Devla 4. Virág a küszöbön

Egy cigány kislány az iskola réme. Ám a szeretettel hozzá közeledő tanító felfedezi benne Móra Ferenc “harmadik” csalóját… *

  Virág a küszöbön

 

Aznap este az áprilisi változékony időjárás kellemes napsütésre fordult. Az öreg tanító sétálni indult a faluban, azt remélve, ki tudja szellőztetni fejéből e viharos nap emlékeit, melyek nem hagyták nyugodni. Egy másodikos kislány, akit javítóintézetbe akarnak küldeni, de aki ellopja saját szája elől a kiflit, hogy testvéreinek adja. Aki néha kukázik, verekszik, de gúnyolják, és mindenki gyűlöli. Aki meg se szólal, nem figyel, és nem tanul. Aki miatt számos értékes percet vesztett el az órából. Akinek védelmére kelt, de miatta szembe került az igazgatóval és a polgármesterrel, de aki végül ellógott az utolsó órákról. Tényleg megéri Don Quijote-harcot vívni érte? Vagy fiának lenne igaza? Mikor telefonon elmesélte neki, így reagált: „Olyan ez édesapám, mint a rossz házasság vagy az alkoholizmus. Egy ponton túl már nincs megoldás. Ne játszd a megmentőt, csak magadnak ártasz vele!” Aztán ott visszhangzottak fülében Margitnak, a negyedikesek tanítónőjének szavai: „Jövőre az öccse elsős lesz. Már most frászom van, ha rá gondolok…”

Besötétedett, mire hazaért. Amint belépett a nyitva felejtett kapun, Lompos a szokottnál harsányabb ugatással üdvözölte. Mosolyogva szólt a „kamaszodó” cocker spánielhez.

— Na, mi van? Soká voltam oda? Ezután minden reggel hiányozni fogok! Jó, na, legközelebb magammal viszlek, ha sétálni megyek — simogatta meg a fejét.

Ám a kutya elé állt, mintha nem akarná beengedni a házba.

— Ne helytelenkedj! — morgolódott. Csak akkor vette észre a küszöbön a csokor virágot, amikor már szinte rálépett. — Ezt akartad mutatni? Köszönöm… — enyhült meg a hangja, miközben lehajolt érte. — Ez honnét került ide? — kérdezte. Bodri megpróbálta a lehetetlent. — Sajnos én már hülye vagyok a kutyanyelvet megtanulni. Persze… Nyitva volt a kapu.

Otthon a tömbházban megszokta, a lépcsőház bejáratát nem szokás bezárni. „Vajon ki járt itt?” Körülnézett a már sötét udvaron, mintha a nyomokból kiolvashatná. Aztán rájött. Ösztönösen körülnézett, majd elszégyellte magát. „Bennem is működnek az előítéletek…” Már–már belépett a házba, amikor belehasított a felismerés: „Hol van a fejsze?” Nem is annyira az értéke miatt, hanem, egy emlék elvesztése fájt. Még nagyapja készítette. Kovács volt az öreg.

Elvitte, és hagyott helyette egy csokor virágot… Minek? Ha odamegyek, letagadják. Ha valaki meglátta őket, azért jöttek, hozzanak a tanító bácsinak virágot, de nem találták otthon. Egy ötvenéves fejszéért nem száll ki a rendőrség ujjlenyomatokat és DNS-mintát keresni. S ettől a farkcsóválós Lompostól pedig tehették.

— Tanulj meg házat őrizni! — mordult a kutyára, majd elvette a kulcsot és elindult, hogy bezárja az udvart. Alig tudott félreugrani a kivágódó kapuszárny el?l. A következő pillanatban egy fejszével nézett szembe az éjszaka homályában. Segítségért akart kiáltani, de egy hang se jött ki a torkán.

— Elnézést, Zajzoni bácsi, eltörtem az enyémet, és nem volt gyújtósom… Nem volt itthon, gondoltam hamar visszahozom — magyarázkodott Bajkó Péter, a szomszéd. — Remélem, nem kereste… Jaj, tán csak nem ijesztettem meg… — látta meg a tanító halotthalvány arcát.

 

„Ez a kislány nagyon vágyik a szeretetre…” — jutott a következtetésre, miközben ágyba bújt. Nehezen aludt el. Másnap, amint belépett az osztályba, őt kereste a szemével. Hiányzott. Szünetben Margit jött oda hozzá. Beszélgetésüket Siposné, a román tanárnő érkezése zavarta meg.

— A franc essen a vátrás[1] anyjába a tanügyminiszternek és pártjának minden tagjába! Mintha direkt azt akarnák, nehogy a magyar gyermekek megtanuljanak románul!

— Mi a csudát agyaltak ki már megint?

— Nem néztétek a reggeli a híreket? Nem elég, hogy hiába küzdünk a Bólyai egyetem visszaállításáért. A szaktantárgyakat, a Románia történelmét és földrajzát románul kell tanítani, ötödik osztálytól ugyanazt a román tankönyvet kell majd alkalmazni, mint a román tannyelvű osztályokban. Nem értik meg, pedagógiai képtelenség egy gyermeket négy év alatt az anyanyelvűek szintjére felzárkóztatni! Miért nem beszélik a gyermekek négy év alatt, nyolcadik végére mindannyian anyanyelvi szinten az angolt, franciát? Mi több, kiadta az utasítást, jobban ellenőrizzék a magyar iskolákban- tagozatokon a román tanítását, ugyanazt a kritériumot alkalmazzuk-e, mint a román osztályokban. S még van pofája azt állítani, mindez a kisebbségi gyermekek érdekében történik — fakadt ki.

— Tönkre akarják tenni a magyar iskolákat, hogy újjal mutathassanak rájuk, aztán minél többen román iskolába adják gyermekeiket. Úgy könnyebben beolvadnak…

— Miként lehet tanítani, ha a gyermek nem érti, amit magyaráznak neki? Aki beadja román iskolába, nem számol azzal, hogy a gyerek eleve hátránnyal indul. Nem érti a magyarázatot. Nehezebben tanulja meg az anyagot, magolásra „szakosodik” s megutálja az iskolát idejekorán. Románul tényleg megtanul, de nem az iskolában, hanem inkább szünetben, osztálytársaival beszélgetve. Van példa olyanra, aki felzárkózik, de jóval több, aki lemorzsolódik — kesergett Vetési Ida is, az elsős tanítónő.

— Még ez se egyértelműen igaz — kontrázott rá Feleki Csaba, a kémia-biológia tanár. — Kilencen voltunk magyarok. Egyik tanárunk négy csoporttársamnak jóakaratúan felhívta a figyelmét, tanuljanak meg jobban románul, mert dönthetnek olyan emberek a sorsunk felől, akiknél ez számít. Kettő közülük román iskolába járt. Se Bea se Eszter, se én nem voltunk a négy között, pedig mindhárman magyarul végeztük a középiskolát. Igaz, Bea és én román többségű környezetben nőttünk fel. Az utcán tanultuk meg a nyelvet. Gyakorolva[2].

Zajzoni nem szólt közbe. Minek? Hiába adnak egymásnak igazat, úgyse rajtuk múlik. Már nem olyan éles a hangulat, mint kilencvenben, de vajon milyen sors vár unokáira, de még inkább dédunokáira? Brassóban ugyan polgárháború nélkül megalakult az Áprily Lajos középiskola, de már az idén öt osztály helyett csak négy indult. Fogyóban vannak a magyar gyermekek.

Erre gondolt az igazgató is, aki sóhajtva adta ki az utasítást:

— Menjetek órára! Úgyse oldunk meg semmit…

A következő szüneten vallotta be az igazgatónak, hogy Kanalas Erzsike megint nem jött iskolába. Amikor közölte vele, hogy szándéka a délután folyamán meglátogatni, felettese megcsóválta a fejét.

— Várjon holnapig. Ma délután Kilyéni őrmester nincs a faluban, nem tudja elkísérni.

— A tegnap történtek után nem hinném jó ötletnek pont Kilyéni Gábor nagybátyjának kíséretében odamenni. Ki fog bántani? Kanalas Pál börtönben van.

— Ha látta volna, mit művelt Kanalasné a múlt héten itt az iskolában…

— Az anyatigrisek tényleg veszélyesek, ha kölykeiket veszélyben látják, de én nem akarom bántani…

— Nagyfejű és idealista… — vonta meg a vállát az igazgató. — Én mosom kezeimet.

 

Amint megebédelt, pórázra kötötte a kutyát, majd elindultak a falu vége felé. Bajkó Péter háza előtt elhaladva beadta a fejszéjét.

— Gondoltam, esetleg még szüksége lehet rá… A kaput bezártam — magyarázkodott. — Aztán nehogy rám hozza még egyszer a frászt, mert nem jó a szívem… — élcelődött a tegnap történteken.

Az úton összébb húzta magán a kabátot, és a sálat is megigazította. Jeges szél fújt. Amint az udvar nélküli rozoga épület felé közeledett, hirtelen éktelen kutyaugatás hangzott fel. Két korcs rohant nekik, és vicsorogva jelezték, ők bezzeg teszik tisztüket. Fölösleges volt rövid pórázra fogni, Lompos behúzott farokkal hátrált Zajzoni lába felé. Nem harci kutyának született. Már-már meleg kezdett lenni a helyzet, amikor valaki megrepesztette a házikó ajtaját, majd néhány szóval lecsendesítette a kutyákat. Előbb tanítványa hangját ismerte meg, majd meglátta az ajtó nyílásában a fejecskéjét is. Amint ránézett, lesütötte a szemét.

A tanító közel ment és köszönt. A kislány nem válaszolt, csak állt lesütött szemmel az ajtóban. Lompos barátságos farcsóválással közeledett hozzá. Jó ürügynek tűnt megsimogatni a szeretetéhes Lompost, addig se kellett felnézni. Gyermekköhögés szakította félbe a jelenetet.

A folt hátán foltos ruhás kislány besietett, felültette a láthatóan lázas, három év körüli fiúcskát, majd pohárból megitatta.

— Tea? — kérdezte a házba lépő tanító.

A kislány bólintott.

A férfi a kályha szélére húzott fazekacskába pillantott. Próbálta kitalálni, miből készülhetett. A hársfavirágot és az útilaput felismerte, még valami fakéreg is volt… „Fűzfa kell legyen, az leviszi a lázat…” — gondolta a tanító, miközben a tekintete megpihent egy félliteres kólás flakonon, melyben egy sárga folyadék volt. A kislány észrevette a pillantást.

— Fényőszirop[3].

— Édesanyád? — kérdezett rá a tanító.

— Brássóbá. Piácon. Csihánnyál[4] ís leurdávál[5].

A kicsi eközben picit megnyugodott. Nővére betette az ágyba.

— Mondjál neki mesét… Aludnia kellene. Az alvás gyógyít — ajánlotta a tanító, majd amikor a riadt tekintetet meglátta, hozzátette —… anyanyelveden. Hiszen magyarul nem érti, ugye? Én addig leülök ide a székre.

Ismerte a cigány babonát: a házba lépő idegent le kell ültetni, mert elviszi a kisgyermek álmát. Egy ideig nézte a kisöccsét szeretettel körülvevő leánykát, majd gondolata elkalandozott. Szemével végigpásztázta a viskó berendezését. A héttagú család egyetlen ruhásszekrénye mellett néhány elnyűtt doboz szolgált a ruhák tárolására. Nem volt annyi szék, hogy mindenki odaülhessen az egyetlen asztalhoz. Három ágy, pontosabban egy emeletes a gyermekeknek és még egy a felnőtteknek, meg egy kredenc az edényeknek. Ez volt minden bútor. Hol lehet itt leckét készíteni és tanulni? Az egyetlen asztalon kell főzni, mosogatni, enni, váltásban… A tanító a beálló csendre rezzent fel. A pici elaludt.

— Milyen mesét mondtál neki?

— Árvá Rádázáná[6].

— Elmeséled nekem is? — kérte mosolyogva a tanító. — Soha nem hallottam még cigány mesét.

Rövid szabódás után elmesélte a szépséges, de árva Radazána és a gazdag Szóberjáni megrázó szerelmi történetét, a tűzben való egyesülésüket, a cigányok szétszéledésének mondáját. Hihetetlen kontraszt volt a két előadás között. Látszott rajta az erőfeszítés. Beszéde akadozott, kereste a szavakat. Szinte csak t?mondatokban fogalmazott. A tanító megdöbbent. Ez a kislány alig beszél magyarul! Bár eleinte csodálattal töltötte el, ahogyan hanglejtése követte a mese drámai fordulatait, mégis elkalandozott a figyelme az érthetetlen nyelvű előadás közben. Csoda, ha nem képes figyelni órán? És ez a kislány nem buta! Egy gyengeelméj? nem képes így mesélni!

— Holnap se jössz iskolába?

— De… Há Dáj eládtá… — pontosított.

A tanító első reakciója az volt: „Nem neked kellene vigyáznod rá.” Végül inkább mást kérdett. Hiszen kire hagyhatta volna? Ki vállalná el egy beteg cigánygyermek gondozását a faluban? Melyik szomszédasszony?

— Mit ettél ma?

— Bokolyit[7].

— Az mi?

Válasz helyett elővette a terítővel letakart lapos cigánykenyeret.

— Tessík kóstolni. Kicsit száráz. Dáj réggél süötötté.

— Dáj… Édesanyád?

A kislány bólintott.

— Este mit esztek?

— Dáj füőz csihány. Ámit ním tud éládni.

— Mondd meg neki, legközelebb kopogjon be hozzám is. Én is szeretem. A medvehagyma-salátát még jobban.

A tanító felállt. Megemelte végig lábainál hever? Lompos pórázát, jelezve neki, indulnak. Az ajtóból még visszaszólt.

— Ugye édesanyád… Dáj azt mondta, ne engedj be senkit?

— Tánító bácsi jó gádzsó…

— Gádzsó? Az mit jelent?

— Ním romá fírfi.

— És a nem roma nőket hogyan hívjátok?

— Gádzsi.

A tanító szinte elmosolyodott a kifejezés kettős értelmén, de uralkodott magán. Hiszen roma azt jelenti: ember. Hatás-visszahatás… „Mi cigányozzuk őket, de gádzsókká válunk a szemükben. A románok bozgornak[8] neveznek, mi lebüdösoláhozzuk őket. Melyik rasszizmus illetve nacionálsovinizmus a rosszabb? A többségi vagy a kisebbségi? Egyik céltáblájának se jó lenni. Kisebbséginek lenni azért fájdalmasabb.”

Amint kilépett az ajtón, szorongó pillantást vetett a két korcs felé. Nem kellett már nyugtatni őket. Békés farkcsóválással engedték útjára. Néhány lépés után a tanító megfordult. A kislány az ajtóból nézett utána. Amint meglátta, jött az ötlete, megkérdezni:

— Istenke, édesanyád hogyan szólít?

— Rádzáná. Mindig kírtem mondjá él…

— Én is szólítsalak úgy?

Tagadóan megrázta a fejét. Azt csak édesanyjának szabad. Rövid habozás után szája szélén pajkos mosoly jelent meg.

— Ist… Ním. Dévlá…

Az öreg tanító felemelte hüvelykujját — jelezve, díjazza, a kislány bosszúját. Vissza is kacsintott rá — ez köztük marad.

 

 

(Folytatás következik: Az Istenek zenéje)

 

[1] A Vatra Româneasc „kulturális egyesület” szélsőjobboldali szervezet, melynek „nemzetvéd?” tagjai átitattak minden román pártot a 90-es években. Vezet?i szekusok, katonatisztek, jogászok és tanárok voltak. Nagy része volt a1990-ben a Marosvásárhely fekete márciusának kirobbantásában. Legszéls?ségesebb tagjai közül alakult ki a C.V. Tudor által vezetett Nagyrománia Párt.

[2] Saját élmény az egyetemen.

[3] Sirop (ejtsd szirop) szörp románul. A kislányra ez a romános kifejezés feltehetően a brassói piacon ragadt rá. A fenyőrügyből készült szörp kiváló köptető és köhögéscsillapító.

[4] Csalán székelyesen.

[5] Leurdă a medvesaláta (allium ursinum) román neve. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Allium_ursinum)

[6] http://meselabankierdo.blog.hu/2010/04/26/szecsi_magda_az_arva_radazana_avagy_miert_koltoztek_ezerfele_a_ciganyok

[7] A bokolyi, más nevein bodag vagy pânyî (feltételezem ez utóbbi románból – pâine – ered) kovásztalan cigánykenyér, alapanyagai liszt, só és víz, és pici szódabikarbóna vagy sütőpor. Kerülhet bele fűszer, például fokhagyma is. Olyan receptet is találtam, melyben nem volt szódabikarbóna, se sütőpor, de volt disznózsír. http://www.gyakorikerdesek.hu/etelek-italok__sutes-fozes__44554-hogyan-keszul-a-bodak-cigany-kenyer. Nagyon könnyen megszárad.

[8] A magyarok csúfneve. A bozmeg (baszdmeg) módosulásával alakult ki. Tévhit, hogy hazátlant jelent.

 

 

 

 

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

25 Komment

  1. Ebben a kérdésben legtöbbször az a baj, hogy csak az egyik oldal szemszögéből láttatnak. Mint egy városnéző buszon, ahol az idegenvezető szavára mindenki egyszerre néz jobbra vagy balra.
    Nagyon tetszik, hogy Te mind a két oldalra láttatsz!
    És jól írsz, élvezet olvasni! Az apró kis részletek is kidolgozottak, élmény minden sorod.

  2. Janó, örvendek, hogy ismét látlak. Hiányoltalak írásaimnál is de a toronyban is sajátos hangvételű írásaid űrt hagytak, míg nem néztél erre felé.
    Jó és rossz… utálom ezt a felosztást. Szeretjük abszolút módon értelmezni őket, pedig relatív fogalmak. Attól függ…
    Péter valóban nagyon összetett.
    Avi, lehet az egyén szemszögéből igazad van. Én viszont a Torony szempontjából nézem. Hiányolom azt a kultúrát, hogy igenis építő módon kritikusan szemléljük egymás írásait. A hsz intézményének ez lenne elsődleges célja. Nem igaz, hogy senki sem tud kritizálni. Nem igaz, hogy nincs aki tudja értékelni sértődés nélkül a kritikát. De kultúráról nem beszélhetünk. A legtöbben félünk írni is, elfogadni is…

  3. Attila, nagyon jó írásod ez is. Az író azzal tud a legtöbbet tenni, ha állást is foglal, és irányt mutat, ha tőle tudjuk meg, mi a jó, és mi a rossz. Ez talán, leegyszerűsítés, de nagyon jellemző a személyiségedre. Az írásaidon keresztül megtudhatjuk, hol a határ, meddig tart az emberségünk. Mégis, most hozzászólásod tetszett a legjobban:”Nem hitték el, hogy bennem is csörgedez némi cigány vér…” Ilyenkor, bennem is…

  4. Nem vagyok otthonos, de az idők során sokan foglalkoztatott a diszkrimináció témája. Volt alkalmam képzéseken is részt venni, roma diákom kettő volt (középiskolába tanítottam) egyik harmadik tanuló volt, a másikat befogadták osztálytársai. Mindketten már “integrálódott”, városi roma családok gyermekei. Ők nem jó példák ehhez az íráshoz. Némi emlékem van viszont Karácsony Attiláról, Budi Hajnalkáról és Kovács Amálkáról, mindhárman egy-két évig voltak osztálytársaim.
    Volt viszont olyan élményem, amikor egy-egy eltűnt tárgy kapcsán több személynek azonnal a “csak valamelyik cigány lehetett” volt a reakciója.
    Sohase felejtem el, milyen arcot vágott az egyik, amikor a következő jelszóval: “Akkor minden cigány tegye ki vizsgálatra a hátizsákját” én tettem ki elsőnek a csomagomat. Nem hitték el, hogy bennem is csörgedez némi cigány vér…

  5. Több minden is eszembe jutott. Ahogy az elejét olvastam, a kolléganő kifakadását, hogy mit keresnének magyar gyerekek román iskolába, pont az jutott eszembe, amit kicsúcsosítottál.
    A cigány gyerek úgy jön elsőbe, hogy nem érti a nyelvet. Micsoda hátrány…
    Aztán az is eszembe jutott, milyen sok cigány családnál voltam hasonló okokból fiatalabb koromban, s sok helyen még a babonát sem lehetett betartani, mert nem volt hova leülni.
    De ez már a múlt, remélem, valami csak változott.

Hagyj üzenetet