé teszi, ez nem az ő döntése, felesleges is botrányt rendezni, mert késői látogatók estleges beengedése túllépi a hatáskörét.  

        — Nem értem meg! — a felcsattanó hang visszapattant a teret övező épületekről és másodpercekig visszhangzott a levegőben. — Órák óta sorban álltam, szó sem lehet róla, hogy most feladom, és csak úgy hazamegyek. Vagy beenged, vagy lecövekelek itt, és addig várok, amíg nem jön valaki, aki beenged — a nő nyomatékosan ejtette ki kétszer a beenged szót és láthatóan már csak egy hajszál tartotta vissza attól, hogy tényleg leüljön a földre, és beváltsa a fenyegetését. Kezdett több lenni egyszerű kellemetlenségnél, amitől a Mosesnek összeszorult a gyomra.

        — Kérem, gondolkozzon józanul. Nem engedhetem be. Higgye el, ennyire nem lehet fontos. Holnap is itt leszünk. Ez egyébként is csak egy múzeum — tette még hozzá és magában elmosolyodott. A „csak egy múzeum” nem tartozott a Hubble vezetősége által előírt hivatalos szlogenhez. A nő mégsem úgy nézett ki, mint aki megérti. Fenyegető könnyek gyülekeztek a szemében.

        — Nekem ma kell bejutnom. Az nem lehet, hogy ezt… — igyekezett visszatartani a feltörő hisztériát, de az utolsó szavak már görcsös zokogásba fulladtak. A látványtól a férfi először szemérmesen elfordult, de amikor a sírás nem csillapodott, a rázkódó hátat és vállakat, majd az óráját nézte. Még hat perce volt a műszakváltásig, addig kell kihúznia. Ha beszélteti, akkor talán abbahagyja a bőgést és hathatnak az észérvek.

        — Megkérdezhetem, miért élet-halál kérdése, hogy még ma bejusson?

        — Nem fogja megérteni…

        — Az lehet, de egy próbát megér. Úgysincs vesztenivalója. Mármint a szabály az szabály, be nem engedhetem, de azt nem tiltja semmi, hogy meghallgassam — ütött meg kedvesebb hangot, ami láthatóan hatott, mert a nő zokogása szipogássá csendesült.  

        — Mit gondol, hány éves vagyok?

        Az őr igyekezett szakértő szemmel végigmérni. Mindennap nők és férfiak ezreit látta a múzeumnál sorba állni, de az életkorok sosem foglalkoztatták, csak hogy kinél mekkora táska van és vajon mekkora potenciális fenyegetést hordoz. Ez a nő kicsi és törékeny, nyilvánvalóan nem jelent fenyegetést. De a kora?

        — Huszonhárom? — kérdezte végül bátortalanul.   

        A nő a könnyeken át mosolyogni próbált.

        — Majdnem. Ma van a harmincadik születésnapon.

        — Gratulálok!

        — Köszönöm.

        — De mi köze ennek az egészhez? — szinte kirobbant belőle a kérdés. — A harminc év azért annyira nem sok, ezért kár ilyen cirkuszt rendezni. — Amint kimondta, már megbánta, de a nő nem vette a szívére. 

        — Maga mi akart lenni, amikor kisgyerek volt? — kérdezett vissza. A kérdése egy pillanatig lógott a levegőben, aztán a választ meg sem várva folytatta. — Én űrhajós. Még asztrofizikát is tanultam egy évig. De nem voltam elég kitartó, amikor ajánlottak egy jó munkát, otthagytam. Egy ideig még olvasgattam a szakkönyveket és szaklapokat, hogy majd a következő évben. Harminc év a korhatár. Azután az ember teste már nem képes alkalmazkodni. — Egy pillanatra félő volt, hogy újra sírva fakad, de csak elfordult és megtörölte az arcát. — Gyerekkoromban megesküdtem, hogy ennyi idős koromra feljutok egy űrhajóra. Ma megesküdtem, hogy többet nem fordulhat elő velem, hogy nem vagyok elég kitartó. A maga múzeumában van űrhajó, amire a látogatók feljuthatnak és én ma nem adom fel. 

        Moses úgy bólogatott, mint aki érti. Az űrhajó a múzeum legnagyobb látványossága. Ugyan nem működik, de szinte teljesen ép. Emlékezett, hogy elsőre elakadt a szava, amikor meglátta. Olyan, mint egy vadászrepülő, de mégsem. Az szárnyak egész kicsik, ha jól emlékszik a kiírásra azért, mert a gép ritkán kényszerült arra, hogy a légkörben manőverezzen. Mindenki, aki a múzeumba érkezik, erre a legkíváncsibb. Havonta egyszer vetésforgóban az űrrepülőnél összegyűlő látogatókra figyel. Ott látott ilyen átszellemült arcokat. De ők nem zárás után érkeztek.

        — Én rendőr akartam lenni. Hogy segíthessek — mondta végül.

        Úgy álltak egymás mellett csendben, mint a régi ismerősök. Közben lassan kiszivárogtak és eltűntek az utolsó látogatók is, és egyedül maradtak a téren.

        — Sajnálom, hogy nem szállhat fel ma űrhajóra — tényleg sajnálta.  

        — Én is. De hát az álmok nem mindig válnak valóra. Most legalább megpróbáltam.

        — De még mennyire. Nagyon rámenős volt, büszke lehet magára. Ha nem ennyire szigorú a szabályzat, akkor talán…

        Egy érdes hang szakította félbe.

        — Hé Mose, jöttelek leváltani. Ez egy makacs látogató? — intett a nő felé. — Miért nem szóltál be a központba, hogy történés van, akkor jöttem volna kicsit előbb és segítek elzavarni. Nem igaz, hogy nem értik meg a zárórát — rázta meg a fejét.

        — Nem, köszi Dan, nincs semmi gond. Illetve mondd, te mi akartál lenni, amikor kisgyerek voltál?

        — Nem tudom. Rég volt, tökmindegy. De biztos, hogy minden rendben van? Fura vagy.

        — Igen. Minden rendben van — vágott közbe a nő. — Csak megértette velem, hogy ma már nem mehetek be — tette hozzá és újra könnyek gyűltek a szemébe. — Akkor viszontlátásra!

        A két biztonsági őr csendben figyelte a nőt, ahogy egyre távolodott, miközben kanyargott a kordonok szabta szűk folyosókon. Mosesnak már a nyelve hegyén volt, hogy a nő után kiabál, amikor a társa megszólalt.

        — Na, végre lelépett, nem bírom az érzelgős rinyálást. Bármilyen mesével képesek előállni, csak, hogy még őket beengedjük — tette hozzá lenézően, és elhelyezkedett az éjszakai őrséghez.

        Moses vállat vont.

        — Jah. Akkor én megyek is. Legyen eseménytelen estéd! — mondta, és elindult kifelé, tétovázás nélkül siklott át a kordonok lézersávjain. Már majdnem kiért, amikor még meghallotta a kérdést.

        — Nem mész be előbb átöltözni? Tudod a szabályt.

        — Nem, minek. Nyolc óra múlva úgyis újra itt leszek. Ahogy tíz éve mindig.

        A másik őr válaszként motyogott te tudodot, de Moses már alig hallotta a tér sarkáról, ahol befordult és futólépésre váltott. Még csak lihegni sem kezdett, mire utolérte a nőt.

        — Várjon! — kiáltott rá. — Moses vagyok, a biztonsági őr — tette hozzá, amikor látta, hogy a nő megáll és megdermed.

        — Mit akar, nem volt…? — kérdezte meglepetten, mire a férfi a szájára szorította a kezét.

        — Pszt! Ne kérdezzen, csak jöjjön utánam.  

        — De miért? — most már a nő is suttogott.

        — Mondjuk, mert évek óta, mindig csak azt mondom embereknek, hogy mit NEM csinálhatnak.

        További magyarázat helyett szorosan megragadta a nő karját és a falhoz húzódva végigvonszolta az épület oldalában. A nő botladozott, tiltakozni sem volt ideje, amikor engedett a fájó szorítás a karján.

        — Ide be — súgta a férfi, és berántotta egy ajtón, amihez mindkettejüknek le kellett hajolniuk.

        — Hol vagyunk?

        — Vészkijáratféle. Befelé egy kicsit kényelmetlenebb, de nem lehetetlen. Menjünk!

        A vaksötétben a férfi gyorsan haladt előre, de egy-egy pillanatra megtorpant. Az alagút alig lehetett egyharminc magas és meredeken emelkedett, majd egy létrában végződött.

        — Itt fel!

        Az acélrudak kényelmetlenül vékonyak és hidegek voltak. Már-már kezdett nagyon rossz ötletnek tűnni az éjszakai látogatás, a nő vacogott és ezért meg-megcsúszott a keskeny fokokon. Amint elérték a járat végét, végre látni lehetett a központi fogadócsarnok derengését. A szűk helyen kényelmetlen volt megfordulni és levenni a kezeslábast.

        — Álljon meg és vegye fel ezt!

        — Mi ez?

        — Az egyenruhám. A riasztórendszer nem érzékeli.

        — De…

        — Be akar menni, vagy sem?

Egy pillanat múlva már suhogás hallatszott, ahogy a nő engedelmesen felhúzta az egyenruhát. Hatalmas volt rá, de a ruhát úgy tervezték, hogy kitöltse a helyet. Magas lett és tekintélyt parancsoló, de a hangja még mindig elvékonyodott, ahogy megszólalt.

         — És most? — kérdezte félénken.

         — Ha megbocsát, meztelenül a sötétben nem tartok alapos tárlatvezetést. Íme, a Hubble Űrmúzeum,   arra vannak — intett a sötétben — az idegen életformák maradványai, amarra — mutatott a másik irányba — a naprendszerünkről szerzett ismeretek, a hátunk mögött pedig az űrhajózás-történeti részleg van. És itt, egyenesen előttünk van a múzeum legnagyobb kincse, Roswellben találták. Ha jól tudom, kicsit kipofozták és az emberi sajátosságokhoz igazították. Sajnos a díszkivilágítása kicsit feltűnő lenne, de ha előrelép egyet, baloldalon, vállmagasságban van egy kar. Húzza meg!

        A sötétben beletelt pár pillanatba megtalálni a kart, amit halk szisszenés követett, ahogy a hidraulika engedett, az űrhajó kinyílt. Fakó, sárgás fény áradt belőle.

        — Bemehetek? — kérdezte a nő.

        — Persze. De ne nyúljon semmihez! — figyelmeztetés már újra a biztonsági őr szigorú hangsúlyával dördült. — Így képzelte?

        A nő óvatosan végigsimított a vezérlőpulton, és lassan leereszkedett a székbe, hátradőlt és becsukta a szemét.

        — Igen, így képzeltem — remegett a hangja. — Már csak az a kár, hogy nem repülhetek.             

 

 

9 év 5 komment

“Abrom minden reggel nyolc óra egy perckor mosollyal lépett be a hatalmas épületkomplexumba, soha egy pillanatot sem késett, és elfoglalta a helyét a négyes számú megfigyelőállomás mellett.” *

 

 

Abrom minden reggel nyolc óra egy perckor mosolyogva lépett be a hatalmas épületkomplexumba, soha egy pillanatot sem késett, és elfoglalta helyét a négyes számú megfigyelőállomás mellett. Az ablakméretű képernyőkön látta maga előtt a tágas csarnokot. Egy mozdulattal akár centiről centire végig tudta nézni a szállítófolyosót és a hangyaként rohangáló szerelőket, de erre még sosem volt szükség. Általában beérte azzal, hogy hátradőlve a széken látja, hogy minden a megszokott rend szerint halad. Órákon át boldogsággal töltötte el, ahogy nézte a sínen egyenletes tempóban elguruló megrakott teherszállítókat, melyek aztán eltűntek egy ajtó mögött. Nem tudta, honnan jönnek és hová mennek, csak azt, hogy az ő felelősségteljes feladata biztosítani, hogy mindez megtörténjen.

A szünetekben néha ugratták egymást a hármas és az ötös megfigyelővel, hogy vajon mi történik az ajtón túl. Aztán nevettek. De legtöbbször csak állt a kijelzők előtt, és nézelődött. Néha áthelyezte a súlyát a bal lábáról a jobbra, ha már nagyon elzsibbadt. Jelentést két óránként kellett küldenie, egy formanyomtatványt, amely négy kitöltendő rovatot tartalmazott: dátum, óra–perc, rendkívüli esemény, egyéb közlendő. Ha nem történt semmi, a második kettőt mindössze üresen kellett hagynia, és egy kattintással elküldenie. Válasz nem jött. Sohasem. Aztán egy napon valami megváltozott. Tétovázott, mielőtt lenyomta volna a „küldés” gombot. Körülnézett, mellette a hármas jóképű volt, fiatalabb és karcsúbb, bár ő is az egyen öltözéket viselte, az ezüst kezeslábast, és meglepő gyorsasággal kezelte a konzolokat.

– Kérdezhetek valamit? Kétóránként jelentést teszünk, szerinted elolvassa bárki is?

– Igen. Mi más dolga van a főnököknek? – Hármas fel sem nézett a képernyőről közben. – Sosincsenek itt, egész nap a jelentéseket olvassák, és azok alapján tudják, hogy hogyan haladnak a dolgok itt.

– Akkor miért nincs semmi válasz sosem?

Erre már a hármas és az ötös is felnézett.

– Mit kellene válaszolnia? Hogy vettem, értettem? Azt úgyis tudjuk. ők csak akkor avatkoznak közbe, ha probléma van.

Azért újra megpróbálta, hátha meg tudja magyarázni valaki.

– De mégiscsak… nem furcsa? Írtál már valaha bármit is az egyéb rovatba?

– Nem, mit írtam volna? Ha valami nem úgy történik, ahogy a rendszerint, az már régen rossz.

Nem válaszolt és ezt úgy értékelték, hogy végre megértette. Valóban értette is. Aztán egyszer beütötte az egyéb közlendő sorba, hogy „a”. Két napig rettegett, a háta mögé tekintgetett és várta, hogy hívatják az irodába, de semmi sem bontotta meg a hétköznapok rendjét. Lassan a félelem helyett, azon kezdett gondolkodni, hogy miért nincsen semmi reakció. Hátradőlt, látszólag a monitorokat nézte, de egyre csak azt az „a” betűt látta maga előtt.

Hetek teltek el. Végezte tovább a munkáját, és egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy lesz következmény. Aztán eszébe jutott, hogy ezt véletlennek gondolhatták. Értelmetlen üzenet. Talán csak szándékán kívül, amikor elküldte, megérintett még egy billentyűt. A hallgatás ilyetén magyarázata megnyugvással töltötte el. Nincs más dolga, mint egyértelművé tenni, hogy nem véletlen volt. Mégis napokig nem tett semmit, nézte–nézte a szállítócsarnokot, és kereste a megfelelő szót. Egy olyan szót, amit beírhat az Egyéb közlendő című rovatba. A hármas és ötös csak azt vette észre, hogy nem nevet velük. Aztán felhagytak azzal, hogy bevonják a társalgásba. Hagyták, hogy üljön a helyén egyedül. Két héttel később újra begépelt valamit jelentésbe: „szándékos”. „Nem véletlen volt”, valójában ezt akarta írni, de az egyéb közlendő rovat nem adott lehetőséget csak egyetlen szó beírására, így az előbbit választotta. Újra aggódva várta a reakciót.

„Értjük.” Ennyi jött válaszként három nappal később. Először még gondolkodott, hogy megmutassa hármasnak és ötösnek, hogy azért valaki elolvassa a jelentéseket, jött válasz. Még oda is hajolt baloldalra, hogy megbökje és így hívja fel a figyelmet magára. Aztán eszébe jutott, hogy mennyire zavarta, ha a koncentrációját megtörik valami felesleges ostobasággal. Látta a szemüket, amint jár oda–vissza, követi a szállítóvagonokat, amíg el nem tűnnek az ajtó mögött. Nagy lendülettel fordult vissza saját munkaasztalához. Még ötvenkét perce van a következő jelentésig, addig nem is tudja elküldeni. De kitölteni igen. Megelőlegezte az órát és a percet, már tudta, hogy egyetlen szót fogad el a rendszer egyéb közlendőnek, de ezúttal nem gondolkozott, csak beírta: „ÉRTELMETLEN”. A betűk villogtak a szeme előtt a képernyő aljában, mellette a pontos idő. Még mindig több mint ötven perc. Nem bír ki maga elé bámulva még ennyit.

Felállt és kirohant a megfigyelőállásból. A többiek észre sem vették, csak amikor feltűnt az ellenőrző képernyőjükön. A csarnok végét lezáró ajtó felé rohant, amikor meghallotta a vörös riasztás hangját, egy másodpercig még az eszében volt, hogy most mit kellene beleírni a rendkívüli esemény címszó alá, aztán feltépte a kijáratot. Egy másik tágas csarnokba jutott, körülnézett, aztán megmerevedett és elvesztette az eszméletét.

Egy ágyon fekve tért magához, nem látott semmit és nem tudott mozdulni. Csak egy beszélgetés hangjait hallotta:

– Neve?

– Abrom.

– Értem, szóval a–típusú. Mindig azokkal van a baj. Mi volt a feladata?

– A logisztikai rendszerek felügyelete. Már egy ideje figyeltük, szokatlanul viselkedett.

– Szokatlanul?

– Igen. Mármint, érti, a körülményekhez képest szokatlanul.

– Mit gondol, javítható?

– Újrakalibrálom, és azt javaslom, helyezzük át, mondjuk a disztribúciós részleghez.

– Rendben. De egy ideig még tartsa szemmel. Nem akarok semmilyen galibát. Tudja mi a hivatalos álláspont…

Abrom másnap reggel nyolc óra egy perckor mosollyal lépett be a hatalmas épületkomplexumba, soha egy pillanatot sem késett, és elfoglalta helyét a hetes számú disztribúciós konzol mellett…

9 év 5 komment

– Ettől boldog lesz: Hold utcában kertes ház, kedvezményes áron, sürgősen eladó… *

 

 

„Ettől boldog lesz: Hold utcában kertes ház, kedvezményes áron, sürgősen eladó.” Lelkesedés és hit töltött el a szavaktól. Kínosan forgolódtam. A hajnali félhomályban pillanatonként az időt néztem és minden megjelenő számmal újabb dolog suhant át az agyamon, amitől még vonzóbb lehet az eladó ház. Igazi kertes külváros. Eperszínű kerítés. Orgona és sziklakert az udvaron. Sörözős kisvendéglő a sarkon. Hatalmas ablakok. Álmomból észrevétlen csordogált át boldogító valósággá. Mire ébresztőt csipogott a telefon, már pontosan láttam magam előtt.  A kávé felett felmértem a környékét. A térkép nem sokat árult el. Mértani pontossággal elhelyezkedő utcák. Házak. Kertek. Egy tévétorony. Apró számokkal jelölt BKV járatok. Távol állt a hajnali ködképektől és konkrét helyet kapott. Hold utca 2.

Fél órával később a buszon már a honfoglalók öntudatával és kíváncsiságával vártam a feljegyzett megállót. A környéket próbáltam figyelni, de a mocskos ablakon keresztül esélyem sem volt. Csak az árnyékát láttam az elsuhanó tárgyaknak. Magasak voltak és szögletesek, kopár fáknak tűntek. Kezdett nyomasztani a lakásnézés. A busz nyekeregve megállt. A leszállás sem volt könnyű roham, én védtelenül, míg egyesek szatyrokkal és táskákkal voltak felfegyverezve. A sofőr számára nem lehetett ismeretlen a helyzet, láttam, ahogy a tükörből végignézi a csatát, és csak akkor csukja be az ajtót, amikor már biztosan eldőlt.

 A távolodó busz hangja átadta a helyet a csendes zsibongásnak. A füleimben dübörgő vér mellett lassan meghallottam a kinti zajokat is. Autó. Madár. Emberek. Előttem kis fehér tábla hirdette, hogy itt balra kezdődik a Hold utca, köszöntenek benne. Megálltam a sarkon és benéztem. Az utca nyílegyenesen nyúlt el a távolban, az egyik oldalon szaggatott vonalként autók és platánfák szegélyezték. A szélvédők ragyogtak a napsütésben. A másik oldal még sötétbe burkolózott, a házak (épületek) árnyékai lassan húzódtak vissza. Pár lépés után minden kezdett alakot ölteni. Hold utca 100. A házak meleg színekben ültek a rövidre nyírt gyepen, a kerítések között be lehetett látni a csíkos napellenzős nyugágyakhoz és pácolt fa hintákhoz. Hold utca 64. Ahogy továbbmentem, megnőttek az épületek, a kertekből tarka virágok dugták ki a fejüket az útra. Emberek jöttek szembe. Messziről összesúgtak, aztán mosolygó biccentéssel mentek el mellettem. Hold utca 31. Szóval még pár száz méter. Erőltettem a szemem a szikrázó napsütésben, vajon láthatom–e már? Ha látnám, akkor biztosan tudnám, hogy ez az. De nem történt semmi. Csak egy kék adótorony nyújtózott és veszett bele az azúr égboltba. Biztosan a tévé. A célhoz közeledve ujjongó öröm töltött be, minden kétely nélkül.

A ház! A léckerítés a friss fa illatát árasztotta, ahogy odaléptem. A csengő mellett apró fémtábla hirdette, itt lakik Dr. Gyergyói András. Nem is kellett megnyomnom a gombot, mert egy karcsú, fiatal nő már nyitotta is az ajtót. 

– Jó napot! Beszéltünk telefonon. Én jöttem megnézni a házat 

– Gondoltam, kérem, fáradjon be. Nemsokára a férjem is jön. Könnyen idetalált? Mint látja, kellemes a környék, mindenki nagyon kedves. Nézzen csak körül. 

Alig hallottam, amit mond. A kertet bámultam. Az egyik oldalán gyümölcsfák álltak, barack, cseresznye, nyújtózkodott az ég felé, mellette százszorszépek tarkították a füvet. A virágszőnyeg a kövezett verandánál ért véget, amit hátulról aranyeső szegélyezett. A sárga virágok látva az elégedettségemet, megértően bólogattak a napsütésben. Magas, deresedő halántékú férfi közeledett hosszú léptekkel. 

– Ne tartsd fel drágám, inkább először nézzen körül bent is – mosolygott. – Üdvözlöm, Gyergyói András vagyok.

Határozottan kezet nyújtott, és a ház felé terelt. A járdát apró, vörös kövekkel rakták ki, ami egyenesen nekifutott a terrakotta színű épületnek. Az ajtó nyitva volt. Ahogy bementem a fényből, egy pillanatra szürke fátyol ereszkedett szememre, először bizonytalanul fordultam körbe. A  kintinél egy árnyalattal világosabb falak olyan érzéssel töltöttek el, mintha a helyiséget a saját napja ragyogná be. Meleg fényben fürdött az egész szoba és engem is melegséggel töltött el. Gyengéden végigsimítottam a kandalló terméskő párkányát. Az érdes érintéstől a csendélet megtört, és láttam magam előtt a nappalit.

– Szívesen hellyel kínálnám, de a bútorokat már sajnos elvittük.

– Nem számít, így nagyobb teret hagy a fantáziámnak – ami azonnal száguldani kezdett. Kanapé, amin egy hosszú nap után el lehet heveredni, egy hatalmas tévé a dvd gyűjteményemhez, és a csendes boldogság lengedezi be…   

– Ha továbbjön, itt van még a földszinten a konyha, beépített kerámialapos tűzhellyel, és az egyik fürdőszoba. Az emeletre ott, hátul lehet felmenni – még a tekintetét sem kellett követnem, hogy tudjam, a lépcső pont ott van, ahol lennie kell. 

A fokok meg sem nyikordultak, ahogy ráléptünk. Hátra kellett néznem, hogy meggyőződjek, jönnek utánam, még az enyém a ház. A tágas folyosó egyik végén a mosdó fehér csempéje bukkant elő, még a másik végén négy ajtó várakozott. 

– Itt vannak a hálószobák. Családnak is kényelmes. Van családja? Elnézést. Nem tartozik rám. 

Cseppet sem tűnt furcsának a kérdés. Természetes, hogy pontosan akarja tudni, kié lesz mindez. 

– Férjnél vagyok. Ő dolgozik, ezért sajnos nem tudott eljönni, de részletesen el fogom mesélni neki, hogy milyen nagyszerű ez a ház. 

– Értem. De nem tudna esetleg eljönni ő is? Úgy mégis egészen más. Ha itt látja. 

– Persze… – bólogattam, de már az ajtók kötötték le a figyelmemet. 

Lenyomtam a kilincset. A kattanás összecsengett egy szívdobbanással. Az ajtó mögötti szoba is teljesen üres volt. Az otthonosság érzése talpamtól indult, végigfutott a gerincem mentén és libabőrökben teljesedett ki a karomon. Ez lesz az én szobám. A kétszárnyú ablak a kertre nézett, egy fa terebélyes koronájából az égbolt és a belefúródó kék adótorony bontakozott ki. Úgy éreztem minden eldőlt. Nekem kell ez a ház. Sehol máshol nem akarok élni.

A férfi és a nő a folyosón állt, és figyelte, ahogy még benézek sorban a többi helyiségbe is. A negyedik ajtónál hiába nyomtam le a kilincset. Feltűnés nélkül próbáltam erővel hatni rá, de meg sem mozdult. Hátrafordultam, hogy szóljak, de közel hajolva egymáshoz, csendesen beszélgettek, egy szavukat sem lehetett kihallani. Szerelmes sugdolózásnak látszott, és zavarba jöttem, hogy tanúja vagyok egy ilyen, intim pillanatnak. 

– Khm, elnézést, ezt az ajtót nem tudom kinyitni. 

– Ja, igen, ez volt a dolgozószobám. Még nem pakoltam ki teljesen és a munkámból adódóan óvatosnak kell lennem. Nem mintha titkos lenne, vagy ilyesmi, csak nem publikus. 

Megértően bólogattam. Hát persze, biztos orvos, a páciensek adatai, iratok sora, nem tartozik rám. 

– A férjem mérnök és általában itthon, itt dolgozott. 

– Mindez nem túl izgalmas az idegeneknek szívem, inkább azt mondja meg, hogy döntött, tetszik a ház? Úgy gondolom kellemes, kertes külvárosi otthon. 

– Valójában tökéletes, pont olyan, amilyenről álmodtam. Megkérdezhetem, miért adják el. Bár, ha az embert óriása szerencse éri, nem kérdezi, miért van. Egyszerűen boldog. A lépcsőn lefelé menet azért még hallottam a doktor válaszát: Egy belvárosi kerületben kapott munkát, valami építkezés. Előléptetés. Egyszerűbb odaköltözni, mint naponta ingázni.

Kilépve a kertbe sután álldogáltam. Mindent láttam, már nem volt okom maradni, de nem éreztem késznek magam, hogy elmenjek. Nem tudtam, hogy mit mondjak, így újra a kertet nézegettem. A kerítésen alig lehetett átlátni a szomszédba, teljes volt a nyugalom, csak a kék adótorony magasodott egész közelről a fák fölé. A nő követte a tekintetemet. 

– Ne aggódjon, nem káros. Sőt nagyon praktikus. Az emberek boldogok, hogy ide építették. 

– Itt általában boldogok és elégedettek az emberek, ön is biztosan az lesz. Szimpatikus nekünk, örülnénk, ha ön venné meg a házat. 

A doktor mondata végszónak tűnt, el kellett indulnom a kertkapu felé. 

– Hát akkor, viszontlátásra. Ha döntöttünk, az adásvételi szerződés miatt az ügyvédem majd keresi önöket, ha az úgy megfelelő. 

– Rendben, akkor a viszontlátásra. 

– Viszontlátásra! – visszhangozta a nő is.

Táncolva indultam el. A haza szó már nem jött a számra. A tarka épületek, fák és a felhőtlen kék ég derűsen kísértek ki a megállóba. Ott nem volt egy lélek sem. Egyedül lehettem az örömömmel, vártam a buszt. Az érzéseim kiülhettek az arcomra, mert, ahogy felléptem buszra, a sofőr mosolyogva mért végig. 

– Itt lakik? 

– Még nem. Háznézőben voltam. Mert? 

– Ha néha kijön valaki abból az utcából, az mind ilyen arcot vág.

A busz zötykölődve elindult. Hátradőltem az egyik ülésen, és az elsuhanó tájat néztem. Házak, autók, fák. Jó lesz itt nekünk. Visszanéztem. Az utca már nem látszott, csak a kék adótorony uralkodott a háztetők felett.   

– Mit tud arról az adótoronyról? Mit sugároz? 

– Nem tudom, én csak a buszt vezetem. De az alapján, amit látok, boldogságot. 

A megelégedettség helyét szorongás és gyanú vette át. De nem. Nem lehet. Paranoiás vagyok. Ahogy távolodtam a busszal, egyre rosszabbul éreztem magam, szédültem, remegett a kezem és a lábam. Pedig még bő fél óra buszozás vár. Fájdalom járta át az arcom, a boldog mosolyból visszarendeződő izmok keresték a régi helyüket. Egy gondolat tört át az érzéseken. Ezért költöznek a külvárosba az emberek, ott találják meg a boldogság kék adótornyát.

 

 

 

 

9 év 3 komment

A tipográtor koppant az asztalon, de mielőtt elhalványodott volna, egy képre figyelt fel. Egy kislány mosolygott egy szőrös, kutyaformájú lénnyel a kezében. Egészen boldognak tűnt. *

 

 

 

„Háziállat mindenkinek! Rendelj meg tőlünk kedvencét! A legmodernebb technológiával elégítjük ki a vevő minden igényét! A megrendelt terméket két napon belül postázzuk.” Gliar már majdnem félrerakta az újságot. A tipográtor koppant az asztalon, de mielőtt elhalványodott volna egy képre figyelt fel. Egy kislány mosolygott egy szőrös, kutyaformájú lénnyel a kezében. Egészen boldognak tűnt. Rendelhetne a saját lányának is. Szegény Shanea, ha már úgy alakult, hogy ki kellett költözniük erre a mindentől távol eső kisbolygóra és még ideje sincs sosem, ennyit megérdemelne. Úgyis rágja a fülét, hogy hadd kapjon állatot. Majd kiválasztja és a megfelelő pillanatban átadja. Már töltötte is ki a megrendelést. Név és elérési cím – lendületesen írogatta a kért adatokat, a keze csak úgy száguldott az érintőképernyős reklámoldalon. Pár pillanatnyi habozás után megérintette a küldés pontot. Hátradőlt, és már látta maga előtt, mennyire fog örülni a lánya egy rózsaszín kalábiai nyúlnak vagy esetleg választ egy színváltós kutyát. Úgy emlékszik, az nagyon divatos.

A tervezgetésből egy női hang zökkentette ki. Köszönjük megrendelését, a tökéletes élőlény kiválasztásához kérjük, válaszoljon érthetően és egyértelműen a következő kérdésekre. Bolygólyának gravitációja? 1,7g – válaszolta mechanikusan. Bár már fel sem tűnik. Foglalkozása? Solarmérnök. Szabadidő? Hobbi? Nincs és nincs. A géphang nem reagált. Bár úgy tűnt mintha együttérzőbb hangon tette volna fel a következő kérdést. Kedvenc állat? Erre már többi idő kellett. Városban nőtt fel. Majd jött az egyetem, és most ez a kopár kisbolygó. Természetesen tanult állattant. Színes, hatalmas képeket nézegetett a Föld és az ismert világok élőlényeiről. Színes emlősök, gigantikus hüllők, kétéltű madarak. De hogy kedvenc? Aztán eszébe jutott a lánya és a mosolygós kép a reklámból. Legyen kutyaféle, olyan színváltós daraxiai worg. Biztos benne? Reklamációt sajnos nem áll módunkban elfogadni, ha az állat végül mégsem felel meg az igényeinek. Biztos. Akkor kérem, üsse be az azonosításra szolgáló genetikai kódját. Az árat már le is vontuk a számlájáról.  A kért termék két napon belül megérkezik önhöz. Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat.

A következő időkben türelmetlenül leste az érkező postahajókat. Az ígéret szerint a második napon a felvillant az ajtó mellett a zöld fény, ami jelezte, hogy postája érkezett. Enyhe izgalommal ment érte. Miután bemondta az azonosítót, a robot szenvtelen arccal már nyújtotta is át a dobozt. Eltűnt a kezében, akkora sem volt, mint a tipográtor, ami alapján rendelte. A dobozról a reklámban látott kislány kicsinyített képe mosolygott rá és a cég logója egy rózsával. Türelmetlenül pattintotta fel a mágneszárat. „Köszönjük, hogy minket választott. Kérjük, hallgassa meg figyelmesen a használati utasítást, és egy napon belül boldog tulajdonosa lesz a megálmodott háziállatnak. Helyezkedjen el kényelmesen, és kövesse a lehető legpontosabban az utasításokat.” Forgatta a kezében, latolgatta a méretét és a súlyát. Szörnyű gyanú kezdett kibontakozni benne. Lendületes léptekkel indult haza. A dolgozószobája magányában aztán végre jobban megnézhette. Így még kisebbnek tűnt. A dobozban egy tartály volt, háromszor három centi földi mérték szerint.  Erre elbizonytalanodott.

Házi könyvtár, biológiai adatok, daraxiai worg! – hadarta. A daraxiai worg egy gerincesek rendjébe tartozó állat, a kifejlett hím példány mérete 60 centiméter és 45 kilogramm, a nőstény ennél valamivel kisebb. Testfelépítése a földi kutyafélékhez hasonló, színét a környezettől függően változtatja. Utód nemzésére csak a … Szóval mégis igaza van. Átverés. Hülyének érezte magát. Egyszerűen lesöpörte a dobozt. „Köszönjük, hogy minket választott. Kérjük, hallgassa meg figyelmesen a használati utasítást, és egy napon belül boldog tulajdonosa lesz a megálmodott háziállatnak… Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy szétverje.  Helyezkedjen el kényelmesen, és kövesse a lehető legpontosabban az utasításokat. Nyissa ki a szállító egységet. A piros lámpa villogni kezdett és a tojás alakú tartály kettévált. Nem látott benne semmit. „Kérem, érintse meg a közepén látható fekete pontot. Ezzel elindítja a folyamatot.” Közelebb kellett hajolnia, hogy lássa. Aznap már másodszor érezte magát idiótának, amikor megérintette. „Ezzel megtette az első lépést, kérem, ismételje meg a műveletet három óra múlva, majd ahányszor szükséges.” Vajon mennyi az a szükséges? Csak ne kelljen vele sokat foglalkozni, suhant végig az agyán. Már maga a tartály eltereli a figyelmét, pedig kizárólag a bolygó napjának friss adataival kellene foglalkoznia. A villogó kijelzők helyett a fekete pontot figyelte. Még három óra… Nem bámulhatja ennyi időn keresztül. Jobb lesz, ha félreteszi addig. Körülnézett a szobában. Mindent elleptek a villogó monitorok, számításokkal teleírt oldalak. Oda biztosan nem teheti, de mégis valami biztos helyre kéne. Ki tudja nem veszélyes–e. Az ablakpárkány tűnt az egyedüli elfogadható helynek. Az utasítás szerint később foglalkozik majd még vele. A szükséges órák elteltével a ház kellemes hangján jelezte, hogy idő van, és még arra is figyelmeztette, hogy a tartályt a párkányra helyezte biztonsági okokból. Mérsékelt kíváncsisággal indult az ablakhoz, voltaképpen nem is tudta, hogy mit vár. A tartály pont ugyanúgy feküdt, ahogy hagyta. Amikor a szoba éles, mesterséges fényénél jobban megnézte, már a kezdeti fekete foltot sem találta. Nem lep meg. Valóban csak átverés volt – gondolta kiábrándultan, és elkezdte fogalmazni fejben a reklamációt, amiért nem kapta meg a kívánt állatot. Sőt igazság szerint nem kapott semmit sem. Szerencse, hogy még nem szólt a lányának. Nagyon csalódott lenne. Így is mindennap megkérdezi kaphat–e háziállatot. Hát most legalább megpróbálta. Nem tehet arról, hogy ez a nyavalyás reklám átverte. Még dühöngött magában, amikor visszatért a munkához. Az úgyis eltereli a figyelmét, garantáltan nincsenek érzelmekre ható, ostoba reklámok és naiv idióták, akik elhiszik, hogy két napon belül megérkezhet a bármilyen elképzelt állat. Mégis kellett pár óra, hogy megnyugodjon, és valóban elfeledkezzen a kudarcról. Amikor este a ház felhívta a figyelmét, hogy vacsoraidő van, már csak a nap belsejéből fogott különös adatok foglalkoztatták. Számokkal teli fejjel ment át az étkezőbe. A harmadik lépés után egy tarka madár ütközött a mellkasának. Majd nyomában a lánya.

– Nézd apa, nem csodaszép? És szeret engem!

És már ott sem voltak. Bolondul kergetőztek körbe a házban, a kislány nevetgélése és sikongatása betöltött mindent. Le sem tudta venni a szemét róluk. Pár percbe telt, míg elkezdett gondolkozni. Lefuttatott a fejében minden ismert, a bolygón őshonos madarat, de nem talált magyarázatot. Vacsora nélkül ment vissza a dolgozószobába. Hosszú évek óta először az első útja nem a számítógépei kijelzőjéhez vezetett. Lerogyott a székére és pörgette az ujjai között a szállítóegységet. Így könnyebb gondolkodni. Bárhogy erőltette az agyát, semmi értelmes nem jutott eszébe. A doboz a végtelenségig ismételgette. „Köszönjük, hogy minket választott…” Hirtelen ötlet suhant végig az agyán. Házi könyvtár! ”Háziállat mindenkinek”. Egy földi kereskedelmi vállalat szlogenje. Az genetikával és evolúcióbiológiával foglalkozó cég egy tudományos felfedezés után fél évvel ezelőtt lépett piacra a személyre szabott háziállat lehetőségével. Szigorúan titkos technológiával dolgoznak. Annyi köztudott, hogy érintés révén aktiválódnak a szükséges gének. Az érintések gyakoriságával a végeredmény befolyásolható a végső eredmény, a legteljesebben vágyott, teljesen kompatibilis állat.     

– Bármilyen állat létrehozható így?

Igen. Bár befolyásolhatja a bolygó bioszférája.

Lenyűgöző felfedezés. Mégsem hallottam róla sosem. A legteljesebben vágyott állat… visszhangzott a fejében.

 Azt gondolnám, egy ilyen kaliberű tudományos áttörésről beszélnének mind az ismert világok. Nem akart még egyszer naivnak és ostobának látszani aznap. Akkor viszont hol van az átverés?

– Computer, részletezd még nekem a felfedezést!

Egy évvel ezelőtt kezdett a Pandora nevű cég kísérletezni a genetika és az egyed evolúciójának megváltoztatásával. Többszöri sikertelen kísérlet után létrehozták az első példányt, melynek híre bejárta a bolygókat. Végtelen lehetőségeket láttak benne. Bemutatták a legfontosabb szimpóziumokon, aztán csend lett. Később kiszivárgott a hír, hogy az ily módon létrehozott élőlények különleges függőségben élnek. Ha nem kerülnek fizikai kapcsolatba újra és újra az úgynevezett gazdával, akkor lépésről lépésre elveszítik a felvett genetikai kódot és elkezdenek visszalépni az evolúcióban. Ekkor hozta létre a cég a Tökéletes háziállat programot.

Erre semmilyen figyelmeztetés nem volt. Bár az elején megkérdezték, mennyi szabadidőm van, és hogy utólagos reklamációt nem fogadnak el. Bár, aki háziállatra vágyik, az törődjön is vele. Kezdett tetszeni a koncepció. Így lehet felelősségvállalásra nevelni az embereket. Fellelkesedve indult megkeresni a lányát és az állatot a házban. A dolgozószobájában talált rájuk, biztosan nyitva felejtette az ajtót. A kékesszürke worg nyugtalanul ficánkolt a kislány ölelő karjaiban, akit annyira lekötött az erőfeszítés, hogy ott tartsa, hogy elsőre nem vette észre a belépő apját sem.

– Ne haragudj apu, tudom, hogy nem szabad bejönni. Már megyünk is ki.

– Várj egy kicsit. Nagyon szép állatod van, megsimogathatom én is? Játszunk vele együtt.

Már egyikük sem hallotta meg a szállítóegység személytelen géphangját.”A tizenkét óra leteltével ön már boldog tulajdonosa a tökéletes háziállatnak. Gratulálunk!” A hang végleg elcsendesedett, majd a kijelzőn a cég logója és jelmondata villant fel egy pillanatra „Egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” De a nagy játékban már nem figyelt senki sem a monitorokra.

 

 

 

 

 

 

9 év Nincs Komment

Várta, hogy mikor fogok megtörni. Egyre közelebb mentem, de még tartott az ellenállás.*

 

 

Az asztalon hevert. Kényelmesen kinyújtózott, de a szemével mindenhová engem követetett. Várta, hogy mikor fogok megtörni. Egyre közelebb mentem, de még tartott az ellenállás. De meg kellett érintenem, elég ritkán látok ilyen csodát. Megrezdült a kezem alatt. Egyszerűen felvettem, de a katarzis elmaradt. Gyűrögettem a kezemben, de bármit csináltam, még mindig azt éreztem, hogy a figyelő tekintete engem követ. Mintha sejtené, hogy mire készülök. Képtelen voltam magammal vinni.

Egyedül mentem ki a konyhába. Ott már vártak. A húgom a falnak támaszkodva engem várt. Előtte egy lábosban már forrt a víz, a forró gőz beterítette a helységet. Nehéz lett a légzés. Nem is szóltam semmit, csak ránéztem. Egy biccentés volt a válasz. Nem akaródzott rögtön visszamenni a nappaliba. Inkább elnéztem, ahogy a gőz mintákat rajzol az ablakra. Eltávolodik a kinti napsütés.

Amikor aztán kimentem, szinte bíztam abban, hogy nem lesz ott. Eltűnt az asztalról. Elvitte a szél vagy csak egyszerűen köddé vált. Jobban éreztem volna magam, mert akkor a dolog el van döntve. De nem halogathattam örökké. Ez most fontos. Mindent megold majd talán. Határozottan remegő kezekkel vettem fel megint. Meg kellett támaszkodnom az asztalon, mintha a súlya kibillentett volna az egyensúlyomból. Pedig csak egy papírdarab. Deák Ferenc ugyanazzal a gyanakvással mért végig, így inkább zsebre tettem. Hülyeségnek tűnt, hogy arra a három másodpercre, de rá sem bírtam nézni.

Futólépésben mentem vissza a konyhába. Pillanatokba telt, amíg észrevettem a húgomat. Már a lábas felett állt és egy hatalmas fakanállal kavargatta a forró vizet. A meleg nedvességtől szerteszét göndörödött a haja és izzadságcseppek csorogtak a homlokán. Mosolyfélét próbált megereszteni felém, de csak egy torz fintorra futotta. Tekintete már a kezemet kereste és kérdően akadt meg az üres tenyeremen. Rögtön a zsebem felé nyúltam, és szinte bocsánatkérően nyújtottam felé a pénzt. Csinálja ő. Szinte kitépte a kezemből, és egyetlen mozdulattal belehajította a lábosba. Pár pillanatig úszott a tetején, aztán megadóan adta át magát a víz erejének. Először ropogós tartását vesztette el, majd a színe is megkopott és fakóvá vált. A húgom a fakanállal a kezében meredten nézte. Néha bizonytalanul felemelte a kezét, hogy mélyebbre nyomja, vagy megkavarja, de a víznek láthatóan nem volt szüksége segítségre. Végül bankóból már csak egy szinte áttetsző, málladozó foszlány maradt. Magányosan süllyedt le a lábos aljára. Mint egy szemfedőt, rátettük a fedőt és elzártuk a gázt. Pár lépést tettünk egymás mellet kifelé, de az ajtóból még visszanéztem. A forrás elcsendesedett. A fakanál a pulton feküdt, mellette a hevenyészett jegyzetek. Legalább nem kell sokat takarítani magunk után. Mégis volt valami visszataszító a konyha kikezdhetetlen tisztaságában. Mert ez már csak a látszat.

Kellett egy félóra, amíg újra bemerészkedünk. Kezdett oszladozni a pára az ablakon is, és újra behatolt a kinti napsütés. Élesen megvilágította a papírokat a pulton. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Már nem lehet félbehagyni vagy visszacsinálni. Óvatos mozdulattal emeltem le a fedőt, próbáltam felkészülni a látványra. De erre nem lehetett. Abban a pillanatban, hogy megmozdítottam a tetőt, leborult és papírok töltötték meg a helyiséget. Sűrűn kavarogtak a levegőben, aztán beborítottak mindent. Bódult félálomban kezdtük összeszedni a darabokat. A hófehér fecnik megtöltötték a kezünket, zsebeinket és lassan a gondolatainkat is. A csalódottság érzése lassan szivárgott szét. Nem sikerült. Most mihez kezdünk egy rakás szeméttel? Csendben hordtuk egy kupacba az ebédlőasztalra. Ahogy a halom nőtt, vele az elkeseredettség is. Nem sikerült. Megpróbáltuk, de nem. Siralmas arccal ültünk felette. Elvesztettük, amit még meg sem szereztünk. Ökölbe szorult a kezem. Nyomtam, szorítottam és morzsoltam. A papír engedett a haragomnak, dőlt, tekeredett, gyűrődött a markomban. Az öklöm elfehéredett az erőfeszítéstől. Mintha minden vér a papírba folyt volna át. Mint az ember egy múló rosszullét után, úgy nyerte vissza a színét.

Pénz lett, igazi pénz. Rávetettük magunkat az asztalra. A színek szerteszét áradtak, már nem csak piros volt, hanem lila, zöld, kék. Mi feküdtünk a kavalkád közepén és nevettünk. Mégiscsak sikerült.  

 

10 év Nincs Komment

Kettőre hozták be. Azóta van bezárva ebbe a helyiségbe. Nem inger-gazdag környezet. *

 

Kettőre hozták be. Azóta van bezárva ebbe a helyiségbe. Nem inger–gazdag környezet. Fehérnek mondott, kopár, mocskos–szürke falak, semmi kilátás a külvilágra. Így azt sem tudta megmondani, mennyi idő telt el közben. Az egyetlen érdekességet az ablak jelentette a szomszéd szobára. Az üveg piszkos volt és karcos. Azért át lehetett látni rajta, ha megerőltette a szemét. De nem volt semmi a túloldalon. Ingerülten mászkált fel–alá. Piros folt villant fel az elválasztó–ablakon. Minden idegszála megfeszült. De ahogy odalépett az üveghez, eltűnt a folt. Saját tükörképe nem először tréfálta meg. Dühödten rúgta arrébb a széket, ami a szoba egyetlen berendezési tárgya volt. A kezén kidagadtak az erek, ahogy összeszorította. A szék hanyatt dőlt, megadóan emelte fel a lábait. Még egyet lökött rajta, aztán folytatta a vég nélküli, céltalan mászkálást a helyiségben.

Ez is egy teszt. Suhant végig rajta. Biztosan figyelik. Értékelik és kiértékelik minden mozdulatát. Hogy aztán felhasználják ellene. Felállította a széket. Leporolta. Csikorogva húzta végig a szobán, letette az ablakhoz és leült. Egy percig bírta. Hintázni kezdett a széken, ami minden rezdülésére nyikorgott. A szék dallamára ringatta a lábfejét. – Piszkos a cipőm – villant eszébe. Elgondolkozott, milyennek láthatják. A tükörképét kezdte vizsgálni. Ahogy nem látott át a piszkos üvegen jól, úgy magáról is csak homályos szellemképet kapott. A haja az arcába lógott. Nem volt ideje hajat mosni sem. Tudta, hogy ha hívják, jönnie kell. A homloka alatt sötét árok van, a szemét nem is tudja kivenni. Az orrán viszont megcsillan a neonfény. Olyan közel hajolt, hogy már–már hozzáért az üveghez. De nem látott többet, csak egyre torzabb lett a kép. Míg elérte a határát, nem tud eggyé válni a fallal. De az üveg hidegsége jól esett. Nekiszorította a vállát is. A fehér pólón át kapcsolatba került az épülettel. Aznap eddig ez tűnt a legvalószerűbbnek.

Felkelt reggel. Minden nap azzal a gondolattal, hogy ma már jönnek érte. De eddig sosem. A várakozás töltötte ki a napjait. Aztán ma jöttek. Nem volt előzetes figyelmeztetés, vagy egy levél. Egyszerűen kopogtak az ajtaján, és már szálltak is be a kocsiba. És most itt van. Ki tudja mióta, és megint vár. Szembesítés. Ez az a szó. Szembesítenek. Végre szembesítenek. Ízlelgette, a napjait meghatározó kifejezést. Sósnak érezte. De lehet, hogy, csak a verejték folyt a szájába. A kézfejével törölte végig a homlokát. Már mindene nyirkosnak tűnt. Tenyerén szétmorzsolta az izzadságcseppeket, aztán beletörölte a nadrágjába. De még mindig nem állt fel a székről. Inkább előre dőlt, és a földet nézte. Sárga linóleumpadló. Majdnem, mint otthon. De az olcsó műanyagot rozsdafoltok tarkították. Talán rozsda. A szék acéllábairól már lekopott a festés. Vagy vér. Ki tudja. Elképzelte, amint a hivatal dolgozói ököllel esnek neki valakinek. Feltesznek egy kérdést, és nem válaszol. Erre a falhoz szorítják és ütik. A falat minden alkalommal újrafestik. De a linóleummal senki sem törődik. Az emlékezik. Kutatóan nézett körbe a helyiségben újabb nyomok után. A korábbi ingerült mászkálás helyett leszegett fejjel, lépésről–lépésre kezdett vizsgálódni. Amikor felnézett egy arc bámult vissza rá az ablakból. Csak körvonalakat láthatott. Szőkés haj lengte körül. A nyakat már elvágja a keret, a sötét szegély csak a saját testét tükrözi vissza. Aránytalanul hatalmas folytatása a túloldalon lévő apró fejnek. Kihúzta magát. Nem látott mást, csak saját maga növekvő árnyékát. Így már teljesen eltakarta az ablakot. A nő eltűnt és megreccsent a szoba. Egy személytelen hang töltötte be.

– Jól megnézhette… Ő volt az?

– Igen. Emlékszem rá. 

– Biztos benne? Tudja mik a következmények…

– Igen.

– Rendben. Akkor végeztünk.

Egy kattanással a hang elhalt. Várta, hogy most mi fog történni. A vörös folt járt az eszében a linóleumon. Meg a nő a túloldalon. Biztos volt benne. Ennyi. Egy egyenruhás férfi áll meg mellette.

– Gratulálok. A támadója azonosította magát. Most már hazamehet. A szembesítés ezzel véget ért.

 

 

 

 

 

Vancsó Éva Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.