Urbánszki László : Nyugat vége 1. rész

„A metróalagutak már évtizedekkel ezelőtt beomlottak, elárasztotta a Duna, csodálatos édesvízi lagúnákká varázsolta a kietlen barlangokat. A víz alatti romok között rákok gyűjtögettek komótosan, kíváncsi kárászok kutatták a rejtett zugokat. Mohos kövein szerelmesek, életük alkonyán tűnődő öregek üldögéltek, csendjét legfeljebb ugrándozó gyermekek zaja törte meg.” *

 

Hideg szellő indult útjára pirkadatkor, jelezve az új nap beköszöntét. A folyón megritkult a sötétség, a túlparti hegy körül vörösen derengett az ég. Vijjogó sirályok csaptak le a szél kavarta szürke hullámokra, halásztak. Az egyik félnek reggeli, a másiknak halál. Sötét árny emelkedett föl egy bokor tövéből, amikor már látott valamennyire, és elindult. Baljában felajzott íjat, nyílvesszőt fogott, jobbal óvatosan hajtotta félre az ágakat. Kényelmetlenül vizes volt minden, de a nedves avarban gyorsan és csendesen tudott haladni. Roppanás helyett szétmálltak a talpa alá került gallyak. Nem figyelt túlzottan, hisz itt a sűrűben ritkán talált vadat, azok inkább a kisebb-nagyobb tisztásokat szerették: ott nem tudták őket becserkészni a húsevők. — Az emberen kívül más nagyobb ragadozó nemigen élt itt, az ide úszó kutyákat kegyetlenül irtották. Nem kívántak más fajjal osztozni a húson, lelőtték és megették a kóbor ebeket is. — Árpád, az ifjú vadász lassan közeledett egy ritkásabb területhez, szinte hangtalanul ment. Nem hallott semmit, viszont a szeme mozgást érzékelt. Lassan vonuló, szürke hátak tűntek elő a félhomályból és olykor egy-egy fürkésző fej. Néhányat jellegzetes szarv koronázott. Őzek és kecskék legeltek, vegyes nyájban. A növényevők, őzek, kecskék szerettek összeállni — az egyik faj jobban látott, a másiknak a hallása volt az élesebb. Az ifjú megnyálazott ujját feltartva vizsgálta, honnan fúj a szél. Balról érzett légmozgást, tehát jobbra kell húzódnia, nehogy kiszagolják a vadak. Amikor átúszott a szigetre, valamennyire leázott róla a szaga, és a fején áthozott ruháját is bekente rothadó növényekkel, de a jó orrú őzek még így is megszimatolhatták a közeledését, ha nem vigyázott. Mielőtt elindult volna szemügyre vette a látványt. Kis nyáj mozgott előtte, négy-öt állat, bár többen is lehettek. Nagyot nyelt, amikor elképzelte a nyárson sütött húsdarabokat, majd elhessentette a bűnös gondolatot. A törzsi területen kívüli zsákmányt nem kellett betenni a közösbe, de megutálják, ha maga eszi meg. Beadja — tervezgette lelkesen — és akkor őt ünnepli majd mindenki, hisz régen nem ettek más húsfélét a halon kívül.

Egészen lassan húzódott vissza a sűrűbe, amikor kétségbeesett mekegés törte meg a csendet. Nyilak vágódtak ki a sötétből és leterítették az egyik bőgve vergődő kecskét. Egy másik is megsérülhetett, mert menekülés közben furcsán, féloldalasan kapkodta lábait. Szerencséjére a csapat túlélői nem felé rohantak, de azért a vadász a földön meglapulva mozdulatlanná dermedt. A jobb oldali bozótosból három alak bukkant elő és iramodott a menekülők után. Egyikük lefékezett a rángatózó kecske mellett, határozott metszéssel elvágta a torkát, majd a többiek után futott. Kis szerencsével utolérhetik a sebesültet, vagy nagyobb tisztásra érve lenyilazhatják.

„Itt hagyták őrizetlenül. Amíg futnak, nem hallanak semmit! Viszont, ha igen, megölnek! Mi az istent kéne… á, belevágok, úgyis sikerül.”

Árpád odafutott, és egy rántással a nyakába vette a legalább húsz kilós állatot, majd rohanni kezdett a három-négyszáz lépésnyire lévő folyó felé. Nyílt terepen nem nagy táv, de neki a sűrűben kellett futnia, majdnem sötétben, vállán a súllyal. Amennyire tudta kikerülte a bokrokat, bár a ritkásabbakon átcsörtetett.

„Ha meghallják, arra gondolhatnak, volt másik nyáj is. Úgyis megúszom! Úgyis… úgyis!” — Reménykedő gondolatai segítették a futásban, de még inkább az állat meleg vére, mely végigcsurogva a mellkasán eszébe juttatta az evést.

„Hús, hús, hús! Gulyásleves lesz este, nem az az ízetlen hal!” — Az utolsó, ligetes tisztáson már nem törődött a zajjal — teljes sebességgel vágtázott, és akkorát esett egy alattomosan előbukkanó gyökérben, hogy a puffanás messze hallatszott. „Nyugi, nyugi, te böszme, ne kapkodj, mert beledöglesz!” — korholta magát, miközben a fogait tapogatta, megvannak-e még. A partra érve lefékezett, és óvatosan ereszkedett a dermesztő vízbe. A hátán úszott, fél kézzel a mellkasához szorítva az állatot, vigyázva, nehogy csobbanjon a lába. Csend volt a szigeten, még nem fedezték föl tettét. Alig hallható zaj jelezte, hogy még mindig a sebesült vadat üldözik. Amikor beért a folyó fősodrába, lefelé fordult, így a víz sebessége is segítette a sziget elhagyásában. A híd romjai között csak keskeny, húszlépésnyi nyílás maradt szabadon. Veszélyes leúszni rajta, de siheder korában rengeteget gyakorolta, nem okozott gondot keresztüljutnia. Lassan evickélt a part felé, és már majdnem kiért, amikor meghallotta a túlparti vadászok csalódott üvöltését. Dideregve, remegő lábakkal kapaszkodott fel a rakpartra, és megkönnyebbült szusszanással a kövekre dobta zsákmányát.

A nap még a látóhatár alatt bujkált, de vörös fénye megvilágította a vele szemközt lévő tábort, ahol lassan ébredeztek a törzs tagjai. Itt volt a fő lakóhelyük, ahol közel a víz. Az Országház romjai között.

 

*  *  *

 

Az emberistenek világának vége az Európai Unió összeomlásával kezdődött, 2012-ben. A valamikori szocialista országokat különösebb átalakítás nélkül csatolták az Unióhoz. Korszerűtlen iparukat hagyták összeomlani, illetve a hatalomhoz közel álló emberek kihasználták a lehetőségeket, fillérekért felvásárolták, elkótyavetyélték a gyáripar színe-javát. Az uniós elvárások rákényszerítették a vezetőket a fejlettebb nyugat szociális hálójának átvételére, amely nem Kelet-Európára volt méretezve. A rengeteg segély, támogatás tisztára seperte az államkasszákat, szélhámosok is kihasználták a lehetőségeket, milliárdos károkat okozva. Miután megszűnt a helyi ipar, nem maradt konkurencia, az uniós cápák elöntötték az országokat saját áruikkal. A rosszul kereső emberek rendkívül könnyen kaphattak áruvásárlási hiteleket, szinte mindenki eladósodott. A politikai vezetőket rávették az egyre nagyobb kölcsönök felvételére, melyekből eltartották a munkanélkülieket, megtömhették zsebüket. Amikor ezek a kölcsönök lejártak, újabbakkal fizették az előzőek kamatait, és így tovább, átgondolatlanul, fejetlenül. Míg egyszer aztán elfogyott a hitel, kockázatossá vált a kölcsönadás. Csökkent, majd megállt a kívülről jövő támogatás.

Az akkori magyar kormánynak elődeinél is nagyobb szüksége volt jövedelemre, bár mindenki mást akart: a pénzéhesek tovább növelni a vagyonukat, az idealisták kimenekíteni országukat a válságból. Megszorító intézkedéseket hoztak, megemelték a nyugdíjkorhatárt a rendőröknél és a tűzoltóknál. Felszámolták a feketegazdaságot, ami sajátos kisegítő ágazatként munkahelyet teremtett, és sokaknak kiutat jelentett a nyomorból is. Az újra munkára kötelezett nyugdíjas rendőrökből adóellenőrök, munkafelügyelők lettek. Rengeteg kisiparost, vállalkozót feketemunkán értek, hatalmas bírságokkal büntettek, és megszüntették a még működő, illegális munkahelyeket. Amelyik vállalkozónak maradt tőkéje, kimenekült az országból, aki tönkrement, az beállt az munkanélküliek duzzadó rétegébe, vagy inkább osztályába. A segélyeket majdnem teljesen megszüntették. A kormány tisztes erőfeszítéseket tett, hogy közmunkákkal állásokat teremtsen, de kevés sikerrel. A szakképzetlen, vagy máshoz értő emberek nem tudtak hasznos tevékenységet végezni, átképezni magukat. Nőtt a fejetlenség, előbújtak a politikai élet dögevői, akik elharácsolták az ország maradék jövedelmét, és magánhadseregekkel tartották fent a rend látszatát. Mindeközben a fejlett Nyugat megszeppenve nézte mivé fajult egyszerű haszonszerző akciója. A menekültek egész Kelet-Európából özönlöttek országaikba, és demokráciára épülő rendszerük nem tudott erre megfelelően reagálni. Diktatórikus lépésekkel, vagy hosszútávú beruházásokkal felszámolhatták volna a zűrzavart, viszont a politikusokat erősen befolyásolták a pénzemberek, akik nem akartak a káoszban befektetni. Az Unió gazdasági élete gyakorlatilag az összeomlás határán volt. Az egyre erősödő választói nyomás talán megfelelő lépésekre kényszerítette volna a vezetőket, de a világpolitika közbeszólt.

 

*  *  *

 

Az óriás romok tövében téglából és betonból összerótt építmények bújtak meg. Otthonosan kicsinyek, melyeket a testükkel fel tudtak melegíteni az új világ lakói. A romdarabok réseit a Duna-partról idehordott vizes agyaggal tapasztották ki, az egyéb építőanyag ott hevert mindenütt. Unokáik gyerekeinek is lesz elegendő. Télen, a komolyabb hidegek eljövetelekor a pincében tanyáztak, azt kevés fával ki tudták fűteni, de ilyenkor tavasszal már kellemesebb a friss levegőn. A régi világ örökségeként a párok, családok szerettek különvonulni. A kicsik szüleikkel éltek, a fiatalok nagy közös házukban húzódtak meg, ahol néha pirkadatig viháncoltak, vagy ameddig az őrök engedték.

Ásítozó, nyújtózkodó asszonyok bújtak elő a kicsi ajtónyílásokon, kezdték megrakni a közös tüzet, ébredezett a tábor. A halászok és a két vadász még sötétben elindultak, hogy a nap első fényét kihasználják. Mire az asszonyok megfőzik a megszokott gombás hallevest, újra itt lesznek. Zsákmánnyal, vagy anélkül. A nemrég elmúlt tél keserves volt a nemzetségnek, de most már nem kellett szűkölködni. Persze, aki gondolt a jövőre, az tudta, a következő fagyos időszak még nehezebb lesz az alig negyven főt számláló Lipótvárosi nemzetség tagjainak. Ennyien tudtak megélni a valamikori nagykörút és a Duna határolta területen az utolsó háború után 198-ban.

A régi időszámítás szerint 2211-et írtak volna, viszont már nincs értelme az ősi naptárnak, sem jelentősége az elmúlt világnak. Csak annak, ami maradt belőle: a romoknak. Pest belterületén a Lipótiakon kívül még három nagycsalád élt, összesen talán kétszáz ember. Valamikor harcoltak a kevés termőföld, a tűzifa, a gazdagabb halászterületek birtoklásáért, mígnem rádöbbentek, ha nem egyeznek meg, elfogynak a háborúskodásban. Akkor pedig valamelyik gazdag, erős külvárosi csapat lerohanja, és rabszolgaságba veti mindnyájukat. Összeültek, és megegyeztek. Belváros néven szoros szövetségbe tömörült a négy nagy nemzetség, magukba olvasztva a kisebb családokat is. Vezetőt választottak, akinek a szava törvény volt, bár a fontosabb ügyekben gyakran tanácskoztak. Vigyáztak arra, hogy minden klánból legyen vadász, halász és pásztor, olykor még favágó is. Így nem rövidíthették meg egymást. Valamelyest mindig elkülönültek, de a közösség jól működött. Amíg találtak cserélnivalót a régiek kincsei között, kényelmesen zajlott itt az élet.

A kis földterület és a kevés napfény miatt nem kísérleteztek gabonafélékkel, de a rengeteg pincében finom gomba teremett.

Szerencséseknek mondhatták magukat a halászattal is. Száz-százötven évvel a Romlás után összeomlottak a hidak fel nem robbantott részei, és eltorlaszolták a vízfolyást. A folyó a meder közepén tört utat magának, és a partok menti csendes, kristálytiszta vízben könnyen halászható kövér pontyok és más halak úszkáltak. Olykor, a tavaszi áradásokkor, még páncélos hátú óriás vizák is felúsztak az Al-Dunáról. A Túlpartiakkal kialakult egy hallgatólagos megállapodás; nem bántják a halászokat, ameddig azok a saját partjuk közelében halásznak.

Százötven-kétszáz darabos birkanyájat tudtak tartani az itteniek, és néhány disznót. Ami nem volt fogyasztható az embernek, azt megették a sertések. 198-ban nem létezett felesleg. Patkányból, egérből nagyon kevés élt itt, hisz nem maradt hulladék, amit megehettek volna.

A vadászokon kívül senki sem űzhette az állatokat, így azok nem féltek túlzottan az emberektől. Sajnos csak nyulak, mókusok maradtak meg a sűrűn lakott belvárosban, valamennyi félvad baromfi és sok-sok galamb. A néhány betévedt őzet, kecskét hamar kilőtték az éhes emberek, akik a szűkös legelőt is féltették a jövevényektől. Kutya csak annyi lehetett, amennyire a vadászoknak szüksége volt. A kóbor állatok mentek az üstökbe. A sok hal és gomba mellett még a ragadozók húsa is finomnak tűnt.

Ha valahol nagyritkán gazdag lelőhelyet találtak, óvóhelyet, pinceraktárt, akkor elosztották egymás között. Néha vitákkal, vagy verekedésekkel, de elosztották. Az apróbb zsákmánnyal, vagy amit a közös területen kívül szereztek, mindenki maga rendelkezett, de a komolyabb dolgokat be kellett adni a közösbe. Az idők során mindenkiben tudatosult mi számít közös és mi magántulajdonnak. A törzs vigyázói rendkívül szigorúan vették az ennivaló elosztását. A halászok ellenőrzés mellett rakodták ki a fogást, a kertek termését őrizték. Valameddig lehetett sikeres egy tolvaj, viszont a kétszáz szempár valamelyike előbb-utóbb észrevette a bűnöst, és akkor jött a büntetés. Az élelmiszer tolvajokat a bűn nagyságától függően megkorbácsolták, elűzték, vagy megkövezték. Így élhette túl a Nép az ínséges időket.

 

*  *  *

 

2011-ben titkos akcióban megölték a terrorizmus akkori vezérét, Oszama Bin Ladent, aki tíz évvel korábban lerombolta az USA-nak, az emberistenek nagyhatalmának jelképeit: a híres-hírhedt Ikertornyokat. A rombolásra válaszolva Észak-Amerika lerohanta a terrorizmust nyíltan támogató országokat, majd betetőzésként kivégezte eszmei irányítójukat Bin Ladent. Látszólag kezdtek rendbe jönni a dolgok, legalábbis az USA szemszögéből nézve. Dehogyis érdekelte őket a nyomorba taszított Kelet-, és a forrongó Nyugat-Európa. Legfeljebb ugyanúgy bánnak majd egész Európával, mint a valamikori szocialistákkal — gondolhatták rosszmájúan. Számolgatták, kalkulálták a beruházásokat, amikor… elkezdtek robbanni a bombák. Kishatósugarú, gazdaságos és olcsó atombombák, melyeket a szocializmus felbomlása óta egyre rohamosabb tempóban értékesítettek a nyomorállamok vezetői. Ha nem volt bombájuk, akkor eladták a kisegítő és hordozóeszközöket, bármit, amit egy XXI. századbéli ország katonasága birtokolhatott. Oszama gazdag híveinek nem volt nehéz dolguk. Amikor már nem tudtak becsempészni Amerika területére bombákat, jachtokat, teherhajókat foglaltak el, és azokról lőtték ki a rakétákat, értelmes hordozókat, mindent, amit pénzért meg lehetett venni. Az USA kábultan tántorgott az összehangolt csapások alatt. Milliós nagyvárosokban robbantak az atombombák, égett hamuvá a lakosság.

A jóléthez, gondtalan élethez szokott emberek között óriási pánik tört ki. Napok alatt omlott össze az államapparátus, legalábbis a közszolgálati része. Az utcákon, de a kórházakban is rakásra hullottak az emberek, hisz a gyógyszerkészletet nem ekkora létszámra méretezték, vagy nem találtak lehetőséget az elosztásra. Mindenütt gyilkolták a barnabőrű embereket. Mindegy volt, mexikói, arab, vagy indiai, netán dél—amerikai. Tombolt az erőszak, hisz a színesek védekeztek, főleg, mert soraik között valóban ott rejtőztek Oszama hívei. Észak-Amerika lakosságának kétharmada megtámadta az egyharmadot. Az állam meggyengült ugyan, de nem halt meg, vezetői, az igazi hatalmasokkal összefogva, elfelejtették humanitárius elveiket. Hozzátartozóikat elmenekítették a katonai támaszpontok, atomóvóhelyek mélyére és napokon belül megindították a válaszcsapást. Megkímélendő az olajvagyont, nem vetettek be atomfegyvert, de minden más elképzelhetőt igen. Többszázezer amerikai katona özönlötte el Szaúd-Arábiát — Oszama híveinek fő támogatóját —, az USA haderejének színe-java. Valószínűleg innen tovább lépve, az összes olajtermelő arab országot megszállták volna. Megvalósulni látszott a fehér, angolszász, protestáns álom: az amerikai elit nem csak a világ tanítója, de tényleges ura is lesz. Jó gazdaként irányítja majd a kisebb értékű népeket — ha akarják, ha nem. Az, hogy közben elpusztul pár tízmillió arab és néhány millió amerikai, elfogadható árnak tűnt.

 

*  *  *

 

Árpád ledobta magáról nyúlprém felsőjét, és ugrándozva, csapkodva melegítette magát az egyik romos fal tövében, ahol nem láthatták az ébredezők. „Átkozottul hideg ez a víz, de nem mehetek oda úgy a tűzhöz, mint valami vacogó gyerkőc. Még azt hinnék, hogy fázom, pedig aki húsz kilós zsákmányt ejt, az már kemény felnőtt a javából” — gondolta önelégülten. Amikor kissé felmelegedett, kirázta a víz nagyját a vastagon befaggyúzott szőrméből, visszavette magára, sőt még a haját is átfésülte az ujjaival — hátha a tűzgyújtó asszonyok fiatalabbjainak megakad rajta a szeme. Némelyikük csupán annyi idős, mint ő, bögyösek, formásak. A férjek közül sokan távol, akármi megeshet — gondolta, és nyelt egy jókorát. Nem volt még része ilyen kalandban, de a többiek regéltek néhány jó történetet a Fiatalok Házában. Felkapta a kecskét és táncos léptekkel, fütyörészve indult a hajlongó nők felé.

A fütyörészésre többen felkapták a fejüket, tudták, Árpád közelít éjszakai zsákmányával. Gyakran megesett mostanában, hogy hozott valamit. Egyszer óriás harcsát döfött le, azzal a szigonnyal, amit a Túlpartiaktól szerzett az élete kockáztatásával. Máskor dárdának való vascsöveket ásott ki a romok közül, és hozta nagy büszkén. Jóképű férfi lesz a kis csibészből, gondolhatták a fiatalabbak — legalábbis erről árulkodott a mosolyuk, amivel az ifjoncot fogadták. Egy idősebb asszony, Ibolya, halkan felsikoltott, Árpád felé rohant, és vállánál fogva megrázta.

— Már megint a Szigeten tekeregtél, te világ bolondja? Ezerszer megmondtuk apáddal, hogy ne menj se oda, se a határmezsgyékre! Még meghalsz nekem, és akkor kinek fogom varrogatni a féltett nyúl bundáját?! Ki eszi el előlem a halat, és fullad meg a szálkáktól? — szeretetteljes korholással vegyítve csókolgatta a zavartan toporgó ifjút.

— Ne mán, Anya, ne itt mindenki előtt! — szabadkozott a legény, aki nem szerette, ha gyerekként kezelik. — Segíts inkább kibelezni, meg elvinni Röfinek a beleket, én megnyúzom addig a kecskét. Nézzétek milyen szép a bundája, jól jön majd a tavaszi leányvásáron. — Többen hangosan felnevettek, hisz ennyire fiatal legények még nem szoktak asszonyt venni maguknak. A kamasz elvörösödött, de bátran folytatta.

— Botond barátomat akarom kisegíteni, ő már tizennyolc lesz az idén, és vénlegény marad, ha most sem talál alkalmatos feleségnek valót. Ha ezt a szép szőrmét viszi ajándékba, sorban állnak előtte a lányos apák, ha csak össze nem verekednek rajta! — A nők már hangosan nevettek a suhanc hetvenkedésén, bár többen elmerengtek. Valamikor, amikor még szépek és kívánatosak voltak, és főleg fiatalok, ők is ennyire várták a lányvásárokat. Egyikőjük előtte egy hétig alig evett, hogy karcsúbb legyen a dereka, mások nap, mint nap becsavarták ősanyáik csavaróiba a hajukat, hogy dúsabbnak látszódjon, vagy teltebb melleket varázsoltak maguknak, ha kicsinyelték a meglévőt.

 

*  *  *

 

A valamikori Pest területén összesen öt törzs élt, talán kétezer ember, és a belvárosiak számítottak a legszegényebbnek közöttük. A területek között két-háromezer lépésnyi határmezsgyét hagytak, amely sehová sem tartozott. A közösségek általában jóindulatú elnézéssel viseltettek egymás iránt, bár voltak hallgatólagosan kialakított szabályok. Senki sem bántotta a cserélni akaró, hat—nyolcfős csoportot, ha nappal közelített, előre jelezve szándékát. Ha azonban éjjel osont át valaki, akkor rablónak tekintették és elvágták a torkát. A gazdagabb időkben nyár elején és ősszel vásárokat csaptak, elcsereberélték értékeiket. Alacsony volt a közösségekben élők száma, és hajdanán egy bölcs törzsfő felismerte, a közeli rokonok házasságából nem sok jó származik. Látva a sok kacskakezű, dongalábú szerencsétlent, az írástudó öregek utána olvastak féltett könyveik között a miértekre, és meghozták a döntést. Közeli vért tilos keverni! Azóta évi kétszer, a nagyvásárok alkalmával az apák beküldték a kerengőbe féltett kincseiket. A lányok kart karba öltve, csivitelve, kacarászva sétáltak belül, a kidüllesztett mellű fiatal férfiak kívül az ellenkező irányba. Ebéd után minden menyecskénekvaló visszatért a szüleihez és várta a látogatókat. Először a legények érkeztek, apró ajándékokkal, illemtudóan elbeszélgettek a családdal, majd elmentek. Távozás után néha összeverekedtek egy-egy kapósabb teremtésen, bár a virtuskodó ifjakkal máskor is megesett, hogy összeugrottak. Akinek tetszett a lány, komolyak voltak a szándékai, az visszaküldte az apját alkudni. Bőséges években többet, szűkösebbnél kevesebbet fizettek. Néha kacagott a boldogságtól a menyecske, hisz kiszabadult az apja uralma alól, máskor sírt, mert félt az ismeretlentől. Egyikük szerető, dolgos férfit kapott, másokat véresre vert az uruk, vagy egy kosár halért árulta a cimboráinak. Ilyen volt akkoriban a női sors.

A Belvárosiak törzse nagyjából a valamikori Könyves-, Hungária-, Róbert körutak és a Duna közti területen élt, bár birtokolták a Népligetet is. A négy erősebb, népesebb külvárosi klán nagyon komolyan vette a belváros felőli határait. A senki földjén kevesen éltek, főleg törvényen kívüliek, kitaszítottak, akiket elüldöztek valamilyen komoly bűn miatt. Ha a köztes részen maradtak, valameddig eléldegélhettek, ha továbbmentek az idegen klán lakhelyére, akkor a legtöbbször rabszolgák lettek, bár az is előfordult, hogy átengedték őket. Vagy megölték. Mikor, mihez támadt kedve a vezérnek, a harcosoknak. A Margit-szigetért komoly harcok folytak a budai törzsekkel, végül egyiküké se lett. Ezeken a semleges területeken előfordultak nagyobb vadak is, vakmerő fiatalok néha cserkeltek itt, bátorságukat bizonyítandó, de a józanabb, idősebb lakosok elkerülték. Természetesen a szűkebb esztendőkben felnőtt vadászok is jöttek ide, és ha találkoztak a szemközti oldal embereivel, bizony meghaltak néhányan. Ugyanez történt a rossz oldalon halászókkal. Nyilak röppentek, lándzsák fúródtak a férfihátakba. Néhány kunyhóban ilyenkor hangos sírással búcsúztatták a hiányzó családfőket. Az épen maradtak később újra próbálkoztak. Amíg el nem fogyott a zsákmány… vagy az ember. Ilyen volt ebben az időben a férfisors!

 

*  *  *

 

Miközben Árpád kibelezte, gondosan megnyúzta a zsákmányt, teljesen feljött, és melegen sütött a Nap. Az ifjú vadász jólesően sütkérezett a fényében, de még inkább azokban az elismerő pillantásokban, amelyekkel a kondérokban rotyogó hús illatára előbúvó nemzetségtagok illették. Szóban kevesen dicsérték, bár az ékesszólásáról híres, öreg Kálmán helyettük is megtette.

— Nocsak, nocsak, gyerek! Nemrég még anyád pendelyében kergetted a bolhákat, miközben szoptatott, most meg a Szigeten mászkálsz! — kiabálta neki a könyvek gondozója. — Ha komolyabban serkenne a bajszod, azt hinné az ember, talán férfi vagy. Lehet, hogy nem csak eszed van, de vadásznak is megfelelsz?

Árpád vigyorogva hallgatta a nagytekintélyű öreget, tudta, a látszólagos lekicsinylés mögött igazi elismerés rejtőzik. Szerette a könyvtudót, pedig sokszor rettegett, amikor meglátta. Kálmán volt a vezetője annak a négy embernek, akik Álmos vezér parancsára a könyvtárakat bújták és a Belváros népét oktatták írás-olvasásra. Ők válogatták ki a törzs jó eszű fiataljai közül azokat, akiknek évi egy-két könyvet, jegyzetet el kellett olvasni, és emlékezetében megőrizni. Természetesen nem szó szerint, csak a fontos adatokat. Felkészültségüket rendszeresen ellenőrizték is, és jaj volt annak, aki valamit nem tudott! Álmos vezér állt a tudós öreg mögött és ennivaló megvonással, de akár korbáccsal is büntetett, ha valaki rosszul teljesített. Árpád is megkapta a maga adagját koplalásból, korbácsból, de megszerezte a kellő tudást. Tizenketten voltak a fiatalok, és majd száz könyvet kellett ismerniük. Ők tizenheten őrizték a régiek tudományának a javát. Árpád a fémeket kapta. Ismernie kellett a főbb tulajdonságaikat, melyik mire való és hol található. Tudta: rezet földalatti vezetékekben, a régiek lakásának falaiban lelhet, és le kell égetni róla a külső réteget. Ólmot némelyik téglaház falában, ahol vizet vezettek vele az ősök, és az öreg nyomdák pincéiben. Praktikus tudás volt, ötvözte az elődök olykor érthetetlen és túlbonyolított ismerethalmazát a klán tapasztalataival. A rendszert még valamelyik, az idők mélyén élő Belvárosi főnök ötölte ki. Írástudók faggatták a romok között kutakodó embereket és jegyezték fel, hol mi található. Kálmánék figyeltek arra is, hogy a kiválasztott téma érdekelje a fiatalokat, és a megszerzett ismereteket hasznosítani is tudják. Árpád a kovácsokkal dolgozott, Botond barátja a gombatermesztőkkel, mert erről ő tudta a legtöbbet. Az öt férfi válogatta ki a használható könyveket, melyeket aztán féltve gondoztak, őriztek. A praktikus, használható tudást vadászták, abból is a könnyen érthetőt. Irodalmat az esti tüzek mellett hallgattak, amikor Kálmán és négy társa, akik a törzs regösei is voltak, felolvastak az elődök kalandjaiból. Főleg a történelmi regényeket vették sorra, hiszen az akkor élők tettei, élete majdnem olyan volt, mint az övék. Nagyon sokat tanultak abból, hogy megbeszélték az ismeretlen dolgokat, mint például páncél, fokos vagy vízimalom. Mindenki elmondta a véleményét és a legvalószínűbbet fogadták el igaznak.

Létezett egy írás, melyet olyan sokszor olvastak fel, hogy szinte mindenki kívülről fújta. A romlás története volt ez: Az emberistenek világának vége.

 

*  *  *

 

Oszama bujkáló hívei tudták, az USA hadereje ellen nem győzhetnek, de magukkal ránthatják a halálba az ellenfél erőinek javát. Összes megmaradt atomfegyverüket szétszórták Szaúd-Arábia stratégiailag fontos területein, hasadóanyag—készleteik mellett hagyományos bombákat helyeztek el, és gyakorlatilag azonos időben robbantottak. Hogyan tudtak ennyire összehangolt műveletet elvégezni egy megszállt országban? Ez a történelem megoldatlan rejtélye maradt. A legvalószínűbb az: eleve erre készültek. Megkísérelték a lehetetlent, és megközelítőleg sikerült is. Majdnem lerombolták a Föld legfejlettebb államát, a világ csendőrét, és a maguk sajátos módján még mindig győzhettek.

A hagyományos bombák levegőbe repítették a radioaktív anyagokat, az atombombák keltette ciklonok pedig elterítették azt az egész arab világ fölött. Észak-Afrika és az arabok olaja nem létezett többé. A sugárzás sok száz évig megakadályozza a kitermelést, közben elfelejtődik a technológia, mely az olajat a felszínre hozná, bár olyan gépek sem lesznek, melyek felhasználhatnák.

Észak-Amerikában az állam haderejének drasztikus csökkenése nem tette lehetővé, hogy a faji ellenségeskedésnek véget vessenek. Felbomlott a hadsereg, a katonák kisebb-nagyobb arzenállal beálltak az egyik vagy a másik oldalhoz, és megindult az igazi háború. Keveset tudunk az eseményekről, mi is történik „odaát”, de annyi bizonyos, néhány rakétát kilőttek Kína és Oroszország területére, sőt meglepő módon Német- és Franciaországra is, amelyek azonnal válaszcsapással reagáltak. Észak Amerika azóta is hallgat. Voltak, vannak zavaros rádiójelek, semmiképpen sem pusztult el az egész ország, de a nagyvilág eseményeire többé már nincs befolyása.

 

*  *  *

 

Nagy tekintély ide, vagy oda, a szaglászó öreg Kálmánt elhessegették a sürgő-forgó asszonyok, mert láb alatt volt. Ötven embernek kellett előteremteniük a reggelit, nem szerették a nézelődőket. A megszokott gombás hallevest most feljavították Árpád kecskéjének kisebb részével — a maradékot eltették estére a főétkezésre. A lassan gyülekező reggelire vágyóknak szinte a nyáluk kicsordult a finom illatokat érezvén. A fortyogó, gőzölgő üst alá lelkes gyerkőcök hordták a sok gallyfát. A kicsik kötelessége volt tűzifával ellátni a konyhát. A vastagabb törzseket, ágakat eltették télire, csak a vékony gallyakat használták főzéshez. A viháncoló rőzseszedők életveszélyesen omladozó áthidalásokon imbolyogtak a beomlott metróalagutak víztükre fölött, átkúsztak a romok alatt, hogy a belső udvarokban növő fákhoz hozzáférjenek. Ez a játékos munka készítette fel őket a kamaszkor komolyabb erőpróbáira, és közben megismerték szeretett otthonuk minden zegzugát. Közben természetesen ők voltak a vadászok, akik óriás szörnyeket ejtettek el fadárdáikkal, és győzhetetlen harcosként küzdöttek meg a külvárosokon túli emberevőkkel. Mire elérték a tíz-tizenkét éves kort, valóban megtanulták a nesztelen cserkelést, és észrevették a legkisebb rebbenést is az omladozó romokkal teli ligetesben, melyet valamikor Pestnek hívtak. Annyi fát gyűjtöttek tegnap is, hogy kazalként magasodott a pattogó tűz közelében.

Ibolya asszony, aki nem csak a törzsfőnök felesége volt, hanem a nagycsalád konyhafőnöke is, messzecsengő síndarabot ütögetve hívta össze a reggelizni vágyókat, szándékosan nem véve tudomást róla, hogy már az egész nemzetség előtte tülekedik. Szerette a dolgok szabályos menetét, márpedig a reggelit hangosan kell jelezni, hogy a távol dolgozók is meghallják. Sokáig ütötte a sínt, miközben a messzeségbe meredt, majd látszólag meglepett mosollyal vette észre az előtte tolongókat. A regula úgy szólt, sorba kell állni az ételosztáshoz, de néhány tekintélyesebb ember előrejött, hogy közelebbről érezze a rég nem élvezett főtt hús illatot, majd nem volt kedve visszamenni. Természetesen sokan követték a példájukat, megbújva a tekintélyesek háta mögött, míg végül egy csürhére emlékeztető tömeg szorongott Ibolya előtt. Újra ütni kezdte a síndarabot és bal kezével hessegetve mutatta, húzódjanak hátrébb és álljanak be rendesen. A tekintélyesek rosszallva meredtek rá, majd a mögöttük tolongókra — próbálták megúszni a sorbaállást —, végül vigyorogva hátrasétáltak. Hamar kialakult a rend és az óriási mérőkanalat szorongató Kata asszony elkezdte osztani az ételt. Mindig ő kapta ezt a munkát, mert bármennyi volt az ennivaló, ugyanakkora adagot tudott adni mindenkinek. Amikor kifaggatták, hogyan csinálja, csak vonogatta a vállát. Ugyanis ő sem tudta. Egyszerűen ránézett az üstre, és érezte mennyi jut egy-egy embernek.

Reggelizett a nemzetség. Néhányan elhúzódtak a családjuk körébe, de a legtöbben ott helyben letelepedtek és jókedvűen beszélgetve ettek. Széltől, időtől cserzett arcok, elégedett testek és gondolatok. Magukkal és a világgal békében élő emberek a régi Magyarország szimbólumának romjai között.

A Duna fölött friss szél kelt, felborzolta a kristálytiszta víz felszínét. Üdítő illatot sodort magával, tisztát, egészségeset. Szép volt ez a táj, a buján feltörekvő fákkal, az eső- és szélkoptatta falmaradékokkal. A valamikori üszköt és kormot majdnem teljesen lemosta az idő, csak kevés sötétszürke szín emlékeztetett a régesrégi tüzekre. Először a víz, a jég repesztette meg az utak burkolatát, majd a mindenhol megtelepedő növények gyökerei tágították tovább a réseket. Kisebb, majd nagyobb fák emelték föl az aszfaltburkolatot, mely mostanra olyan lett, mint valami sziklás, ám gazdag növényzetű táj. Kanyargós ösvények vezettek ezernyi irányba, cserjék, fák és fű mindenütt. Némelyik toronyház nagy része megmaradt, borostyánnal, iszalaggal gazdagon borított szirtként magasodott az új világ fölé. Szobáikban madarak fészkeltek, a sűrűn növő levelek és indák szövevényében mókusok, macskák bujkáltak. A metróalagutak már évtizedekkel ezelőtt beomlottak, elárasztotta a Duna, csodálatos édesvízi lagúnákká varázsolta a kietlen barlangokat. A víz alatti romok között rákok gyűjtögettek komótosan, kíváncsi kárászok kutatták a rejtett zugokat. Mohos kövein szerelmesek, életük alkonyán tűnődő öregek üldögéltek, csendjét legfeljebb ugrándozó gyermekek zaja törte meg. Erős, fiatal világ épült a tűzbe és vérbe fulladt istenemberek hamvai fölött.

 

*  *  *

 

 

 

/bef. rész köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Urbánszki László
Szerző Urbánszki László 28 Írás
Első megjelent novellám (A kocsmában) bemutatkozója: Születtem 54-ben, voltam dunai hajós és batikoló. Vagyok faműves, és írok. Mindig a művészvilág peremén. Se kint, se bent. Viszont innen félig-kintről, majdnem-bentről jól látom a fonák részeket is. Talán jó lett volna beljebb kerülni a nagy elismerések felé, de az életemet irányító erők szinte sohasem egyeztettek velem. Kicsit sért a dolog, de túlélhető. Volt, hogy nagyobbnak éreztem magam, de a világ kereke nem fog komolyabban zökkenni, ha majd átmegy rajtam. Néha lázadtam, sokszor beolvadtam, olykor megtapostak, de mindig felálltam. Persze egyszer lent maradok, mint mindenki, de ígérem, feltartom majd a középső ujjamat, ha közelít a kerék. Ennyit tehetek. Van néhány remek gyerekem, akik okosak és szépek. Én inkább szakállt növesztettem, a mögé jól el lehet bújni. Egyszer levágtam, mert már nagyon bökte a csőröm, hogy is nézhetek ki. És a tükörből apám nézett vissza rám. rültem neki, mert rég nem láttam az öreget. Akkoriban már jó ideje odafent lóbálta a lábát valamelyik felhő szélén. A fröccsöt szerette, a jó zsíros húsokat, és Kossuthot szívott. Hetvenkét évet élt. Az apósom is, pedig ő vigyázott magára, csak hát a rákot ez nem nagyon érdekelte. Ezt a leosztást kapták. Nem vagyok író, de írok. Egyre többet, mert rákaptam, mint más a kábszerre. Szeretek röhögni magamon, bár olykor meg is siratom némelyik írásomat. Fura dolog ez. Én találom ki, mégis mellbe vág. Bizonytalan vagyok hogyan tovább, de azt tudom, hogy az emberről akarok írni, úgy ahogy van. Nem ragozni, hazudozni nagy tettekről, célokról, hanem megkeresni az apró valóságok szépségét és mocskát. Ha, ez utóbbit ki tudom rángatni a fényre, kevésbé lesz büdös. Szemem van már hozzá, mesélni pedig most tanulok. Második megjelent novellámhoz (Félúton) ezt írtam: Miközben nagyjából normális emberként élek, teszem a dolgomat, énem kicsiny, magának való része kívül marad és bámészkodik. Nem büszke arra, amit tőlem lát, mert tettek helyett gyakori az erőtlen szövegelés. Lenézően kiröhög, amikor előadom magam vagy hazudozom. Olykor ideálokról suttog a fülembe, és apró rúgásokkal a jobbik útra terel. Ő az örök kívülálló, a leskelődő, aki meglát és véleményt mond. Nem az igazat, hanem amit annak hisz. Mit ne mondjak, elég furákat hoz össze néha. A világ vezetőit törtető vadbarmoknak gondolja, de fejet hajt az anya előtt, aki reggelit készít, gondos smink helyett. Az apát érzi erősnek, aki elmegy az örömtelen robotba, bár érdekes munkára, lazulós sörözésre vágyik. Emberekről mesél nekem, kik sunyin lapulva, összeszűkült gyomorral várják, ma vajon kit bocsátanak el. Mert mosógép kell és kocsi, jobb ruha vagy iskola a gyereknek. Néha azonban, ha kiborul a bili, bezúzzák öklükkel az ajtót, vagy falhoz verik a porcelánt. Érzik, hogy semmibe se veszik őket a nagyarcok, kiknek önelégült vigyorával óriásplakátokon találkozhatnak. De mi mást lehet tenni? A nagy vezérek (vagy rablók) csatáznak a koncért, és mi À“ nem csak ők À“ taps helyett legfeljebb köphetünk egyet. Esetleg abba a levesbe, melyet felszolgálunk nekik? Előfordulhat. Ilyenek vagyunk: gyengék és esendőek. Hősiesek és önfeláldozóak? Közelebb akarok menni, bekukucskálni a főzelékszagú lakásokba, a kényszer szülte vigyorok és megviselt arcok mögé. Arról mesélni, hogy a farhátból nagyon finomat lehet főzni, és a nevetés is ráncossá gyűri az arcot. Meghajlott gerinccel még üthetünk nagyot, és az igazi embereket nem a plakátokon kell keresni.