Koczeth László : Mária útja

Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.*

 

 

Hajnal van.

A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.

Barna, hosszú haján ragyogva szóródott szét a fény, ahogy férje felé fordult:

— Milyen szép tiszta az idő kedves férjem. A Gyermek is csendes, ma még nem mozdult — szelíden mosolyogva hasára tette kezét, s lágyan simogatni kezdte.

A Férfi mosolyogva elővezette a felkantározott szamarat, takarót rakott rá, a kenderzsákban némi ezüstöt, kenyeret, szárított húst, fügét és datolyát az útra.

Két tömlő vizet akasztott a csacsira, s óvatosan felsegítette asszonyát.

— Jól ülsz drága, fogd erősen a kantárt, én itt leszek melletted az úton. Ne félj semmitől, megfoglak, ha le akarnál esni — mondta biztatóan somolyogva a bajsza mögött, s felvéve letámasztott botját, hátára vetve vászon köpenyét rácsapott a szamár farára.

— Na, indulj csacsi! Hosszú út vár ránk — mondta vidáman, jókedvvel vágva neki az útnak. Széttekintett, mintha örökre búcsúzna a Várostól, pedig csak rövid időre mennek. Heródes összeírást rendelt, s ezért kell odaérniük Dávid fiainak Betlehembe.

A kifelé vezető kanyargós úton sokan köszöntötték őket, jó utat kívánva. Az Asszony testvérének egyik fia szaladt utánuk, sokáig fogta nagynénje kezét, s hosszan integetett a távolodóknak.

Lassan elhagyták a Várost.

— Képzeld, megmozdult a Gyermek — szólt a kötőféket tartó férjének kedveskedőn hátra tekingetve.

— Vigyázz édes… Köves az út, sok lesz az akadály előttünk, kapaszkodj erősen — fogta meg kezét gyengéd örömmel a Férfi.

*

Lassan szótlanul ballagtak ember és szamara, az Asszonnyal, ki méhében viszi a Gyermeket, ki rövidest, kibújik testbörtönéből, örök vigaszt kínálva minden elesetteknek, s nélkülözőnek.

A nap melegen sütött a csacsi konok egykedvűséggel baktatott a köves úton.

Három nap alatt áthágtak a Gilboa hegyén, átjutottak Szamarián s negyednapra értek az Úr városába.

Itt élelmet, egy meleg gyapjútakarót vásároltak maguknak, tömlőiket vízzel töltötték meg s elindultak tovább Betlehem felé. Az ifjú Asszony nagyon nyugtalanná vált, a Férfi békésen csitítgatta.

Elindultak.

Négyórányi út várt rájuk.

*

Kopár, sivatagos tájon poroszkált a szamár, hátán az Asszonnyal, aki bágyadtan, törődötten, de hang nélkül viselte a hosszú út fáradalmait. Embere mellette lépdelt, lábán már rongyossá kopott a saru, fekete szakállán verejtékcseppek csillogtak a nap még halvány sugaraiban.

A kietlen tájon csak néha ütötte fel fejét egy-egy tövises bokor, néhány színes virág, mely a kerek kövek között derűsen tárta fel bájait a monoton egyhangúságban.

Feltámadt hirtelen a port kavaró sivatagi szél.

Az Asszony arca elé vonta ruhája szegélyét s erősebben szorította a kantárt.

A Férfi egyik kezét szeme elé tartva vonszolta maga után a makacskodó, a teherrel nehezen bíró, billegő jószágot. A szürke csacsi az egyik lépésnél hirtelen felordított és a földre vetette magát. Az Asszony arccal előrebukott, kezeit védőn hasa elé téve zuhant le a homokba.

A Férfi utána kapott, de a leforduló testet nem tudta fékezni.

Látta, amint a porviharban egy kígyó tekeredik tovább, keresve az utat a szanaszét heverő kövek között.

Megfogta kedvese karját, s gyengéden segítve próbálta meg felemelni, a ruhát lobogtató szélben.

Az Asszony az ég felé fordította izzadó arcát, melyre vastagon tapadt rá a felkavarodott homok.

Fehér vászonkendője félrecsúszott, hosszú, fekete haja vállaira bomlott.

Erőtlen hangon megszólalt:

— Uram, tudom, próbák elé állítasz, a természet erőit küldve ellenem, hiszen tudnod kell érdemes vagyok—e az anyaságra, arra a kegyre, hogy világra hozhassam fiadat, ki felkészíti majd az embereket érkezésedre.

Teljesítem az akaratod. Bízhatsz bennem Uram.

A vihar lassan elcsendesedett.

A Férfi megsimogatta feleségét, aki kezébe vette a gyapjútakarót és botladozva, bár de elindult.

Amaz összeszedve a vízzel telt tömlőket, az élelemmel töltött zsákot, utána eredt.

Terheit cipelve, már nem tudta támogatni védtelenné vált asszonyát.

Egy ember jött feléjük az úton.

Megszólította őket.

— Simon vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Egy ideig veletek tartok, látom áldott állapotod, s téged is, aki egyre jobban fáradsz, hiszen oly nehezen viszed súlyos málháidat. Engedjétek meg, hogy segítsek — kérlelte őket.

Az asszony fájdalmai között rámosolygott, és odaadta a gyapjútakarót.

Embere is Simonnak nyújtotta a vízzel telt tömlőket.

A segítő egy darabig vitte a rárakott terheket, de egy idő után elköszönt, és tovább

Indult az Úr városa felé.

Az Asszony meg—megbotlott, de újra és újra erőre kapva indult tovább.

A Férfi egy kis vizet adott neki, majd folytatták útjukat.

A nap erősen tűzött a sivatagban nem volt fa, nem volt árnyék, amihez egy kis időre elhúzódhattak volna, könnyebbséget keresve.

Az úton egy csapat fosztogató idegen jelent meg, kirabolták a karavánokat, loptak, amit csak tudtak.

Vezetőjük megállította a lassan haladó párt.

— Hová igyekeztek oly sietve, kedvesem — emelte fel az Asszony fejét s belevigyorgott az arcába.

— Látom, terhed van, és nemsoká szülni fogsz, hogy egy átkozott zsidóval megint több legyen a földön — köpött egyet felé. — De mi megkönnyítjük utatokat — mondta, és durván a földre lökte az Asszonyt, aki összekuporogva, kezével, maga elé húzott lábaival, s a gyapjútakaróval védte a már helyét kereső magzatát.

Emberei lefogták a hevesen ellenkező Férfit, elvették zsákjukat a néhány ezüsttel és élelmükkel együtt.

A vizes tömlőket lovaikra rakták és nagy port kavarva viharzottak tovább az úton.

Az Asszonynak könnyel telt meg a szeme:

— Uram, mit teszel ezekkel, kiknek a pénz az istenük, lopnak, rabolnak másokat megalázva? Gördítesz-e akadályt útjukba, vagy csak nekem, a leendő Anyának szánod a szenvedést, s méhemből világra készülő fiadnak?

Nem adjuk fel, álljuk a próbákat Uram.

Fejét lehajtva engedelmesen indult tovább.

A nap már delelőn járva ontotta erejét, az összetört, kimerült két emberre, akik egymást támogatva haladtak sorsuk kijelölt ösvényén.

Egy tevekaraván haladt a forrón hullámzó homok fölött a távolban.

Lassan odaért a két, testét fáradtan vonszoló emberhez.

Egy lányka szaladt a nehezen feltápászkodó Asszonyhoz.

Felemelte fejét és vizet töltött a száraz, kicserepesedett ajkak közé.

— Hogy hívnak kislányom? — kérdezte a szenvedő nő cirógatásra nyújtva remegő kezét.

— Veronika vagyok — szólt a kislány és megtörölte a gyermekét hordó Asszony verejtékező arcát, majd csókkal illette.

Visszafutott övéihez, és a karaván is folytatta tovább az útját.

Az Asszony két kezével támaszkodva haladt előre, haja az izzadtságtól összecsomósodva hullott a szemébe, ruhája porral volt szennyezett, s mégis talpra állva igyekezett a Város felé, melynek távolban már látszottak fehér tornyú házai.

Férje fel-felsegítette, de ilyenkor ő is kimerülve esett össze.

Egy század római katona közelgett futva feléjük.

A lovon ülő centurio megszólította őket:

— Nem láttatok erre egy csapat rablót. Őket keressük — kérdezte, a Férfi arcát fürkészve.

— Uram, erre sok ember megfordul, nem tudhatjuk, kiket keresel — mondta az lehajtott fejjel.

— Hazudsz, átkozott! Erre kellett jönniük! — ordított rá erőszakosan, s rövid kardjával feléje sújtott.

Az Asszony felsikoltva, a tiszt elé állva védő karjával fogta fel az ütést.

A rövid kard félrecsúszott, de így is sebet ejtett.

A Férfi puszta kézzel támadt a századosra, de őt egy katona lándzsájával félrelökte.

A centurio odább rúgatott ágaskodó lovával.

Katonái futva követték.

A Férfi és az Asszony ottmaradt fekve az úton.

Egy idő után az Asszony minden erejét összeszedve feltápászkodott, karján szakadtan lógott a ruha vágott sebétől véresen.

Hasában már erősen mozgolódott az új élet.

— Uram, mivé lesz az ember, kinek istene a háború, az erőszak, kinek nem számít felebarát, szülő asszony, elesett, vagy gyenge.

Mit lesz azzal, ki világokat pusztít, építő szó és tett helyett.

Mi mégis reméljük a békét, és hiszünk igaz ítéletedben Uram.

Homokba kapaszkodó ujjaival vánszorogva haladt előre a közeledő Város felé.

Férje fel-felemelve segítette a hátra lévő néhány száz méteren.

Utolsó erejükkel elérték a Várost.

Egy kitaszított nő vette pártfogásába őket.

— Mária Magdolna vagyok — mutatkozott be nekik.

Kimosta sebeiket, vízzel, ruhával, élelemmel látta el őket, de mivel az Asszony félt a nyüzsgő különféle emberektől, az ordítozó szamaraktól és tevéktől, megkérte férjét, hogy dolga végeztével, menjenek a városon kívüli részekre, mert úgy érzi, rövidesen megérkezik a várva várt Gyermek.

Lassacskán beesteledett.

Egy fénylő csillagködöt maga után húzó égi jelenség irányába indultak.

Az Asszonynál már szaporodtak a fájások, férjére támaszkodva teljesen kimerülve a megpróbáltatásoktól a messziről világító pásztortüzek fényénél egy barlanghoz jutottak.

A Férfi világot gyújtott a szállásként szolgáló sziklaüregben.

A sarokban, korsóban vizet, a tartóedényekben gabonát, egy egyszerű fekhelyet, és egy kőbe vájt jászolt találtak.

Friss szénaillat terjedt szét a levegőben.

A Férfi ruhájából párnát készített asszonyának, feje alá helyezte s óvatosan, ráfektette.

Az Asszony meggyötört arccal szorította kezét a hasára.

A fájások erősödtek.

A Férfi megnedvesítette ingét s megtörölte a vajúdó nő homlokát.

Az Asszony férjébe kapaszkodva, felsikoltva a kíntól, végső erejét megfeszítve hozta világra a Gyermeket.

A Férfi fogaival elharapta a köldökzsinórt, kikotorta nyákot a kicsi szájából, s gyorsan megmosdatta.

Felemelte és szelíden mosolygó asszonya felé mutatta az újszülöttet.

A Gyermek felsírt.

József megsimogatta Mária szenvedésekben megfáradt arcát s boldogan megszólalt:

— Megszületett a gyermekünk, Kedves! Jézus a neve, az Isten fiának. Áldassék az Úr, most és mindörökké!

Bebugyolálta a gyapjútakaróba, s felesége mellére helyezte a kisdedet.

 

*

Kinn az éjszaka sötétjében három pásztor arra lett figyelmes, hogy egy fényes csóvájú csillag, vakító fénnyel világítja meg barlangjukat. — Beteljesült az Írás, a bölcsek jóslata. Ez a jel, hogy megszületett a zsidók királya, az emberiség Megváltója — mondta a legöregebbik.

— Siessünk üdvözölni őt.

A legfiatalabb közülük a barna bőrű Boldizsár felemelte báránybőr takaróját.

— Én ajándékot viszek a kis királynak, hogy ne fázzon a hideg éjszakában.

A középső Menyhért összeszedte gyógyfüveit.

— Én füveket viszek a Messiásnak, hogy soha ne legyen beteg, mindig egészséges maradjon.

Gáspár elővette korsóját és kenyerét s mondta.

— Én élelmet viszek, kenyeret és tejet, hogy soha ne szűkölködjék semmiben.

A három pásztor elindult a fényesség felé, s mikor odaértek, meghatottan léptek be a barlangba.

József vigyázón Mária és az újszülött Jézus elé állt.

— Ne féljetek, jó emberek vagyunk, ajándékot hoztunk a kisded királynak, a világ Megváltójának — mondta nyugtatóan Gáspár és letette Mária lábai elé a kenyeret s a korsó tejet.

A többiek, Menyhárt és Boldizsár is követték.

Mária és József megköszönte a pásztorok kedvességét.

— Jó pásztorok, békével hirdessétek: Megszületett!

A gyermek Jézus, mosollyal az arcán rugdalózott takaróba csavarva, a friss szénával teli jászol, lelket simogató melegében.

Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a Földön minden jóakaratú embernek!

 

Legutóbbi módosítás: 2011.12.21. @ 14:36 :: Koczeth László
Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)