Sonkoly Éva : Vallomás közös titkainkról

Illusztráció: Zdislaw Beksinski képe *

 

Az utóbbi időben különös gondolatok foglalkoztatnak. Talán nem vagyok ezzel egyedül… majd meglátjuk!

 

      Én így érzem: Régen figyelem a fiúk, férfiak viselkedését, érzéseit. Módomban áll már a gyermekekről tapasztalatokat gyűjteni, hiszen köztük élem az életemet.

      Vannak kisfiúk, akik hatalmas szeretettel viseltetnek az édesanyjukkal szemben, születésük pillanatától…

         Aztán, úgy húsz éves kor után?

      Ők egészen másként néznek a nőkre később, rajonganak értük egy életen át.

      Az ilyen férfiak sok nőt szeretnek.

      Nem, nem biztos, hogy szerelemmel, de valahol a lelkük mélyén nagy-nagy lángolással.

      Úgy élnek, mintha valami titkot akarnának megfejteni minden kapcsolatuk során. A titkot, talán az ember létét, vagy a születés misztériumát, az ezt megelőző csodát, amelynek ők is részesei. 

      Sokáig talán nem is kötődnek egy személyhez, de a tisztesség megtartja őket a házasságban.

         Más utakon is járnak? 

      Igen, mert ott van az a bizonyos titok, szinte anatómiailag érteni szeretnék a másik nem testét, feltérképezni, magukévá tenni teljesen. Ilyenkor hihetetlen rajongásra képesek.

      És a nők?

      Hogyan is élik meg mindezt?

      Már ha tudják miről is lehet szó… van, aki megsejti, de én is csak találgatok.

      Aki megérzi és — talán — meg is érti mindezt, annak csodás élményben lehet része, persze csak akkor, ha nem gondol az érzés, az élmény mulandóságára, számba sem veszi azt, hogy csak egy a sok közül, csak valamiféle „tanulmány” a férfi számára.

      Bár már ebben is kételkedem, lehet ez sokkal több annál, valamiféle megfoghatatlan rajongás, aminek mibenlétéről nem szeretnének beszélni, miért is kellene? Elég érezni.

      Benne van ebben az érzésben — talán — az elmúlás tagadása, vágy valami megfoghatatlan, de akkor, ott tapintható, a kifejezhetetlen iránti lelkesedés.

      Kellene-e erre gondolni a nőknek? Azt hiszem nem fontos, hiszen mindannyian kíváncsi lények vagyunk a földön, egyetlen élethossz sem elegendő az érdeklődést kielégíteni.

         Mi miért van?

         Kiért tudunk lángolni?

         Mekkora kisugárzása van egy-egy embernek?

      Hatalmas titkok. Érdemes hát tovább boncolgatni, már akit érdekel…

 

         Nézzük a miért kérdését!

      Sokan mondják, véletlen. Szerintem nincsenek véletlenek, minden úgy történik, ahogyan történnie kell, s abban az időben. Az élet valamilyen rendszer körforgása szerint működik, ennek titkát elrejtették az emberek elől s milyen jó, hogy így van.

      Hiszen az ember hajlamos mindennel élni, visszaélni…

         Kiért tudunk lelkesedni?

      Vannak színek, illatok, helyzetek, csak úgy jönnek emberek az életünkbe, mintha a véletlen műve lenne, pedig biztosan érzem, hogy nem az. Aki akkor ott van, és megfelel az ízlésünknek, sőt ennél többet érzünk, arra azt szokták mondani: a Sors keze. Ki tudja? Talán, de lehet, mi magunk látjuk meg benne azt az embert, abban a pillanatban, akiről azt gondoljuk, kerestük, aki hiányzott az életünkből…

     

      A harmadik kérdésemre nem tudok semmiféle választ, pedig fontos lenne, hiszen szinte ezen d?l el minden.

     

      Nos, ebből is kiviláglik, hogy mindenki más, másként látja ugyanazt, lehet, én nem is igazán jól, mint említettem, csak próbálkozó vagyok, közös titkaink megfejtésében…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"