Király Valéria : Eljött a nap… Párizs III.

Izgalmas élmény egy utazás! Végre eljött a nap és elindultam álmaim városa felé, a gondosan összeállított bőrönddel, jó tanácsok halmazával, a legpraktikusabb útikönyvvel a táskámban. Bezártam magam mögött az ajtót, s az épp pirkadó hajnalban beültem a rám várakozó repülőtéri minibuszba. Feszült várakozás, mély sóhaj – úton vagyok, irány Ferihegy… PÁRIZSI VILLANÁSOK – Harmadik kép *

   

 

A legkorábbi párizsi járattal indultunk és minden zökkenő nélkül érkeztünk meg a nagy forgalmú Charles de Gaulle repülőtérre. Mint a legtöbben — figyelve az irányító táblákat mozgójárdákon, lépcsőkön sodortattuk magunkat a tömeggel, a RER felé. Hetijegyet vettünk, majd bőröndjeinkkel ügyetlenkedve a csapóajtónál — találkoztunk az Angyallal. Egy kalapos, fekete felöltős, középkorú úr sietett a segítségünkre — felidézve bennem a „Berlin felett az Ég” című film angyalát. Megtanított minket az átkelésre, amivel többé nem is volt problémánk, és jól használható tanácsokkal látott el a csapóajtók használatával kapcsolatban. Szokatlan gesztus, meglepetésszerű figyelmesség! Mit tesz ilyenkor egy magyar turista? Ha olyan, mint én, meglepődik! Figyeli, hogy mikor jelenik meg az úr feje fölött a glória, vagy válnak láthatóvá a szárnyai! Szinte letört a józan valóság, hogy Párizsban él, de sokat utazik, most épp Cincinattiból érkezett.

A Gare du Nord -ig mentünk — ő ügyelt ránk, merthogy ezen az állomáson nem árt gyorsan túljutni, hatalmas a tömeg. Utat tört előttünk, óvatosan terelgetve a két nőt a kanyargó aluljárókon, majd elbúcsúzva a szemben lévő oldalról figyelte felszállunk-e sikeresen, és integetve, utunkra bocsátott — az Angyalunk.

        Egy-két átszállás és közben folyamatosan tanultunk! A térképen, hogy a párizsi metró behálózza az egész várost, ám hiába van minden kiírva — nagyon figyelmesnek kell lenni a különböző színű vonalak nyomon követésében – no meg, hogy a metró ajtaja nem nyílik magától, vagy egy gombot kell megnyomni, vagy egy kart felhúzni. Egész ügyesen boldogultunk, senki nem figyelt ránk, mint ahogy Párizsban általában mindenki a maga dolgával foglalkozik. Állsz, ülsz, jössz, mész, zenét hallgatsz, vagy olvasol — Te dolgod! Átléped a nagy táskát az ülésed előtt, melynek tulajdonosa belemerült az újságjába, kikerülöd a szerelvény közepén almát rágcsáló kislányt, hallgatod a tangóharmonikaszót, amely egyszercsak megszólal valahonnan. Dúdolhatod a dallamot, ha jól esik — senki nem figyel rád! Azt azonban jól teszed, ha az állomásokon figyelmesen félrehúzódsz, nehogy a hatalmas tömeg idő előtt kisodorjon a peronra.

      A Porte de la Chapelle-n szálltunk le, ahol már várt előre lefoglalt szálláshelyünk. Csak hát…, míg megtaláltuk az út fölé magasodó kétszer négysávos autópálya másik oldalán, többször is segítséget kellett kérnünk. Minden utcasarok ismerős valamelyik francia filmből, szinte várjuk, hogy Jean Gabin, vagy Belmondo jöjjön szembe velünk. Most mondjam, hogy Alain Delon’ volt olyan kedves és bekísért a szállodánkba? Végzetes hasonlóság volt. 

        Mindeközben konstatáltuk, hogy Párizs megesz — szó szerint bekebelez, egyszerűen benne vagyunk a gyomrában! A repülőtéren rengeteg turista tömörül a RER -be, majd a metró Párizst behálózó labirintusába, és kiözönlik útikönyvvel a kezében a város jellegzetes látnivalóinál. Csak jönnek, jönnek, és jönnek! Mentünk mi is — gyorsan ledobálva csomagjainkat, indultunk vissza a Montmartre felé, hogy aznap még mindenképp lássuk a Sacré Court-t, a Place Pigalle-t, a Moulin Rouge-t — hiszen mindössze nyolc nap áll rendelkezésünkre — és „Jaj, mi lesz ha valamit kihagyunk…?”

        A gyönyörő Abesses metróállomáson szálltunk ki, majd gyalogoltunk a Sacré-Coerig, ahol a rengeteg, céltudatosan egy irányba tartó külföldi között, valódi élő montmartrei-iak beszélgettek a padon, nem zavartatva magukat a nyüzsgéstől.

        A Montmartre hegy Párizs legmagasabb pontja a maga százharminc méterével, innen csodás kilátás tárul a városra. Sok ismert művész élt, alkotott itt. A teljesség igénye nélkül, Picasso, Manet, Dali, Van Gogh, Renoir, Degas, hogy Toulouse-Lautrec neve ki ne maradjon… Itt lakott Dalida, teret neveztek el róla. Élt itt Hemingway egy ideig — Ó, mennyi híresség! 

       A Montmartre, a Szajna-part művészekről mesél; Dumasról, Zoláról és Victor Hugóról, akik felejthetetlen írásokban örökítették meg a város hangulatát.

       A legjellegzetesebb — a csodás hófehér Sacré-Coeur bazilika. A francia-porosz háborúban elesett francia katonák emlékére épült, akik lelki üdvéért ma is folyamatosan imádkoznak itt.

       Megdöbbentő a szentély fölötti hatalmas, széttárt karú Krisztus-mozaik – amely Franciaország Szent Szív iránti elkötelezettségét jelképezi, és igazából ez maradt meg bennem a legmélyebben, ez a széttárt karú Krisztus. Megrendülve jártunk körbe-körbe, mint mások — az útikönyvbe merülve, majdnem sötét volt már, amikor kijöttünk.

        Sétáltunk Périgord megye gasztronómiai kiállításán — ami épp ez időben volt a bazilika előtt, csodáltuk e francia táj különlegességeit, mosolyogtunk a kiállító gazdákra — próbálkoztunk szót érteni velük. Ettünk sajtot és ittunk hozzá jóíző, périgordi szőlőből készült bort. Hallgattuk a bazilika előtt a remek zenészeket. A hangulat, a légkör fantasztikus volt! Lejjebb a lépcsősor alatt az utca tele festőmővészekkel, apró nyitott ajtajú boltokkal, itt már minden más! Olyan, mint egy múzeum, egy jókora szabadtéri múzeum, amely jelenné próbálja tenni a múltat. 

        Haladtunk a Place Pigalle felé. Valahogy mást vártam… Végtelenül sivár ipartelep van a Montmartre alján. Szex-ipartelep. A Pigalle épületein vörösen villog a Sexodrome, sex shop, peep show, live show. Ott van a Chat Noir, vajon kabaré-e még, vagy csak egy bár? Ott a Moulin Rouge! Sokan, részben turisták — várakoznak az előadásra idegenvezetővel és párok —, franciák, külföldiek. Fényképeztünk, ám ennek itt a Pigalle-on nem örültek… A mulatók ajtajai előtt álló izmos férfiak egyértelmű testbeszéddel figyelmeztettek bennünket — tegyük csak el a gépet! Ez a környék láthatóan a prostitúció melegágya.

      Van Petri Györgynek egy verse „Hogy elérjek a napsütötte sávig” — a hangulatot magyarítva ez jutott eszembe. 

       Párizs szívében, az Ilé de la Citén töltött következő napom a felüdülés és a csendes elmélkedés napja volt. Milyen jó, hogy volt ilyen is! Egy erős összekapcsolódás, sok élménnyel, emlékezve költőkre, franciákra, magyarokra — versekre és hangulatokra. 

        A látnivalók megtekintésére ösztönző kényszer szinte pihenés nélkül vitt tovább — vizek és hidak kedvelőjeként, először a Szajna felé. A metró a Concord–térig vitt, ám legyen bármilyen szép, nekem mégis az jutott eszembe, hogy a tér közepén az 1836-ban felállított — odaszállításával oly sok bonyodalmat okozó — huszonhárom méter magas egyiptomi obeliszk helyén, valaha ott állt a guillotine. Ez a tér vérben ázott a múltban.

       No, talán a két gyönyörő szökőkút — amit a folyami és a tengeri hajózás jelképei, valamint Franciaország nyolc vezető városának alakjai vesznek körül — folyamatosan áramló vízsugaraival lassan elmossa a szörnyűségeket. 

        A Szajna parton haladtunk, mikor először ért minket a szerencse’ — későbbiekben ugyanez a szerencse még többször is! Egy középkorú hölgy megtalálta vastag, arany jegygyűrűmet, némi kis jutalom ellenében fel is ajánlotta, hogy visszaadja… Még jó, hogy az angyalunk korábban figyelmeztetett erre a trükkös fogásra, a szépen fényesített réz gyűrűre — amivel a külföldiek zsebéből azonnal pénzt lehet szerezni. Ki az, aki visszautasít egy vastag aranygyűrűt, ha azt mondják, hogy az övé? Hát nem kell mindig arra gondolni, hogy jól járunk! 

        Fényképeztük a Szajnát, rajta a hidakkal, Párizs leggyönyörűbb parkját, a Tuileriákat, és bármennyire szerettük volna, nem ültünk le a fűbe a békésen heverésző, borozgatva beszélgetők közé, mert várt a LOUVRE. 

        Az 1200-as évek elején II. Fülöp Ágost által építtetett néhai királyi palota — a világ egyik legismertebb és kb. 1800-tól Párizs legnagyobb múzeuma — több mint 350 ezer műtárgyával. Egy napunk volt rá — ez alatt, amit lehet megnéztünk. Felejthetetlen élmény volt élőben, szemtől szemben találkozni ezekkel a műremekekkel. Most emeljem ki G.Cousteau híres, bronz Marly paripáit —, az Égei-tengeri Milosz szigetén 1820-ban talált ókori görög Aphrodité szobrot —, a csonka Milói Vénuszt, vagy Rembrandt, Michelangello, Leonardo da Vinci képeit? A titokzatos mosolyú Mona Lisát? Esetleg, ami annyira tetszett, Antonio Canova L’Amour et Psyché szobrát, vagy a másikat… a Femme voilée-t, amit Antonio Corradini alkotott? Oly sok szép élmény ért! Nem lehet átadni. Emlékezetben, fényképeken örökíthető meg, aztán marad emlék, amíg megőrzi az ember elméje.

       Mély sóhajtással tértünk be vacsorázni egy valaha itt élt ismerősünk ajánlására, a FLUNCH étteremlánc egyik önkiszolgáló éttermébe. Beszélgettünk a látottakról, s csodálkozva szemléltem a sokféle nemzetiséget, akik velünk együtt itt fogyasztották estebédjüket. Angolul szinte mindenki beszél, no meg biztos franciául is — azok, akik már gyökeret vertek itt. Valami végtelenül jóleső fáradtsággal, szemlélődve köszöntött ránk az éj; nyitott elmével, egyre nagyobb kíváncsisággal, tervezgetve igyekeztünk álomra hajtani a fejünket, hogy a másnapot kipihenten kezdjük.

 

Legutóbb szerkesztette - Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]