Reggel nyolc óra óta állt az öregember a ház előtt. Nézelődött. Számára a kelés nem számított korainak, hiszen ezelőtt, még fiatalabb korában, minden reggel együtt ébredt a Nappal. Előfordult az is, hogy ő volt fürgébb. Akkoriban sok tennivaló várta. Ma már semmi. A földet elvették, jószágot már nem nevel, azt a kevés házi munkát, ami rá vár, könnyen elvégzi. A nyolc óra a kapu előtt találja minden reggel, pedig tudja, hogy a lányka csak később ér ide.
Áll az öregember hátratett kézzel a háza előtt, és szemlélődik. Dereka olyan egyenes, hogy az útszéli villanyoszlopok elszégyellhetnék magukat mellette. Nagy néha köhint egyet, ilyenkor kezét a szája elé teszi, egyben kétfelé simítja hegyes hófehér bajuszát. Aztán ismét hátraeszi. Áll, mintha őrt állna, terpesztett lábbal, enyhén előre dőlve, és vár. A ház előtti árok üres, rég nem volt eső errefelé. Az árok külső szélén egy fácska nőtt évekkel ezelőtt, és olyan kelletlenül hajlik be az árok mélye felé, mintha utálkozna. Már akkor látnia kellett volna, hogy ronda kis korcs ez a hajtás, de gyerekkorától megszokta, hogy élőlényt, ha növény, ha állat, békén hagyunk. Most meg itt csúfoskodik az árok szélén az ő szégyenére. Igaz, hogy növényből erre kevés marad meg. Még murokból is. Sűrű fekete a föld, még a gyümölcsfa is kipusztul, ha elültetik. Kukorica, búza, az igen. Ez a kettő gazdagon adja magát, de itt a szem nem gyönyörködik, mert más nincs, csak sár, vagy por.
Elballag a sarokig, hogy megnézze, látható-e már a lányka, pedig tudja, még várnia kell, míg ideér. Elnéz minden irányba, nem jön-e valaki, akivel szót válthatna, de ma üres az utca, senki nem jön a boltba. Pedig ő olyan szerencsés helyen lakik, hogy szemben épült vele a kocsma, mellette a vegyesbolt. Valaki mindig mozog tehát errefelé, de most ünnepi csend van.
A lelkében is ünnep van, várja az unokáját. Minden reggel ez mozgósítja, ez ad neki lendületet a keléshez, hogy jön a lányka. A fiát, a kislány apját elvesztette fiatalon. Behívták katonának, és odamaradt a Don-kanyarban. Olyan sok szörnyűséget beszéltek arról, hogy mik történtek azon a fagyos orosz földön, hogy ő csak úgy tud nyugton élni, ha arra gondol, a Sanyi gyereket eltalálta egy golyó. Az legalább gyors halál. Egyszer jött haza szabadságra mielőtt kivitték a frontra, akkor hagyta nekik emlékül ezt a lánykát. Nem is láthatta soha. Pedig éppen olyan, mint ő volt. Rá hasonlít, szerencsére. A menyük, az anyja, valamiért gyűlöli őket, nem is köszön, nem is áll velük szóba, mintha a nagy baját, gondját ők okozták volna. Szerencsére megnőtt a lányka, s naponta jön. Ezért áll ő ki minden reggel nyolckor a kapu elé.
Már csak egyedül várja, mert elhagyta az asszonya. Elment nagy betegségben. Elápolta, mindent megtett vele, de a halál, már csak olyan, hogy nem kegyelmez. Ő mindent elvégez még a ház körül, maga körül is, még az asszony kiskertjét is ápolja. Öntözi rendületlen. Pontosan olyan most is, mintha élne a gazdasszony. Tisztaság van a házban, és a ház körül is. És csend. Olyan nagy a csend, hogy már nem is tudja sokszor, mihez kezdjen. Gyakran kiáll a kapu elé, mint ezen a napon is, hogy legyen kinek fogadni a köszönését. Néha, ha látja, hogy ülnek a kocsmában, ő is átballag, csak azért, hogy emberek között legyen. Rendel egy fröccsöt, és üldögél.
Most elmegy a járdáig, amely az Alvégről indul, elér idáig, itt pontosan az ő háza előtt átmegy a kocsmához, fordul egyet, és elmegy messze, egészen a Felvégig. Mint egy szalag. Sokat segít a falusiakon ez a járda, különösen esős, saras időben, de, hogy hogyan lehetett ilyen keskenyre sikeríteni, az már elmondhatatlan. Alig ötven centi széles, egy embernek is kevés, különösen, ha csapadékos az idő. Templomból jövet is egymás mögött lépdel a nép hosszú ideig, míg hazaér.
Visszamegy a sarokig, már látszania kellene a kislánynak, már itt van az idő. Már látja is: Lassan ballag. Neki pedig hogy dobog a szíve!
Jól van. Ideért. Megy a lányka kosarával a boltig. Ő is indul, lassan lépked át a poros földúton. A kocsma előtt megáll egy pillanatra, majd fordul a bolt irányába. Nem megy be, túllép az ajtón, megáll a lépcső túlsó oldalánál, és vár. Mosolyog. Hallja, hogy az unokája már elköszön a boltostól, kilép az ajtón, nem fordul sem jobbra, sem balra, megy le a lépcsőn, és fordul a kocsma irányába. Viszi magával nagyapja szerető mosolyát.
Az öregember arcáról még el sem tűnt a mosoly, mikor kilép a boltos.
— Megint nem köszönt?
— Nem lehet neki. Megverné az anyja… de látta, milyen szép lányka? Az én Sanyi fiamé. Hát, ha így lehet csak, akkor így szeretem.
2011-04-08
Legutóbbi módosítás: 2012.07.18. @ 15:31 :: Kertész Éva