Vancsó Éva : Pénzmosás

Várta, hogy mikor fogok megtörni. Egyre közelebb mentem, de még tartott az ellenállás.*

 

 

Az asztalon hevert. Kényelmesen kinyújtózott, de a szemével mindenhová engem követetett. Várta, hogy mikor fogok megtörni. Egyre közelebb mentem, de még tartott az ellenállás. De meg kellett érintenem, elég ritkán látok ilyen csodát. Megrezdült a kezem alatt. Egyszerűen felvettem, de a katarzis elmaradt. Gyűrögettem a kezemben, de bármit csináltam, még mindig azt éreztem, hogy a figyelő tekintete engem követ. Mintha sejtené, hogy mire készülök. Képtelen voltam magammal vinni.

Egyedül mentem ki a konyhába. Ott már vártak. A húgom a falnak támaszkodva engem várt. Előtte egy lábosban már forrt a víz, a forró gőz beterítette a helységet. Nehéz lett a légzés. Nem is szóltam semmit, csak ránéztem. Egy biccentés volt a válasz. Nem akaródzott rögtön visszamenni a nappaliba. Inkább elnéztem, ahogy a gőz mintákat rajzol az ablakra. Eltávolodik a kinti napsütés.

Amikor aztán kimentem, szinte bíztam abban, hogy nem lesz ott. Eltűnt az asztalról. Elvitte a szél vagy csak egyszerűen köddé vált. Jobban éreztem volna magam, mert akkor a dolog el van döntve. De nem halogathattam örökké. Ez most fontos. Mindent megold majd talán. Határozottan remegő kezekkel vettem fel megint. Meg kellett támaszkodnom az asztalon, mintha a súlya kibillentett volna az egyensúlyomból. Pedig csak egy papírdarab. Deák Ferenc ugyanazzal a gyanakvással mért végig, így inkább zsebre tettem. Hülyeségnek tűnt, hogy arra a három másodpercre, de rá sem bírtam nézni.

Futólépésben mentem vissza a konyhába. Pillanatokba telt, amíg észrevettem a húgomat. Már a lábas felett állt és egy hatalmas fakanállal kavargatta a forró vizet. A meleg nedvességtől szerteszét göndörödött a haja és izzadságcseppek csorogtak a homlokán. Mosolyfélét próbált megereszteni felém, de csak egy torz fintorra futotta. Tekintete már a kezemet kereste és kérdően akadt meg az üres tenyeremen. Rögtön a zsebem felé nyúltam, és szinte bocsánatkérően nyújtottam felé a pénzt. Csinálja ő. Szinte kitépte a kezemből, és egyetlen mozdulattal belehajította a lábosba. Pár pillanatig úszott a tetején, aztán megadóan adta át magát a víz erejének. Először ropogós tartását vesztette el, majd a színe is megkopott és fakóvá vált. A húgom a fakanállal a kezében meredten nézte. Néha bizonytalanul felemelte a kezét, hogy mélyebbre nyomja, vagy megkavarja, de a víznek láthatóan nem volt szüksége segítségre. Végül bankóból már csak egy szinte áttetsző, málladozó foszlány maradt. Magányosan süllyedt le a lábos aljára. Mint egy szemfedőt, rátettük a fedőt és elzártuk a gázt. Pár lépést tettünk egymás mellet kifelé, de az ajtóból még visszanéztem. A forrás elcsendesedett. A fakanál a pulton feküdt, mellette a hevenyészett jegyzetek. Legalább nem kell sokat takarítani magunk után. Mégis volt valami visszataszító a konyha kikezdhetetlen tisztaságában. Mert ez már csak a látszat.

Kellett egy félóra, amíg újra bemerészkedünk. Kezdett oszladozni a pára az ablakon is, és újra behatolt a kinti napsütés. Élesen megvilágította a papírokat a pulton. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Már nem lehet félbehagyni vagy visszacsinálni. Óvatos mozdulattal emeltem le a fedőt, próbáltam felkészülni a látványra. De erre nem lehetett. Abban a pillanatban, hogy megmozdítottam a tetőt, leborult és papírok töltötték meg a helyiséget. Sűrűn kavarogtak a levegőben, aztán beborítottak mindent. Bódult félálomban kezdtük összeszedni a darabokat. A hófehér fecnik megtöltötték a kezünket, zsebeinket és lassan a gondolatainkat is. A csalódottság érzése lassan szivárgott szét. Nem sikerült. Most mihez kezdünk egy rakás szeméttel? Csendben hordtuk egy kupacba az ebédlőasztalra. Ahogy a halom nőtt, vele az elkeseredettség is. Nem sikerült. Megpróbáltuk, de nem. Siralmas arccal ültünk felette. Elvesztettük, amit még meg sem szereztünk. Ökölbe szorult a kezem. Nyomtam, szorítottam és morzsoltam. A papír engedett a haragomnak, dőlt, tekeredett, gyűrődött a markomban. Az öklöm elfehéredett az erőfeszítéstől. Mintha minden vér a papírba folyt volna át. Mint az ember egy múló rosszullét után, úgy nyerte vissza a színét.

Pénz lett, igazi pénz. Rávetettük magunkat az asztalra. A színek szerteszét áradtak, már nem csak piros volt, hanem lila, zöld, kék. Mi feküdtünk a kavalkád közepén és nevettünk. Mégiscsak sikerült.  

 

Legutóbb szerkesztette - Vancsó Éva
Szerző Vancsó Éva 15 Írás
Nem igen tudok mit mondani magamról, szeretek olvasni és írni...