Berta Gyula : A stoppos és a zsák

*

 

 

Talán már ki is találta az olvasó, hogy természetesen megálltam és felvettem. A stoppost. Igaz ugyan, hogy a szabályzattal emiatt szembe kerültem, de úgy gondolom, az életünk során tehetünk akár jót is, nem csak előírásszerűt. Nos, természetesen ezt csupán én gondolom így, esetleg talán: én is és még mások is, erre azonban nincs megbízható statisztikai adatom.

Valamennyire talán tényleg nem volt teljesen helyénvaló a munkahelyi gépkocsival önhatalmúlag megállnom. Magam sem tudom, biztosan ennek magyarázatát, talán, mivel felfedeztem a stoppost, s átéreztem a helyzetét ám nem is kívánom jelen helyzetemben azt kutatni. Vezetés közben az ember a vezetésre figyeljen, s csak akkor másra, ha… Azt hiszem — ezt így is tanítják —, valami uniós előírás kapcsán. Nos, jó, természetesen ebben is tévedhetek, ám mindezeket a gondolataimat teljesen félre kellett raknom.

Lényeg, hogy miközben egy távoli faluban levő célom felé haladva jól tudtam, hogy ez alkalommal is késni fogok, egy, az út mellett álló alakra lettem figyelmes. Még nagyon messze volt. Ilyenkor az ember még akármit is feltételezhet: manapság már sajnos bármi előfordulhat, akárcsak annak előtte is. 

Késésemre tekintettel csak nyomtam a gázpedált, hogy valami csekély időnyereségre mégis szert tehessek. Azt sem értem, egyébként, hogy miért pont nekem kell oda elmennem, amikor könnyen lehet, értelmetlen, el nem intézhető ügyről van esetleg szó.

A stopposok általában az út mellett, a menetirány szerinti jobb oldalon remélhetik leginkább, hogy egy óhatatlan pillanatban valaki megáll, mellettük, és a kívánságuk szerinti település felé, vagy jobb esetben, akár pontosan céljuk helyére is akár, felveszi és elviszi őket egy járművezető.

Én is pontosan ilyen minőségben jártam arra, mikor, is — mint ahogy már említettem is talán —, egy valódi stoppost véltem felfedezni, a távolban.

Miután a vélekedésem helyénvalónak kezdett bizonyulni, tekintettel arra is, hogy az ismeretlen, úton álló – mit beszélek – út mellett álló, valóságosan is létező alak kezének le-és felfelé történő mozgatásával kívánta értésemre adni, hogy mindez nem álom, hanem ő, valóságosan is szeretné, hogy álljak meg, járművemmel, mégpedig történetesen lehetőleg ott, ahol ő kézjeleivel próbálja könyörgését értésemre adni, másik kezében egy fekete fólia-zsákot szorongatva.

Mit tehet ilyenkor egy jóérzésű vezető, de akár még én magam is?

Az esetek többségében, de vélhetőleg ez alkalommal is: megáll, járművével. Majd a jobboldali ablakot egyelőre résnyire lehúzva próbál meg tájékozódni a majdani illetéktelen behatoló szándékáról.

A stopposról megállapítható, hogy nem tűnik börtöntölteléknek, sőt más, egyéb kisebbséghez tartozása sem valószínű: jól öltözött, harminc-negyven körüli férfi, aki jól láthatóan igen megörül a megálló autónak.

— Nincs egy madzagja, véletlenül? — szegezte nekem a kérdést az illető, ahogy kinyitottam az ajtót, őt beszállásra invitálva

— Az nincs, de elvihetem egy darabon, ha gondolja.

Beszállt, zsákját a kezében fogva, egyhangúan néztük az út rohanását a kerekek előtt.

Már megtettünk vagy tíz kilométert, amikor utasom arra kért, álljak meg, ott a fáknál, mert volna egy kis dolga. Semmi akadálya, gondoltam, és ahogy elértem a fák árnyékához, megállítottam járművemet.

A férfi egykedvűen kiszállt, s zsákjával együtt elindult a fák közé. Unalmam űzésére egy nálam levő keresztrejtvény megfejtésébe kezdtem. Nem halogathattam tovább indulásomat, hiszen amúgy is késéssel indultam. Hogy utasomat se kelljen magára hagynom, ha már egyszer felengedtem, magam mellé társnak, utánanéztem hollétének. A fák között, ahol eltűnt, kis ösvény vezetett az erdős rész belseje felé. Mivel utasomat sehol sem láttam, elindultam a fák közé, hogy felkutassam.

Hamarosan egy tisztásra értem, ahol egy kis házikó mellett ruhát teregetett egy hölgy a szárítóra. Amint engemet felfedezett, szaporán elindult a ház felé.

Utánaeredtem, mire a hölgy váratlanul megfordult, a ruhákkal teli kosarat maga mellé tette, majd előttem érthetetlen okokból segítségért kezdett kiabálni.

Hamarosan előkerült egy eddig általam még nem látott, hatalmas férfi. Szeméből szikrákat szórva vont kérdőre:

— Mit akar a fiamtól és a feleségétől? Rendőrt hívjak, azt akarja?

 

Legutóbb szerkesztette - Berta Gyula
Szerző Berta Gyula 0 Írás
Műszaki végzettségű, irodalom és művészet-kedvelő ember vagyok.(amikor forró nyári napon ködszerűen szurkálja bőrödet az eső; amikor segítséget kérnek és nem tudsz ellenállni...-az az én nevem)