Majd a gazsik segítenek…
Ha kételye lett volna Zajzoninak a „cigánypárti tanítóról” szóló rosszindulatú pletykákat illetően, másnap saját fülével is hallhatta, nem is akárhol, hanem a tanáriban, saját kollégáitól. Reggel, amikor megérkezett már éppen lenyomta a tanári szoba kilincsét, amikor Bíró Lacika anyukája megszólította. Azért jött, hogy szóljon, a kisfia beteg, s nem jön aznap iskolába. A résnyire nyílt ajtón már búcsúzkodás közben ütötte meg a fülét a róla szóló pletyka. Felismerte Béldi Emesének, a matematika-tanárnőnek a hangját. Igaz, nem állításként, csak „Hallottam Mári nénitől” alakban hangzott el, de a tartalomtól fennakadt a szeme. Mári néni ugyanis nemcsak azt állította, Zajzoni tanító bácsi cigánypárti, hanem azt is biztosan tudta, miért. Látta Kanalasnét aznap, amikor Devlát el akarták vinni a javítóintézetbe, kétszer is bemenni Zajzoni tanító bácsihoz. A tanító úr pedig járt az őrsön, ő győzte meg, hogy engedjék szabadon. „A vén kecske is megnyalja a sót!” Nem tudta kivenni a hitetlenkedő hangok gazdáit, csak Emese további beszámolóját:
— Én sem akartam elhinni. Tudjátok, mit mondott erre Mári néni? Még azt is látta a saját szemével, hogy este, míg Kanalasné benn járt nála, Zajzoni levette az ingét… A többit már nem, mert ő nem szokott leskelődni…
Zajzoni nem várta meg a folytatást, hanem benyitott. Azonnal zavart csönd lett. Az öreg tanító először magyarázkodni akart, de rájött, olajat öntene a tűzre. Inkább rákérdett:
— Na, milyen világrengető eseményeket osztogattok? — nézett körül.
— Aaa… az idei termésről tárgyalunk. Remek tavaszunk van, hamar elmúltak a fagyok, eső volt, meleg van, jónak ígérkezik. Csak győzzük learatni — jött meg elsőnek Feleki Csaba hangja.
— Majd segítenek a felső-tölgyesi gazsik[1]… — biztatta epésen Béldi Emese.
Zajzoni nem állta meg, hogy kaján hangon meg ne jegyezze:
— Már attól féltem, szokás szerint valami fajgyűlölő sztereotípiával jössz elő. De hát te biztos tudsz valamit. Szólok Kilyéni őrmesternek, rossz helyen keresgél a tettesek után.
Minden szem rámeredt.
— Mire céloz tanító úr?
— Kilyéni őrmester, ha jól tudom, cigányok között keresi a terményfosztogatókat. Emese pedig állítja, felső-tölgyesi nem cigány nők a tettesek. Tudhat ő valamit, hiszen ott született. Gádzsi ugyanis azt jelenti, nem roma nő! — akasztotta kabátját Zajzoni a fogasra, letette a táskáját, kivette, amire szüksége volt, majd felkapta a katalógust, s elindult az osztálya felé, miközben a háta mögött felharsant a nevetés. Mielőtt benyitott osztályába, még eszébe jutottak Szegedi szavai: „Keressen még szövetségeseket…”
— Na, ezzel szereztem még egy ellenséget… — mondta magának, mielőtt lenyomta a kilincset.
Devla eleinte ottmaradt a házi feladat elkészítésére, de ettől még nem jött meg a kedve is hozzá. Zajzoni túl sokat sem merte szekálni, hiszen ha megutálja, azzal csak rontana az ügyön. Az apró dicséretek se növelték az önbizalmát. A dicséret és az elismerés nem ugyanaz. Az utóbbira vágyunk, de az előbbi mögött könnyen megérezzük a manipulációt, főleg, ha nem értünk egyet a dicsérővel. Zajzoni hamar rájött, nem dolgozhat a kislánnyal a másodikos tananyagon, ha az elsős ismeretei hiányoznak. Olyan ez, mint tetőépítéssel kezdeni a házat. Csak hát ez nem volt benne a „szerződésben”. Pénteken pedig mire Zajzoni letette a katalógust a tanáriban s visszatért, Devla már nem volt az osztályban. Ellógott.
„Mit tegyek most?” — tűnődött. Eszébe jutottak Szegedi intelmei. „Az őrsön azt mondtam, a játszmából való kilépés a kölcsönös felelősségvállalás lenne. A KÖL-CSÖ-NÖS! Elragadta a hév, és azt tette, amit a legjobban kellett volna kerülnie. Egyedül magára vállalta a felelősséget, csak megmenthesse a diákját. Önön kívül ez az ígéret senkit sem kötelez az égvilágon semmire”. „Ne próbálja mindenáron megmenteni!”
Úgy döntött, majd hétfőn rákérdez, miért nem maradt. Csak ha ismétlődik a jelenség, akkor lép majd. Minden apróságért nem szaladhat a nem épp együttműködő Kanalasnéhoz, bár érezte, az ő keze lehet a dologban. Ha azt mondta a kislánynak, „Órák után azonnal hazajössz!”, Devla szót fogadott. A pedagógus lehet isten, ha iskoláról van szó, „a tanító bácsi/néni így mondta…” és a szülő pedig csak egy szülő marad, még ha megfelelő képzettsége is van, de a helyzet megfordul, ha másról van szó. A gyermeken keresztül vívni meg kettejük csatáját — lám ki az erősebb, kire hallgat — pedig a legrosszabb, amit tenni lehet.
Hétfőn reggel gondterhelten vette elő táskájából az Orsi egykori szemüvegét, amit Devlának hozott. Pont most „ajándékozza meg” miután ellógott? De a kislánynak kell a szemüveg… Az igazgató észrevette kezében a tipikusan gyermekszemüvegtokot.
— Kinek viszi?
— Kanalas Erzsikének. Az anyja nem veszi meg neki. Nincs miből…
— Nagy úr a szükség! — értett egyet az igazgató. Zajzoni látta tekintetén, szavai mögött több rejtőzik, mint az egyszerű egyetértés.
— Mire céloz? — kérdett rá.
— Ellopták a szemüvegem, amikor egyszer Brassóban jártam. Újat kellett csináltatnom, ez egyértelmű volt. Előjegyeztettem magam a szemorvosnál. Az ember szeme a korral változik. Az állomás mellett egy alak szemüvegeket árult, bagóért. Gondoltam, a keretet legalább olcsón megveszem, s körülnéztem az áruja között. „Né, ez pont olyan, mint a régi” — akadt meg egyiken a szemem. Felpróbáltam, tökéletesen láttam vele. Megnéztem jobban, felismertem a karcolásokat rajta. Megvettem, de egyenesen a sarki rendőrhöz mentem vele. Azt mondta, nem tehet semmit, mert akitől vásároltam, úgyis azt állítja majd, ő is vette egy ismeretlentől… „A fenébe is, ha lopásért nem, de legalább orgazdaságért nem lehet előállítani?” — dühöngtem, hiába.[2]
Zajzoni felettese szemébe nézett. Rövid idő után válaszolta:
— Értettem mire céloz… Nagy úr a szükség.
Végül csak kölcsön, iskolai használatra adta oda a kislánynak. Minden délben visszaadja, másnap reggel ismét megkapja.
— Tudod, az unokámé volt, ez számomra egy emlék. Féltem. Édesanyád is azt mondta, nem veszi meg, mert hancúrozás közben eltörnéd.
Miközben a földet nézte a hazugság miatt érzett szégyenében, azon járt az esze, hogy a fia kiakad majd az ötleten. Hiszen ezt a szemüveget állandóan hordani kellene. De hát neki most két rossz közül kellett választania, legalább az iskolában jól lásson a kislány. Miközben Devla olyan áhítattal vette át, mint egy rég óhajtott játékot, melyet szinte meg se mer érinteni, nehogy egy rossz szellem semmivé változtassa, Zajzoni megkérdezte:
— Na, jobban látsz vele?
— Igen! — felelte boldogan, de rögtön le is hervadt. Levette és visszaadta.
— Nem kell? — lepődött meg a tanító.
— Nem — hajtotta le a fejét. — El fogom törni…
— Akkor ne verekedj! — kapott a szón, majd rájött, nem az a fő baj.
— Tedd fel, és ülj a helyedre — mutatott az első padra. Devla arca felragyogott. Nem kerül hátra…
Szent áhítattal ment új padjához, mereven tartva a nyakát, mintha egy cirkuszi mutatvány közben a fején egyensúlyozna valamit. Már javában folyt a számtanóra, amikor a tanító fenyegetően megrázva mutatóujját, de barátságos hangon odaszólt neki:
— Meg ne lógj ma is!
Mielőtt kiengedte őket szünetre, még egyszer figyelmeztette az osztályt.
— Nagyon vigyázzatok a szemüveges társaitokra. Ha eltöritek, megvakulhatnak!
[1] A cigányok csúfneve Brassó környékén. A cigány jelző nem feltétlenül negatív konnotációjú, a gazsi viszont általában az. A gádzsó-gadzsi szóból ered, de meghökkentő jelentésváltással, hiszen romani nyelven azt jelenti: „Nem roma” vagyis nem cigány.
[2] Megtörtént eset.
Következik: A bejárónő
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
