B.G.Boróka : Az utolsó levél

A Nap még bársonyos melegét szórta a tájra, de erejéből már jócskán veszített. A tó tükrén cikázó fénye cseppet sem árulkodott arról, hogy ősz van. A táj lassan elcsendesült. A partról tollászkodó vadkacsák figyeltek, s a víztükör nyugodt ringatózását sem zavarta meg az a néhány horgászcsónak, mely még kimerészkedett utasaival az idény utolsó napjaiban a vízre.

Az utolsó levél

 

 

Egy autó haladt csendes motorzajjal végig a part mentén. Útját a falun keresztül bezárt üzletek, elhagyott kunyhók, lezárt kertek szegték, s csak elvétve akad egy-egy járókelő az útjába. Érezhető, hogy az emberek már a télre készülődnek. Elhagyták a hétvégi házakat, a kerteket előkészítették a téli nyugalom időszakára, a falu elnéptelenedett.

      Egy part menti ház mellett parkolt le. A csendes vízparti tájat hamarosan gyerekkacaj töltötte meg. Két kislány ugrott ki az autó hátsó részéből és azonnal a part felé futottak: Kavicsokat dobáltak a vízbe majd a békésen szárnyukat rendezgető vadmadarak felé vették az irányt. Azok pedig hangos hápogással jelezték: nem méltányolják az érdeklődést.

      A ház teraszán egy idős asszony emelkedett fel székéből ölelésre nyújtva karjait, majd kissé megszédült, és a teraszkorláton nyert némi nyugalmat remegő tagjainak.

      — Anya maradj csak! Ülj le, azonnal fent leszünk! — nyugtatta a lány és csomagokkal a kezében, hamar felért a lépcső tetejére, türelmetlenül váró édesanyjához.

      Az imént még nyugalmas part újraéledt. A kacsák hápogva gázoltak a vízbe, s a tó alján több száz kavicsbomba landolt, ahogy a két poronty marékszámra szórta az út menti aprókövet, mint valami tűzijáték a vízbe, hangos nevetés kíséretében.

      — Gyerekek, gyertek! Köszönjetek a mamának!

      — Hagyjad, Erna! Hadd játszanak! Nézd meg, milyen önfeledtek, nézd milyen boldogok! — csitította lányát a nagyi. — Tudod lányom, ezért érdemes élni: hogy láthatom az unokáimat boldogan játszani, sikongatni, nevetni. Nincs is ennél felemelőbb érzés.

      Ekkor a nagyi visszahuppant székébe és távolba meredve, ki tudja a vízen mit kémlelve, lassan újra elbóbiskolt.

      Az idő gyorsan telt. A ház körül már nem sok a munka. Ez a hétvége éppen elég arra, hogy mindent rendbe tegyenek, lezárjanak, hogy a nagyit visszaköltöztethessék a városba tavaszig.

      Mire Erna végzett a kisház téliesítésével, és a nagyi holmijait is berakta már az autóba, késő délutánra fordult az idő. A korábban még a tó felett szikrázó fehér napfény az erdő fölött átváltott sárgás árnyalatba, és enyhén hűvös szellőket szabadított ki a fák közül.

      — Ki jön velem gombát szedni? — hangzott a házból a kérdés.

      — Én!

      — Én is! — hallatszott a partról, és a két gyerek piszkosan, vizesen rohant fel a teraszlépcsőn, egymást lökve, hogy ki ér fel előbb.

      — Gyorsan vegyetek, másik nadrágot fel! Vizesen megfáztok. Siessetek, mert mindjárt indulunk! — sürgette Erna csemetéit.

      — Mama, látom ledőltél. Kérsz valamit, mielőtt elindulunk?

      — Nem, édes lányom, menjetek nyugodtan. Csak lepihentem egy csöppet. Mostanában, így délutánonként szeretek elszunyókálni, itt apád kedvenc hintaszékében.

      Ahogy Erna és a gyerekek eltűntek az erdő fái között, úgy csendesedett el a ház. A kakukkos óra mintha megérezte volna, most jött el az ő ideje, egyre hangosabbnak tűnő ütemes kattogással mutatta a másodpercek múlását. A nagyi néha szusszant egyet, vagy mélyet sóhajtott és lélegzetvétele beleolvadt a ház hangjaiba.

      Időnként a mosogató csapja elengedett magából egy-egy vízcseppet, mely tompa puffanással repítette szerte apró kristályait a fémlavór oldalán. A régi fényképek borította falon szürke árnyak játszottak egymással: faágak bólogattak, levelek integettek, néha egy kismadár árnyéka vetült a falra, majd röpke pillanatok múlva eltűnt a semmiben. Délutáni nyugalom telepedett a házra, miközben a kis család egyre gyorsabb léptekkel haladt az erdő mélye felé.

      — Itt is egy gomba! Anya nézd, én is találtam egyet! — kiáltotta a nagyobbik gyerek.

      — Anya nézd, ez jó gomba?

      — Az enyémet is nézd meg anya, leszedhetem? — kérdezte a kisebbik, de aztán hirtelen mozdulattal sarkon fordult és futott el, nagy lendülettel egy tisztás felé.

      — Várj kicsim, mindjárt letelepszünk, csak hadd szedjem tele a kosarat! — kiáltotta Erna a kisebb rakoncátlan gyermek felé. Mikor utolérte a lányokat, azok valami megmagyarázhatatlan módon egy magányos fa alatt álltak. A fa már lehullajtotta az összes lombját, csak egyetlen magányos levél integetett a tetejéből. A rajta átsütő napfény csodálatos pompába öltöztette. A két lány megbűvölten figyelte a levéltáncot, majd Panka megszólalt.

      — Anya, én azt a levelet szeretném magamnak, azt az utolsót, azt az arany levelet.

      — Drága, pici lelkem, azt nem tudom neked odaadni. Nézd, milyen magasan van! De ha körülnézel, nagyon sok hasonló, vagy akár sokkal szebb levelet találsz magadnak itt a földön.

      — Nem! Anya, hát nem látod? Az a legszebb. Nem véletlenül tartotta meg a fa magának. Anya, azt szeretném. Szedjük le!

      — Majd felmászok a fára! — kiáltotta a nagyobbik, és azzal már emelte is fel a lábát, a hatalmas fatörzsre.

      — Nem picim! Nem szabad! Nagyon magas ez a fa. De tudjátok mit? Még holnap reggel, indulás előtt kijövünk, és lehet, hogy éppen akkor fog leesni, de ha nem, akkor pedig elköszönhettek tőle, és ha legközelebb eljövünk, akkor is megnézzük. Rendben? — kérdezte Erna a már szipogó kislányokat. Panka ekkor sírósan motyogott magában valamit, majd mintha nem is érte volna csalódás, szaladni kezdett visszafelé az erdőben. A többiek gyorsan utána eredtek, mivel már igencsak hűvösödni kezdett.

      A Nap lemenőben volt, mire visszaértek a házhoz. A nagymama már felkapcsolta a teraszvilágítást és a ház felől finom, friss lángos illat szállt az érkezők felé.

      — Érzitek? A mama lángost sütött nekünk, siessünk! No, ki ér előbb haza?

      A gyerekek meggyorsították lépteiket és szinte egyszerre értek a házba. A nagymama lesegítette kardigánjaikat és a két kipirult csemetét kézmosás után az asztalhoz terelte. Mire Erna beérte őket, a két gyermek már a meleg lángost majszolta az asztalnál. Egymás szavába vágva mesélték lelkesen élményeiket az erdőben, és újságolták, hogy holnap ismét ellátogatnak indulás előtt, hogy megnézhessék azt az utolsó arany levelet a tisztáson.

      Későre járt az idő, a lányok és Erna fent aludtak az emeleten, csak a nagymama volt még fent, halkan dúdolgatott, ringó karosszékében ülve és tekintete a kandallóban pattogó tűz mélyén megpihent. Valami levelet tartott a kezében. Arcát, ahogy a papírt maga előtt tartotta, az árnyék hol feketére, s amint onnan elemelte, a tűz meleg pirosára festette. A mély barázdák, melyek végigszántották az arcát, ebben a sötét félhomályban, még határozottabbá váltak, de az is lehet, hogy feltörő emlékeitől keményedett meg az arca. Aztán ahogy keze megpihent ölében, és a halványpiros fény egészében birtokba vehette, meleg puhaság költözött rá, meglágyítva vonásait, csak a szemében csillogott valami, szikrázó, visszavonhatatlan keménység.

      Reggel Erna ébredt fel elsőnek. Lesietett az emeletről, hogy előkészítse a reggelit. A tűz már régen leégett és nagyi még mindig ott ült a papa székében.

      — Nagyi, jó reggelt! Elaludtál a fotelben? — kérdezte nevetve Erna miközben megsimogatta a nagymama vállát, de annak merev teste nem reagált az érintésre. Feje oldalra billenve, élettelenül ült nyakán, és két keze ölében megpihent. Egy levél hevert lába előtt a földön. Erna, ahogy felé nyúlt, az agyonolvasott, meggyűrt papírlap felé, felismerte.

      Édesapja utolsó levele volt a frontról, azóta nem kaptak hírt felőle.

Legutóbb szerkesztette - B.G.Boróka
Szerző B.G.Boróka 80 Írás
Régebben az írást belső kényszerként éltem meg, jelenleg számomra az öröm és az önkifejezés eszköze.