Hányszor és hány embert ejtett már gondolkodóba egy hétköznapi fa, ami mellett általában odafigyelés nélkül elmegyünk. De tégy egy próbát este, mikor a tücskök is fellélegeznek a nappali meleg átmeneti lehűlésétől és csoportos szerenádot zengnek.
Vedd a fáradtságot, ülj le és nézd a Hold megvilágította sejlő tüneményt, ahogy levelek ezrének körvonala dereng a látszólag kesze-kusza ágrengetegben, de tekinteted egy teljes egységet lát. Alig jut eszedbe, hogy törzs, vastag ágak is vannak, a gyökér teljesen feledésbe merül. Csak a koronát nézed és a fölötted szétterülő, gondosan ápoló csillagos eget, aminél biztonságosabb takarója fának nem lehet.
Még éjjel sem, amikor a fényevést széndioxid kibocsájtásra váltja.
Millió csillaggal borított sátor, a felhők is valahová elmenekültek. Bár éjszaka van, de kristálytisztán érzed, hogy nyomuk sincs a tikkasztó éjben, amikor a folyók vize melegebb mint nappal és esztétikusabban világító lámpások sehol sincsenek.
A nagy lapos tányérnyi „főnök”, csak képzeli, hogy ő az úr, mert a legtöbbjénél – csipetke alig pislákolóknál is – milliószor kisebb. Talán néha tudatosul benne, ezért váltogatja havonta négyszer alakját. De a fa, ez a tökéletes csillaghordozó bölcsen olvad bele a makrokozmosz földi másába. Végesen, nem végtelenül, tárolja magán az éjszaka szintén csillagoknak látszó, megszámlálható levelet és bölcsen takarózik a végtelennek nevezett végessel.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.25. @ 20:16 :: Boér Péter Pál
