H.Pulai Éva : 100 éve született Örkény István

“…úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. (…) sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.”

 

 

„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.

Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.

Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.

[…]

Én a húszas-harmincas évek fordulóján végeztem el a Műegyetem vegyészmérnöki karát. Szelíd családi nyomásra kerültem oda. Apám gyógyszerész volt, s régi idők óta közeli barátja a nagyhírű Zemplén Gézának, aki akkor a szerves kémia professzora volt a Műegyetemen. Tele voltam írói ambíciókkal, de apám szíve vágya az volt, hogy mint patikájának leendő örököse, megszerezzem a gyógyszerészdiploma mellé a vegyészmérnöki oklevelet is. Nem is bántam meg, nagyon sok okból. Nem ismerem a mai Műegyetem helyét a világ értékrendjében, de akkor az európai egyetemek között a hallgatólagosan elfogadott rangsor ez volt: Zürich, Budapest, Charlottenburg (Berlin). Így azt elvégezni rangot is jelentett. Óriási volt a lemorzsolódás, de aki végzett, az tudta, hogy van a háta mögött valami. Életem folyamán – minthogy írói pályára léptem – csak jóval később, és egészen véletlenül láttam hasznát a vegyészmérnöki oklevélnek. Amikor 1956 után átmenetileg más megélhetésem nem volt, öt évig dolgoztam mérnökként az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban. Így hát, ennek a diplomának volt egy „életmentő” jellege is, de számomra – és most már írói minőségben mondom ezt – a természettudományos diszciplína alkalmi megélhetésnél sokkal többet jelentett.

 

Írói minőségemben mondom a következőket is. Lukács György szavaival: az ember – kérdező lény. A tudomány és a művészet voltaképpen a két kérdező, melyek ugyan homlokegyenest ellentétes szögből, de voltaképpen ugyanazokat a kérdéseket teszik föl a világnak. Leegyszerűsítve, ezek a kérdések így hangzanak: „mi az életű”, „miért élünk?”, „hogyan élünk?” Persze, részleteiben nemcsak a kérdés, hanem a válasz is minőségileg különbözik, a művészeté egészen más, mint a természettudományé. Ez a „más” azonban nem okvetlenül jelent diszharmóniát. Így például egészen a XIX. század végéig a művészet és a tudomány között nem volt semmiféle diszkordáns. A megismerés mind a két megközelítésben végtelennek látszott, és az az életigazság, amit Balzac fejezett ki a világirodalomban, teljesen átfedésben volt azzal a világképpel, amelyet, mondjuk, Pasteur reprezentált.

 

diszkordáns latin: elütő, eltérő; egymásnak meg nem felelő

 

Ez a harmonikus állapot a századforduló korában megszűnt. Nem voltak többé átfedések, mert a világ megismerésében az eddigi harmóniát megtagadó változások történtek. Csak a jobb érthetőség kedvéért említek a sok közül néhány nevet: Bergsont, a filozófust, Freudot, a pszichológust, és Proustot, a regényírót.

A változást tulajdonképpen egy fizikai probléma indította el. Az idő fogalmának bergsoni megfogalmazása. Mindaddig a művészetben és a természettudományokban egyformán, az időnek lineáris múlását fogadta el a közgondolkodás. Azt, hogy a XX. század egyik legizgatóbb kérdésének, az időnek — mint negyedik dimenziónak — új értelmezése lett, az addig elfogadott normák forradalmi fölrepesztésével, fölrobbantásával járt.

[…]”

 

 

Örkény István – a gyógyszerészhallgató

 

 

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) író, gyógyszerész, az Újhold társszerkesztője; a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője.

 

Örkény jómódú polgárcsaládban született a tízes évek elején. Édesanyja Pető Margit, édesapja Örkény Hugó patikus. 1930-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, majd a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be. 1932-ben átiratkozott gyógyszerész szakra, ahol le is diplomázott 1934-ben.

 

Gönczi Flóra

 

1936 – házasságot kötött Gönczi Flórával.

1937-ben kapcsolatba került a Szép Szó körével. 1938-ban – rendőrhatósági figyelmeztetésre – apja Londonba küldi; ahol egy orvosi folyóirat kiadásban vett részt. 1939-ben Párizsban alkalmi munkákból élt. 1940-ben, a kirobbanó világháború hírére hazatért, ismét beiratkozott a mőegyetemre, 1941-ben kapott diplomát.

 

A háború előtt leszolgálta katonaévét és zászlósként szerelt le. Amikor kitört a háború és őt is behívták, természetesen tiszti egyenruhájában jelentkezett. És azonnal szembetalálkozott a személyes megaláztatással. Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy az áhítatosan katolikusnak nevelt író-vegyész-zászlós zsidószármazású, munkaszolgálatosnak hívták be. Tiszti egyenruháját azonnal megalázó szidalmak, gúnyolódások, sőt ütlegek közt kellett levetnie, és azonnal el is indították ócska zsávolyöltözékben egy munkaszolgálatos században gyalog keletre a Don felé. Ez 1942 tavaszán volt. Voronyezs környékén érte az összeomlás, a tömeghalál.

1943ban hadifogságba esett; két évet töltött Tambovban, majd 1945 tavaszán a Moszkva mellett krasznogorszki hadifogolytábor Központi Antifasiszta Iskolájába került.

1946 karácsonyán térhet haza; belép a Magyar Kommunista Pártba; a Szabad Nép belső munkatársa; írásai jelennek meg a Magyarokban, az Újholdban, az Új Magyarországban, a Csillagban és a Forumban.

1946-1948: 1946ban megjelent a háború és a hadifogság szenvedéseit dokumentarista prózában megörökítő életsors szociográfiák kötete, az Amíg ide jutottunk (eredeti címén: Emlékezők), 1947ben hadifogság-krónikája, a Lágerek népe és 1948ban a Voronyezs című dráma. Mindhármat még a hadifogságban vetette papírra.

 

„A fogság ősélménye ez az időszak, a fogságba esés után, egész addig, amíg az első tábor be nem fogadott. Nincs olyan, akit ez meg ne rendítene. Az ember megszületik, és belenő egy társadalmi rendbe, melynek írott és íratlan törvényei vannak, s amelyben akár boldog, akár boldogtalan, mindenképpen otthon van. A háború forgószélszeszélye hirtelen kiveti ebből a környezetből, és átdobja egy másikba, a fogságba, mely rabság ugyan, de mégis rend, írott és íratlan törvényekkel, időbeosztással, jogokkal és kötelességekkel. De míg az egyikből átkerül a másikba, addig a senki földjén kóborol, és visszazuhan egy olyan ősállapotba, amilyenben évezredek óta nem élt az ember. Szabad prédája lesz a télnek, a duhajok garázdálkodásának, a betegségnek, a szomjúságnak és az éhségnek. Legfőképpen az éhségnek.

Ehhez képest a háború minden borzalma is biztonságnak látszik. Ott tömegek vették körül, tűzfegyverek védték, árkok és betonok fedezték – itt elpusztít az éhség, elnyel az idegenség, betakar a hó. Ez az, ami mindenkit megrendít: a teljes védtelenség érzése, a lélek riadalma, a pánik.”

 

Örkény István: PÓRA FERENC S EGY OLDAL SZALONNA

 

Nagy Angéla

 

 

1948 – házasságot kötött Nagy Angélával; gyermekeik: Angéla (1949), Antal (1954). Megjelent második novelláskötete, a Budai böjt.

1951-ben Házastársak című regényét a kritika nagy elismeréssel fogadta, Lila tinta címő elbeszélését viszont Révai József megtámadta;

1952 – megjelent a Koránkelő emberek. Harmincketted magával szerepelt a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötetben;

1953 novemberében megjelent az Írás közben című politikai publicisztikája az Irodalmi Újságban, amely nagy vihart kavart.

1954-től a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora volt.  Megjelent novelláskötete, a Hóviharban.

1955-ben József Attila-díjat kapott.

1956-ban Ezüstpisztráng címmel napvilágot látott rövid írásokat tartalmazó prózakötete (a könyv alcíme: Rövid remekművek).

1956. október 23-án részt vett a tüntetésen és szemtanúja volt a Rádió ostromának. A forradalom idején a Magyar Írók Szövetsége elnökségnek tagja.

1956. október 30-án megfogalmazta a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét. („Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon…”);

1956. november-decembere az írószövetségi ellenállás időszaka.

1957. június 25-én rendőrségi kihallgatásra viszik.

1957 szeptembere – mérsékelt önkritika a Kortárs első számában.

1958-ban megismerkedett Radnóti Zsuzsával.

1958-1962 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt.

1958-1963-ben megélhetési okokból állásba kényszerül: előveszi gyógyszerész diplomáját és az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár orvostudományi osztályán kapott állást. (Előbb: Lázár István: Örkény István, Arcok és Vallomások, Budapest, Szépirodalmi, 1979; utóbb: Párbeszéd a groteszkről, Bővített kiadás, Palatinus Kiadó, 2000, 114-116. o.)

1959-ben elvált Nagy Angélától.

 

Örkény István és Radnóti Zsuzsa

 

LEVÉL RADNÓTI ZSUZSÁHOZ

 

Balatonfüred, 1959.

 

Kedves Zsuzsim!

 

Itt vagyok végre Füreden! Már a múlt hét végén kivettem szabadságomat, és néhány napig lakásom romhalmazában próbáltam rendet rakni, de fölhagytam vele. Vasárnap leszaladtam a gyerekeimhez Szántódra, aztán a komppal átjöttem Liptákékhoz1. Azóta hol az Addion vitorlázom, hol ezen az ócska Remingtonon próbálok írni, és közben szívből sajnálom, hogy nem vagy itt. Képzeld csak: Illyés, Bernáth Aurél és Kodolányi – ez itt egy hétköznapi délelőtt. A te művészetért (és hírességekért) hevülő lelkecskéd itt egyszer istenigazában jóllakhatna velük. Énbennem ez az ifjúi hév, sajnos, már kihamvadt, s jobb szeretném, ha kevesebben jönnének, gyorsabban távoznának és ritkábban örülnének ittlétemnek. Akiből a sznobizmust kioperálták, azt a Liptákékhoz kell küldeni utókúrára. (Nem akart célzás lenni.) A Nagy Embereket bőven elegendő könyveik címlapjáról ismerni, mert nincs madárijesztőbb lény, mint egy író közelről. (Kivéve engem, aki személyemben is lenyűgözően érdekes és kedves vagyok.)

Remélem, sokat napozol és úszol és rockandrollozol, de azt is remélem, hogy Euripidest nemcsak azért vitted, hogy énnekem örömet szerezz vele, hanem olvasni is fogod. Csak az első másfél óra lesz nehéz, de ezen rágd át magad. Már biztosan torkig vagy bölcs tanácsaimmal, de én is húszéves fővel olvastam a görögöket, s akit akkor nem, azt azóta sem. Élet és halál kérdése, hogy az ember húsz és harminc közt mit olvas. Ezt nekem is megmondták, mikor húszéves lettem, de én sem hittem el.

A háziak, plussz Dizsi2, plussz mindenki nagy elismeréssel emleget téged, ami e rosszmájúak közt elég meglepő. Kiderült, hogy azzal szereztél Füreden örök népszerűséget, hogy odaálltál a nagy kontyoddal fejelni Dizsivel, ami igazolása azon elméletnek, hogy a szellemi elit köreiben csak úgy lehet karriert csinálni, ha az ember kinyom 15 mellső fekvőtámaszt vagy puszta kézzel megfékez egy bikát. Te úgy befutottál itt, hogy Liptákék meg akarnak hívni az Anna-bálra. Én a fuvarra szívesen vállalkozom, de sem nyitó párnak, sem másféle vitustánc-partnernek nem vállalkozom. (Talán táncolni is 20 és 30 közt kellett volna megtanulnom.) Táncost tehát vagy hozzál magaddal, vagy válassz egyet az Addio legénység népes táborából. Ezek úgy táncolnak, mintha csúzliból lőnék ki a lányokat, ami biztosan nagyon jó érzés, csak látványnak nem elég gyönyörű.

Egyébként elolvastam azt a japán novellát a Nagyvilágban, de hogy miért vert föl olyan nagy port, azt nem tudom. Csak az derül ki belőle, hogy Japánban is van egy Veres Péter és az épp olyan unalmasan ír, mint a mienk.

Gondolj néha rám is, ha valami okosabb nem jut eszedbe.

 

Sok szeretettel

István

Egyperces levelek, Budapest, Palatinus, 2004.

Levél Radnóti Zsuzsához, 1959. (172-173. o.)

 

 

1962-ben újra megjelentek novellái (Új Írás, Kortárs, Magyar Nemzet, Élet és Irodalom);

1963-ban ideológiai támadás indult ellene a Niagara Nagykávéház című írása miatt;

 

1965-ben megjelenik a Macskajáték kisregény-változata (Kortárs). Házasságot kötött Radnóti Zsuzsával, aki Örkény István halála után a hagyaték gondozója.

1966 augusztusában megjelent a Tóték kisregényváltozata (Kortárs);

1966 decemberében megjelenik a Jeruzsálem hercegnője című kötete. (Ebben a kötetben olvasható az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték című kisregény is.) A könyv az irodalmi élet szenzációja.

 

Örkény István Mese-levelek, Budapest, Palatinus, 1999

Édes Antalkám! (46. o.)

 

 „Örkény István 1979. január 25-én, öt nappal a Pisti a vérzivatarban évtizede késleltetett bemutatója után írásba foglalta testamentummát: „Rejtélyes a Végakarat dátuma; akkor vetette papírra végrendeletét (…), mikor sűrűsödtek ugyan különféle panaszai, de ezek még semmiképp nem vetítették előre a közelgő (öt hónappal később bekövetkező) véget.*” Sorsát befejezettnek érezve, a kiengesztelődés hangján rendelkezett „civil” és írói hagyatékáról. Tavasszal folyamatosan dolgozott. Május 7-én összeroppant a gerinccsigolyája. Május 9-én megműtötték az Amerikai úti Idegsebészeten, de már nem tudtak rajta segíteni. Hat hét múlva, június 24-én meghalt. Élete utolsó napjáig javítgatta a Forgatókönyv kéziratát.”

 

Radnóti Zsuzsa jegyzete, in Egyperces levelek, i. m. 369.

 

Örkény István otthonában

(1967; magántulajdon)

 

Örkény a magyar abszurd dráma kitűnő képviselője. Írásait groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre.

 

Első novellái a rövid életű Keresztmetszet című lapban jelentek meg (Gyűlölet, 1934; Fiatal lány, 1935; Pánik, 1936). Első regénykísérletét, melyet Szerb Antal jól sikerült Márai-utánzatnak értékelt, a Révai Kiadóhoz adta be.

 

Első jelentős novelláját a Szép Szóban József Attila közölte: a Tengertánc groteszk jövendölés a náci őrületről. Az írás fölkeltette a hatóság figyelmét is: Örkénynek külföldre kellett utaznia, s csak a háború kitörésekor jött haza. Első kötetén (Tengertánc, 1941) a modern európai áramlatok hatása érződik.

 

A háború, majd a hadifogság szenvedéseit, megpróbáltatásait dokumentarista prózában (Emlékezők, amíg idejutottunk – Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban, 1946; Lágerek népe, 1947), és drámában (Voronyezs, 1947) is megörökítette, szinte elsőként hírt adva. Az 1940-es években prózája a realista, társadalomábrázoló irodalomeszményhez közelített; az 1950-es évek elején őszinte politikai meggyőződése a sematikus ábrázolás zsákutcájába vitte (Házastársak, 1951). Epikus ösztöne és józan ítélete azonban még a vállalt írásmódon is átütött; Lila tinta című novelláját 1951-ben Révai József mint a burzsoá életérzés és irodalom-felfogás példáját bírálta, kiváltva a korszak egyik meghatározó esztétikai polémiáját.

Az illúziók szertefoszlását és a józan realitások fokozatos felismerését jelzi a Déry Tiborral közösen írt, majd félbehagyott regény (Három nap az Aranykagylóban, 1954, megjelent 1978-ban), és a Babik című groteszk ötleten alapuló filmnovella-töredék.

 

Az 1956 utáni publikációs tilalmát megtörő első kötete (Jeruzsálem hercegnője, 1966) az irodalmi élet szenzációja lett; egy új, többfelé nyitó írói korszak kezdetét jelezte. Helyet kaptak benne régebbi, realista szemléletű, de átdolgozott írások mellett ironikus társadalmi szatírák (Hunnia Csöködön) és groteszk életképek, valamint az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték című kisregény.

 

Örkény István: Macskajáték

 

 

A Macskajátékban 1963 Örkény az öregedés tragikomikus értékszerkezetét mutatja be. Nagyfokú érzelmességgel ábrázolja az emberben élő állandó lehetőséget az érzelmek, a szerelem felébredésére, amit az életkor sem befolyásol. Az elbeszélés nem csupán Orbánnénak egy hangjaveszett, elhájasodott operaénekes iránti szerelméről szól, hanem az emberi kapcsolatteremtés igényéről, lehetőségéről. A mű mélyebb rétegében pedig az „elvárásokhoz”, a társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodó és a szuverén magatartás ellentéte is megjelenik. A történet fiktív dokumentumokból, két testvér leveleiből, telefonbeszélgetéseiből épül, ezekből tárul elénk két emberi sors, két ellentétes életforma és világfelfogás. A kisregényt 1969-ben dramatizálta az író, és műve színpadon is nagy sikert aratott.

 

SULYOK MÁRIÁNAK, 1975

 

1975. III. 2.

 

Édes Mária!

 

Kétszázszor a Macskajáték, majdnem ötvenszer a Vérrokonok. Ez már egy darab élet. És ezalatt Maga sose kérdezett tőlem semmit, én se kértem soha semmire magát. Talán már úgy írtam, hogy a Maga hangján hallottam közben, s maga úgy játszott, mintha kihallgatta volna a gondolataimat.

Úgy látszik, szerencsésen összerímelünk mi ketten, hiszen soha egy szótagnyi vitás kérdés se volt köztünk, ami az író és megszólaltatója közt nem mindennapos. És minthogy (éveinket számolom) nem vagyunk már egészen fiatalok, én, a hátralévő időmben magamnak se szebbet, se jobbat nem kívánhatok, mint hogy Magának írhassak még egy szerepet.

Köszönöm azt a megértést, köszönöm a két halhatatlan alakítást, és köszönöm – last, but not least – a sikert.

 

Szeretettel és tisztelettel köszönti

Örkény István

Egyperces levelek, Budapest, Palatinus, 2004.

Sulyok Máriának. 1975. (317. o.)

 

 

Az egypercesek írásának szükségességét Örkény – kellő öniróniával – irodalomszociológiai tényekkel magyarázza a Használati utasításban: „A mellékelt írások rövidségük ellenére is teljes értékű alkotások. Előnyük, hogy az ember időt spórol, mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.”

 

A rövid írások archetipikus léthelyzetekben mutatják be a huszadik század emberének problémáit, konfliktusait, elsősorban az elidegenedést, egyén és történelem viszonyát. A viszonylag korai A Sátán Füreden az ősi, paradicsomi megkísértés modern környezetbe helyezett változata. A Hogylétemről a hétköznapi kommunikáció csődjének bravúros megörökítése. A Ballada a költészet hatalmáról elégikus-ironikus válasz az irodalom lehetséges céljáról és feladatairól. Az Információ az elidegenedett világ elleni lázadás groteszk megörökítése. A túlélés lehetőségét hirdeti az Életben maradni. A Budapest minden kataklizmát túlélni hirdető gondolata majd a Pisti a vérzivatarban című dráma zárlatában is felhangzik.

 

A Tóték eredetileg filmforgatókönyvnek íródott, Pókék, majd Csönd legyen! címmel. Kisregény formáját 1966-ban nyerte el. A Kortárs című folyóirat augusztusi száma közölte. A kisregényben a második világháború folyamán egy hegyvidéki faluban, Tót Lajos tűzoltóparancsnok és családja vendégül látja az orosz fronton harcoló fiuk parancsnokát, egy őrnagyot. Az emberi természet hajlamos arra, hogy úgy próbálja vélt érdekeit „megvédeni”, hogy önmagát alárendeli a rossznak, alkalmazkodik hozzá, és alantas megalázkodásának magyarázatául még valami magasabb értelmet is keres. Csak végső esetben lázad fel. De az írónak a cselekvésbe vetet hitét is kifejezi a kisregény: „Azt az alapvető meggyőződésemet, hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cselekedni kell akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen és céltalan.”

 

Örkény István Tóték című drámájának előadása; rendezte: Kazimir Károly (Thália Színház, 1967; Latinovits Zoltán mint Az őrnagy, Dayka Margit mint Tótné, Nagy Attila mint Tót és Hacser Józsa mint Ágika.) – magántulajdon

 

 

A regényt Örkény drámai formában is feldolgozta, és a darabot a Thália Színház mutatta be 1967 februárjában. A rendező, Kazimir Károly emlékezete szerint a szerzőtől először harminc oldal terjedelmű vázlatot kapott, s ezt a dramaturg-feleség Radnóti Zsuzsa, a rendező és az őrnagy szerepére felkért Latinovits Zoltán hetekig vitatta, gazdagította. A nyomtatott drámaszöveg sajátosságára Örkény a Levél a nézőhöz bevezetőben mutat rá, párhuzamba állítva Camus filozófiai esszéjének hőse, Sziszüphosz és Tót Lajos sorsát: „Tót Lajos persze nem volt Korinthosz királya, hanem csak községi tűzoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sérthette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a bűne? Talán nem is volt bűne, legfeljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egyetlen választás volt: vagy lázadónak vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni. A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk.” A mű sikere nemcsak a magyar színházi életben hatott erjesztően, Örkény írói pályáján is fordulatot hozott: egyrészt további drámák írására késztette, másrészt a siker megsokszorozta az érdeklődést elbeszélő prózája iránt is, és ez az író számára a végleges beérkezést jelentette.

 

A Rózsakiállítás 1977 című kisregényben egy szokatlan műalkotás születésének lehetünk tanúi. A halálról ugyanis lehetőleg nem beszél a társadalom, a regényben szereplő Korom Ákos, a TV fiatal rendezőasszisztense pedig arra vállalkozik, hogy önálló dokumentumfilmet készítsen három gyógyíthatatlan beteg végóráiról. A három ember halála pillanatában szerepet játszik, ám a szerepjátszás itt hősies tetté magasztosul.

 

Örkény optimista és humanista életfilozófiája fogalmazódik meg a Macskajáték című „komédiában” is. A dráma kétpólusú szerkezetét két nőtestvér ellentétes alkata: aktivitás és passzivitás, szenvedély és józanság, szabadság és függőség vezérelvei határozzák meg; s egyben körülrajzolják a kelet-európai létezés és a biztonságos nyugat-európaiság kereteit és jellegét is. A kelet-európai sors, mint drámai helyzetek kiindulópontja és előidézője, további Örkény-drámákat is meghatároz.

 

A Pisti a vérzivatarban, amelyet csak tíz évvel megírása után, 1983-ban mutathattak be, személyes sors és magyar sors elvonttá stilizált, mégis eleven alakokban megjelenő foglalata a történelem döntésre, választásra kényszerítő helyzeteiben.

 

E kor nekünk szülőnk és megölőnk. Tőle kaptuk, mint útravalót, hogy lehessünk hősök és gyilkosok, megbélyegzők és megbélyegzettek, keveset tevők, nagyokat álmodók, másokat mentők, magunkat pusztítók, egy időben, egy helyütt és egy személyben: ki merre fordul, aszerint.

 

„…Ezt a darabot 1969-ben írtam, de – rajtam kívül álló okokból – csak tíz év múlva jutott el a színpadi bemutatóig.

[…]

Én ennél többre vágytam, de mi másról írhattam volna? Itt élünk, egy asztalnál ülünk, ugyanazt a partit játsszuk ugyanazzal a kártyapaklival, és nekem épp ez a leosztás jutott. Így hát csak azokban a helyzetekben tudok tájékozódni, amiket a történelem fölkínált nekem. De történelmet írni? Ez a történészek dolga, nem az íróké. Gyanítom, hogy Stendhalnak a waterlooi csata csak arra kellett, hogy a „történelemből” mit sem értő, de hősi babérokra vágyó Fabrizio dell Dongo odamenjen egy ismeretlen őrmesterhez, és föltehesse neki ezt a tüneményes kérdést:

   – Uram! Most először vagyok csatában. De mondja: igazi csata ez?

   Úgy vélem, a történetírókra a csata kimenetele tartozik: ez győz, amaz veszít. Az íróra, hogy hősét bemutassa, akár győztesként, akár vesztesként vesz részt az ütközetben.

   – Én sem akartam tehát élethű történelmi tablókat festeni, hanem e tablókba beleszületett, belehajított, belekényszerített én (vagyis: idegzet + jellem + alkat, tehát személyiség) kórképét, tudathasadását, állapotrajzát, ebbe való belepusztulását vagy ebből való fölgyógyulását nyomon követni, ahogy Pisti (2. felvonás) egy apróhirdetés nyomán magára talál, és a négyből egy Pistivé válik.”

Örkény István

(Örkény István: Pisti a vérzivatarban)

Örkény István Drámák, szerk., szöveggondozás: Radnóti Zsuzsa, Budapest, Szépirodalmi, 1982.

 

 

Örkény István: Pisti a vérzivatarban

 

 

 

Az utolsó, halálos ágyán befejezett Forgatókönyv 1989 műfajmegjelölése tragédia; a választani kényszerülő, történelmi szerepet is vállaló személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel, a kelet-európai, így a magyar történelem ellentmondásos helyzetei során kibontja a közösségi, kommunista eszmék világmérető kudarcának az egyéni sorsokban megmutatkozó, cirkuszi porondon megjelenített drámáját.

 

Színművei közül a Vérrokonok 1974 és a Kulcskeresők 1975 a jellegzetesnek érzett magyar alkat, magyar mentalitás kérdéskörét boncolgatják; ügyes dramaturgiával, de gondolatilag kevéssé kiérlelten, inkább közhelyeket felvonultatva.

 

Drámáit a világ szinte minden nagyvárosában játszották; elsősorban a Tóték és Macskajáték aratott sikert a világszínpadon. Prózáját is számos nyelvre fordították, legtöbbször az Egyperces novellákat. (Franciául a találó Minimythes címen jelentek meg). 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Műveiből több film is készült: a Tótékból Isten hozta őrnagy úr! 1969 címmel Fábri Zoltán, a Macskajátékból 1972 Makk Károly rendezésében.

 

 

A NEM KÍVÁNT TÖRLENDŐ

 

A VALÓSÁG SZERKESZTŐSÉGÉNEK I.

 

VALÓSÁG 1970. febr. 10.

 

Társadalomtudományi folyóirat

Szerkesztőség: VII., Lenin krt. 5.

 

Kedves Örkény elvtárs!

elvtársnő!

 

Értesítjük, hogy cikkének nyomdai levonata elkészült. Kérjük szíves válaszát, hogy a korrektúrát

szerkesztőségünkben személyese

lakására küldve kívánja-e elvégezni.

 

Továbbá, hogy cikkének

honoráriumát postai átutalással

szerkesztőségünk pénztárában óhajtja-e

 

átvenni. A kifizetési napról telefonon értesítjük.

 

Elvtársi üdvözlettel

titkárság

 

 

A VALÓSÁG SZERKESZTŐSÉGÉNEK II.

 

1970. febr. 12.

 

Kedves Sükösd elvtárs!

elvtársnő!

 

A levonatot megkaptam

nem kaptam meg. A benne talált nyomdai

 

hibákat kijavítottam

nem javítottam ki. Forduló postával, mellékelve,

 

visszaküldöm.

 

A honoráriumot jótékony célra

lakáscímemre kérem átutalni.

 

A szerkesztőség tagjait le se szarom.

szívből üdvözlöm

 

Örkény István elvtárs!

elvtársnő!

 

 

ÖRKÉNY ISTVÁN MŰVEINEK BIBLIOGRÁFIÁJA

 

Első kiadások (életében megjelent művek):

 

  – Tengertánc. [Elbeszélések], Budapest, Renaissance, 1941;

  – Amíg idejutottunk. Magyarok emlékeznek a szovjet hadifogságban…, Budapest, Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, 1946;

  – Hajnali pisztolylövés. [Elbeszélés], Budapest, Irodalmi intézet, 1947. Ill.: ZÓRÁD Ernő, Budapest, Szikra Ny., 1956;

  – Lágerek népe, Budapest, Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet, 1947;

  – A borék. [Vígjáték], Budapest, Kultúra, Új Magyar Könyvár sorozat, 1948;

  – Budai böjt. [Novellák], Budapest, Székesfővárosi Irodalmi Intézet, 1948;

  – Voronyezs. [Színmű], Budapest, Székesfővárosi Irodalmi Intézet, 1948. Budapest, NPI, Színjátszók kiskönyvtára, 1969;

  – Idegen föld. [Novellák], Budapest, Székesfővárosi Irodalmi Intézet, 1949;

  – Házastársak. [Regény], Budapest, Szépirodalmi, 1951, 1953;

  – Koránkelő emberek. Riportok és elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1952;

  – A közvetítőben. (Tréfa) = Négy vidám jelenet, Budapest, Művelt Nép, Színjátszók könyvtára, 57., 1953, 15-20;

  – Hóviharban. [Válogatott novellák], Budapest, Szépirodalmi, 1954;

  – Hiszek a szabadságban. Chaplin élete, Budapest, Országos Béketanács, 1954;

  – Ezüstpisztráng. Rövid remekművek. [Elbeszélések], Budapest, Szépirodalmi, 1956;

  – Nehéz napok. Regény, Budapest, Vasárnapi regények, 1957;

  – Jeruzsálem hercegnője. Elbeszélések – Macskajáték. [Kisregény], Budapest, Szépirodalmi, 1966, 1968;

  – Nászutasok a légypapíron. [Elbeszélések] – Tóték. [Kisregény], Budapest, Magvető, 1967;

  – Tóték. [Tragikomédia], Budapest, Magvető, 1967;

  – Egyperces novellák, Budapest, Magvető, 1968. Bővített kiadások: 1969, 1970, 1974, 1977, 1978, 1979, 1981;

  – Időrendben. [Válogatott elbeszélések], Budapest, Magvető, 1971;

  – Időrendben. [Színművek, Pisti a vérzivatarban, első megjelenés] 1–3, Budapest, Magvető, 1972;

  – Időrendben. Regények [Glória, Macskajáték, Tóték], Budapest, Szépirodalmi, 1972;

  – Időrendben. Arcképek, korképek. [Válogatott írások, benne a Lágerek népe és az Amíg idejutottunk], Budapest, Magvető, 1973;

  – Glória, Macskajáték, Tóték. [Kisregények], Budapest, Szépirodalmi, 1974;

  – Vérrokonok. [Dráma], Budapest, Magvető, 1975, Szolnok, Szigligeti Színház, Verseghy Megyei Könyvtár, 1978;

  – Meddig él egy fa? [Novellák], Budapest, Magvető, Magvető zsebkönyvtár, 1976;

  – Kulcskeresők. [Dráma], Budapest, Magvető, 1977;

  – „Rózsakiállítás”. [Regény], Budapest, Szépirodalmi, 1977, 1978, 1979;

  – Az utolsó vonat. [Novellák] – Tóték – Macskajáték. [Kisregények], Budapest, Magvető, „30 év” sorozat, 1977;

  – Élőszóval. Drámák, Budapest, Magvető, 1978. (Benne: A holtak hallgatása. Dráma, NEMESKÜRTY Istvánnal). Második, javított kiadás, 1980;

  – Egy négykezes regény tanulságos története. [Regény], Budapest, Magvető, Rakéta regénytár, 1979;

 

Első kiadások (halála után megjelent művek):

 

– Forgatókönyv. [Tragédia], Budapest, Szépirodalmi, 1979;

 

  – Párbeszéd a groteszkről. Beszélgetések Örkény Istvánnal, vál., s. a. r. RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Magvető, 1981;

  – Babik. Kisregény, Budapest, Szépirodalmi, 1982;

  – Bevégzetlen ragozás. Kisregények, novellák, vál.: MOLNÁR Tibor, Bukarest, Kriterion, 1982;

  – Pisti a vérzivatarban. Groteszk játék, Szolnok, Szigligeti Színház, Verseghy Ferenc Művelődési Központ, 1983;

  – Négyeskönyv, 1–4.: 1: Drámák. [Vérrokonok, Pisti a vérzivatarban], 2: Egyperces novellák, 3: Kisregények. [Macskajáték, Tóték, „Rózsakiállítás”], 4: Novellák, vál. és sajtó alá rend.: RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987;

  – Levelek egypercben. Levelek, emlékezések, interjúk a hagyatékból, vál., szerk., s. a. r., jegyzetek: RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Szépirodalmi, 1992. Bővített, átdolgozott kiadás: Budapest, Pesti Szalon, 1996;

  – Színmővek, szerk., s. a. r.: GYŐRI János, Budapest, Pesti Szalon, 1993;

  – Kisregények 1–2. [1.: Babik, Glória, Macskajáték – 2.: Tóték, Rózsakiállítás, Egy négykezes regény tanulságos története], szerk., s. a. r.: GYŐRI János, Budapest, Pesti Szalon, 1994;

  – ÖRKÉNY István–TARDOS Tibor: Minimítoszok, Minimythes, Válogatott egypercesek. Textes choisis. Bizalmas levelezéssel, bevezető, utószó: TARDOS Tibor, szerk.: SZABÓ B. István, Budapest, Palatinus, 1997;

  – Mese-levelek, összeáll., szerk., a fényképeket vál. RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Palatinus, 1999;

  – Egyperces levelek, összeáll., jegyzetek: RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Palatinus, (Örkény István művei). Harmadik, bővített, átdolgozott kiadás: 2004;

 

 

 

 

Örkény István:

A kenyér

 

Hetven deka volt a napi fejadag.

Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruharaktár meg a fürdő. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket.

 

Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó priccsen alvók mentek kenyérért, aztán a felső priccsre került sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, főtő volt a fürdőben, vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételezők zsebre vágták az ilyen hulladékot.

 

Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezőkben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a lepedőbe, és jókorákat törhettek a kenyérből; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételezőkkel, megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételezők megérkeztek. Ledobták a lepedőket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.

 

Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült olyan módszert egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercliket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás idővel minden téren megbukott, nemcsak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutattam, hogy a sors mindig részrehajló, s ebből kifolyólag ingerült szóváltásokra, sőt verekedésekre is sor került.

 

A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (ő maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendtől függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik serpenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgaréz súlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához.

 

A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna – némelyik barakkban meg is tette – a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz.

 

A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglányt, aztán pedig keresztben egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyereket ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskák adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Ameddig a mérleg karja be nem áll a vízszintesbe – így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpenyőből. Amíg a négyszáz-egynéhány le nem mérte, addig senki sem nyúlhat a kenyérhez. Előfordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környező priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel.

 

Ilyenkor mutatja meg a kenyérvágó, hogy valóban művésze-e ennek a munkakörnek. Ehhez ugyanis már nem veszi igénybe a mérleg segítségét. Ha például a négyszázegynéhány porcióból két és fél adag hiányzik, akkor a kenyérvágó mind a négyszázegynéhány karéjból lecsippent egy-egy sarkocskát. Mindenki tudja, hogy a kenyérvágó pontosan annyit vesz le a kenyérből, amennyi okvetlenül szükséges. Amikor aztán kikerekedik a két vagy három hiányzó porció, akkor a kenyérvágó meg szokta kérdezni:

– Lemérjem ezeket?

Egyszer esztendőben fordul elő, hogy valaki szaván fogja a kenyérvágót, és leméreti vele ezeket a körömnagyságú vagdalékokból összeszedett adagokat. Erre a kérdésre általában nem szokás válaszolni, annak jeléül, hogy a mérést, valamint a pótadagok összecsípegetését mindenki igazságosnak tartja. Ezek után a barakkparancsnok – fekhelyek szerinti sorrendben – kiosztja a kenyeret. Legelőször azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.

 

Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyiből jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni:

– Ezzel a kis maradékkal mi lesz?

A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréből, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyéről. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy “add nekem”. Sőt, a legtöbbször így szól valaki:

– Edd csak meg, öregem.

– Nekem nem kell – mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul.

– Mit csináljak ezzel a kenyérrel?

– Mit tudom én – mondja a barakkparancsnok. – Egye meg valaki.

Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy kis idő múlva megszólal a barakkparancsnok.

– Egye meg az, aki a legéhesebb.

Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.

– Kell vagy nem kellő Ne húzzuk az időt, emberek.

Mindenki áll, nézi azt a marékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.

– Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.

Priccse felé fordul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a marék morzsa mindennap az asztalon marad.

 

 

Örkény István:

Perpetuum mobile

 

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.

– Mit gondoltok, most mennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetőtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetőtojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.

Azt kérdeztem:

– Mondd, mit csinálsz, Auspitz,

Azt mondta:

– Eszem.

Azt kérdeztem:

– Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:

– Kérlek szépen, tetőtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.

Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:

– Ne beszélj bolondokat, Auspitz.

– Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? – kérdezte.

Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetőt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.

 

– Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét – mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.

Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

 

 

Forrás:

orkenyistvan.hu

googleusercontent.com

hu.wikipedia.org

enciklopedia.fazekas.hu

mek.niif.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1137 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva