Maretics Erika : A héttornyú ház

A héttornyú házba lépve,

beburkolt a bíbor est,

 s felrémlett el?ttem

n?vérem emléke,

szebbet m?vész sem fest.

Körbenéztem lassan,

 súlyos illata idézte

a ködös múltat,

melynek még foglya voltam,

néhány elfeledett,

egykor h?n szeretett

tárgya rám

pislogott bizalmasan,

álmodó szemmel,

mint elvarázsolt

kastély ósdi lakói,

kik száz év szendergés után,

most eszmélnek.

? mindenütt jelen volt,

átjárta testem-lelkem,

szinte megérinthettem,

kézzelfogható,

 relikvia-szellem.

Kitárt szekrény mélyén,

horgolt csipkeruhára

az ablakon át ragyogott

a telihold,

valaha fényes bálokon

önfeledten abban táncolt.

Ó dics?séges, csodás napok,

hová rejtettétek el?lem ?t?

Adjátok vissza mit

elraboltatok,

a testvérem nélkül

csak kiszáradt

magányos fa vagyok.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Maretics Erika
Szerző Maretics Erika 205 Írás
Ember vagyok, büszke lény, egyetlen a föld kerekén.