Bereczki Gizella - Libra : …utak, útjaink

*

 

 

 

RÓMA 1

 

„Kalóz Kapitány üdvözli Önöket a Róma-Fiumicino reptér felé közlekedő Wizz Air járaton.”

      Hitetlenkedve és mosolyogva nézünk egymásra lányommal: Kalóz Kapitány?

      Ez vicc? Rendben, hogy fapados, de ahhoz már egy ”rendes” repülőgép vezető sem jár?

      Tévedünk. Finoman emeli fel és érkezésünkkor ügyesen teszi le a gépet Kalóz-unk, így a felszállás előtti többszörösen emelt adagban lenyelt B6 vitamin feladat-vesztetten lapul gyomrunkban.

      Tíz napja még éltem a banki ügyintézők rendszabályozott életét, most pedig egy röpke óra alatt Itália egyik legszebb városában találom magam. Vele. Ezzel a drága lénnyel, aki az elmúlt fél év alatt megélte a test és a lélek legfájdalmasabb stációit.

      Ajándéknak szánta a névnapomra ezt az utat. Ajándék! A szó legnemesebb értelmében. Együtt, annyi borzasztó nap után, reménykedve a gyógyulásban.

      Még szerencse, hogy a mai kor embere hozzáedződött szokatlan külsejű társaihoz, így nyíltan senki sem szegezi lányomnak a kérdést „Ez milyen frizura?” A tekintetek viszont beszélnek, kérdeznek, csodálkoznak, rosszallóan vagy értetlenül pislognak. Pedig szépen nő a haja. Még csak hátul a tarkóján félkörívben nem mutatkoznak pelyhecskék, ahol az utolsó sugárkezelést kapta. Szép lány! Neki minden jól áll. A parókákat be sem csomagolta. Mára már nem ez a fontos!

      Előttem lépked, ügyesen intézkedik, lazán vált angolra — az én német tudásom itt nem sokat ér. Mindent gondosan megszervezett otthonról az interneten keresztül. Én, rábízva magam önszorgalmú idegenvezetőmre, jóleső érzéssel követem. A reptér előtti tranzitjárat dallamos olasz nyelven, a kései óra ellenére is frissen, harsányan társalgó buszvezetője türelmesen bevárja az utolsó utast is.

      Irány Róma belvárosa!

      Lányom előző látogatásából fennmaradt helyismerete oly eleven, hogy egy pillanatra sem tévesztjük el a szállodához vezető utat. A hatalmas fakapu magasított bejáratán szinte átesve egy napfényt ritkán látó ódon udvarban találunk rá a szálloda feliratára. Huncutul rám sandít: „Szerintem sokkal jobb, mint egy modern, sematikus hotel. Ennek hangulata, szaga van.” — Bólintok. A körfolyosós, régi épületben úgy rejtették el a háromcsillagos szállodát, hogy nem vették el sajátos, olasz jellegét.

      — De a liftet azért megjavíthatták volna! — mordulunk fel keserűen, amikor a kifüggesztett fehér lapon szembesülünk a lépcsőmászás borzalmaival. Szerencsére a másodiktól már működik. Otthonos, kényelmes szobánkban nem sokáig ég a lámpa, fáradtan zuhanunk ágyunkba.

      Elalvás előtt, mint betegsége óta mindig, imádkozom és könyörgöm: „Istenem gyógyítsd meg! Nézz rá! Jó gyermek, jó ember. Sokat változott, szelídült, tanult. Kemény leckét kapott, és hidd el, megértette mi fontos és mi nem az életben. Ő igazi Oroszlán. Küzdött és küzd keményen, de most már add vissza az egészségét.”

 

 

RÓMA 2

 

A sajátos reggeli kínálatra — csak croissant, péksütemény, kávé, tea, sajt, vaj és dzsem, no meg müzli minden mennyiségben — előre felkészít a lányom.

      — Anya, itt ne keress szalámit, sonkát, sült tojást és hasonló, a szállodákban megszokott terülj-terülj asztalkámat. Az olaszoknál az nem szokás.

      Megértem.

      Pedig az előttünk álló napra előirányzott műemlékek sora arra enged következtetni, hogy szükségünk lesz energiára. Krisztámat figyelem, ahogy hasal a franciaágyon, mér, számol és karikázza a látnivalókat. Gyors egyeztetés után Vatikán mellett döntünk.

      Vasárnap van, úgy is borong, a Bazilikában nem ázunk és egész délelőttöt betöltő turista csemege.   

      A Vatikánváros impozáns bejáratán lassan hömpölygünk be a tömeggel. A Szent Péter téren, mintha a földkerekség minden tájáról ideküldték volna nációjuk képviselőit, turisták százai fotóznak, nézelődnek, ámulnak és türelmesen állnak a kilométer hosszú sorban, mely a Szent Péter Bazilika jegypénztárainál ér véget.

      Felkészülten kapjuk elő útikönyveinket. A Krisztinámé régebbi kiadás, az enyém a legújabb. A Bernini által tervezett és épített pompás teret körülölelő oszlopsoron álló száznegyven szent érdeklődéssel hallgatja a felolvasást. Meglepve tapasztaljuk, hogy mindkét útikalauz mást és mást tart fontosnak kiemelni mind a Szent Péter térről, mind a Bazilikáról. Városfelfedező túráink során a későbbiekben ezt kihasználva összevetjük a két forrást és megállapítjuk: még egy útikönyv is szubjektív.

      A Bazilikába bejutás reménytelennek látszik, mígnem a tömeg mozgolódására, majd tapsra és ujjongásra leszünk figyelmesek. Az emberek a tér közepére tolulnak, és egy irányba kémlelnek.

      — A pápa! Krisztikém! Nézd! Ott, oldalt, az ablakban a palástja — örvendezek. Meglepetésként ér, úgy tudtuk szerdánként van pápai audiencia.

      Átölelem és a könnyeimtől alig látva mondok halkan köszönetet. Érzem, ő is meghatódik. Az én drága hitetlenem, aki az egyre fájdalmasabb kezelések után megkérdezte:

      — Most hol az Istened? Miért engedi, hogy ez történjen velem?

      Az áldásosztást már a megrövidült sorban várjuk. Miután minden jelenlévő a tér közepére nyomult, hogy lássa, hallja a pápát — a sor felszívódott. Így, bár az eső megáztatta kissé a hátunkat, de a felhőszakadást már bentről hallgatjuk. Nem lehet pontosan és hűen leírni az érzést, ami a Bazilikába lépéskor hatalmába kerít. Felszólítás nélkül mindenki elhalkul, suttog. Mintha attól félne, megtöri azt az áhítatot, ami a falakból, a szobrokból, a padlólapokból árad, és ölel át minden betérőt. Egy időben zsugorodik törpévé az ember és emelkedik fel a lélek a gigantikus oszlopok mellett, a hatalmas kupola alatt.  

      Ezt a lelkiállapotot fokozza a remekművek elérhető távolsága. A Pieta-t szeretném megérinteni, annyira hihetetlen, hogy mindez szobor. Áttetsző, finom redők, az élettelen testre megadó fájdalommal meredő Mária. Felemelő!

      A kupolát gyalog vállaljuk be, bár aggódom lányom kondíciója miatt. Nem látszanak arcán a fáradtság nyomai, így én is összeszedem magam. Azt hiszem nem hangzott még el annyiszor egyetlen látogatótól vagy zarándoktól sem az „Istenem segítsd meg! Istenem gyógyítsd meg” könyörgés, mint tőlem ott tartózkodásunk néhány órája alatt. Úgy véltem, ha az Úrhoz közeli és Neki kedves helyen ismételgetem, el kell, hogy jusson Hozzá.

      Felérve elénk tárul Vatikán, ez a kis város a városban. Rálátunk a belső kertekre, udvarokra, ahol apácák jönnek-mennek, karonfogva egymást, beszélgetnek, bólogatnak. — Vajon mi lehet a téma? — A gárdistákra, akik fegyelmezetten őrzik a kapukat. Épp úgy tekintenek munkájukra, mint mi a sajátunkra? El kell végezni, ebből élünk, vagy érzik a másságát, a tekintélyét, a kiváltságát?

      Az eső kénye-kedve szerint hol csitul, hol kitartóan áztat bennünket, de nem akadályoz abban, hogy Vatikán falain kívül kerülve bekebelezzük ennek az ezerarcú városnak a szépségeit.

 

 

RÓMA 3

 

Mi vonzza azt a több, mint tizenegy millió turistát, akik évente felkerekednek, hogy megismerjék ezt a várost? Engem az időutazás ragadott magával. Az ókori Róma maradványai, élén a Colosseummal, a San Clemente templommal, a Capitoliummal, a Pantheon masszív 2000 éves oszlopaival. Néhány lépésre tőlük már a középkori, a reneszánsz, majd a barokk Róma maradványai, templomai, diadalívei, hatalmas szökőkútjai, a város ismert történetének tanúi.

      Többször elkapom lányom fürkésző tekintetét. Lesi az arcom. Kíváncsi, elvarázsol-e engem is úgy ez a hely, ahogy őt néhány éve, amikor izgatottan hívott fel hazaérkezésükkor, s a beszámolóját azzal zárta: — Anya! Neked ezt látni kell!

      Lelkem mélyén dédelgettem a gondolatot, de annyira kizökkentett mindennapi életemből a betegsége, hogy vágyaim csak a kór legyőzésével kapcsolódtak össze. Úgy néztem, olvastam, hallgattam minden hírt, információt, mint a szemellenzős ló, aki csak az utat látja, amit meg kell tennie. Kerestem a megfelelő példákat, érveket, táplálék kiegészítők hatásait, bújtam az internetet, az orvosok és betegek tapasztalatainak leírását, hogy a kezelések utáni egyre gyötrelmesebb napokban hol testközelben, hol csak telefonon, biztatni és erősíteni tudjam.

      Így a kemoterápia és a sugárkezelés befejeztével, az első negatív PET CT-t meg sem várva meglepett a kérése: — Anya! Menjünk el együtt Rómába!

      Igen, elvarázsol. A hely és ő maga is. Sok van mi csodálatra méltó, de nekem Ő a legcsodálatosabb. Huszonévesen, végig megtartva munkáját, távol a családjától, küzdött, hol kétkedve, hol reménykedve és mára már tudom: győzött.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.07.06. @ 11:30 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 82 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."