H.Pulai Éva : Elhunyt Mészöly Dezső

Nem tudok már sírni. De valahányszor a Hegyi beszédnek azt a sorát hallom, hogy “Boldogok, akik sírnak”, ez mindig szíven üt. Persze a mondat úgy folytatódik: “mert ők megvigasztaltatnak”. Hát én már nem tudok sírni. De titokban remélem, hogy azért megvigasztaltatom. – Mészöly Dezső

 

 

 

Mészöly Dezső: Halottak hatalma

 

Hogy tudnak ütni a halottak!

Élő nem sújthat akkorát.

Tőből fordulnak ki a fák.

 

ős boltozatok beomolnak,

Mikor a halott odavág.

 

Hogy tudnak ölni a halottak!

Ki élő, lágy, s tán megbocsát;

De a halott pardont nem ád;

A holtak némán kaszabolnak,

Hogy belesápad Góliát.

 

Hogy tudnak győzni a halottak!

Ráérnek ők, nem félnek ők,

Jó ágy a hant, jó vár a föld;

 

Jeltelen sírja a halottnak:

Bevehetetlen szirt-erőd.

 

 

Elhunyt Mészöly Dezső; a Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító életének 94. évében rövid betegség után kedden halt meg – közölte a Magyar Írószövetség az MTI-vel.

 

Mészöly Dezső 1918. augusztus 27-én született Budapesten. Édesapja a híres nyelvészprofesszor, műfordító és vígjátékszerző Mészöly Gedeon volt, akitől sokat tanult a verstan, a stilisztika és az irodalomtörténet terén. Kisgyermekként a nyarakat a Kiskunságban, járásbíró nagyapja tanyáján töltötte, hétévesen született első, a falusi lét utáni sóvárgását négy sorban összefoglaló versikéje. Elemi iskoláit a szegedi piaristáknál végezte, majd Sárospatakon lett gimnazista. Első, önálló hangon megszólaló versét, amely allergiás asztma rohamaiból táplálkozott, tizennégy évesen írta.

 

1936-ban beiratkozott a Református Teológiai Akadémiára Budapesten, 1940-től három évig a Képzőművészeti Főiskola festőnövendéke is volt, közben Párizsban irodalmi és színházi tanulmányokat folytatott. 1942-ben Kolozsvárott avatták bölcsészdoktorrá, disszertációját Villonból írta.

 

Élete első szerződését 25 évesen a Nemzeti Színház igazgatójától az Antonius és Kleopátra című Shakespeare-darab fordítására kapta, ezer pengős előlege akkoriban tekintélyes összegnek számított. (1946-ban Bajor Gizi az ő fordítását választotta, amikor megkapta Kleopátra szerepét.) 1946-48 között a Nemzeti Színházban segédszínészként, segédrendezőként és dramaturgként is dolgozott, ez utóbbi munkakört töltötte be 1958-ig a Madách Színházban is, közben 1951-től 1954-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgia tanára volt.

 

1963-tól tizenöt éven keresztül dolgozott elsősorban fordítóként és dramaturgként a Magyar Televízióban, nevéhez főződik több film – a Liliomfi, a Bánk bán vagy a Czillei és a Hunyadiak – forgatókönyve is. 1992 óta a Lyukasóra című televíziós irodalmi műsor szerkesztő-műsorvezetője volt.

 

Műfordítói munkásságának gerincét Villon műveinek tolmácsolása és a róla készült tanulmányok sora adta. Lefordította szinte a teljes életművet, mindent, amit Villonnak tulajdonítottak és azt is, amit írtak róla. De az ő fordításában játsszák ma Magyarországon a legtöbb Shakespeare darabot, és átültette magyarra Moliére, Agatha Christie, Heine műveit, sőt egy névtelen flamand szerző mirákulumát is.

 

Versei Önarckép retus nélkül (1975) és Villon árnyékában (1983) címmel jelentek meg, forgatókönyveit a Lyukasóráimban adta közre 1993-ban.

 

1987 óta a Magyar Shakespeare Bizottság, 1992 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, 1953-ban József Attila-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat kapott, 1998-ban az Alternatív Kossuth-díjat is neki ítélték, 2008-ban Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.

 

Főbb művei

 

Villon Magyarországon (tanulmány, 1942)

Villon Testamentuma (fordítás, 1943)

Legenda a dicsőséges feltámadásról (színművek, 1965)

Villon és a többiek (fordítások, 1966)

Shakespeare új tükörben (esszék, drámafordítások, 1972)

Molière műhelyében (1975)

Önarckép retus nélkül (verseskötet, 1975)

Esszék és asszók (1978)

A teljes Villon (1980)

Századok színháza (1982)

Villon árnyékában (1983)

Betűk rabságában (1987)

Új magyar Shakespeare (1988)

Az igazi Villon (1993)

Lyukasóráim (1993)

Sirály a Burgban (1995)

Shakespeare-napló (esszék, 1998)

Villon összes versei (magyar-francia kiadás, 2001)

 

 

Elvégezte, amit eltervezett

 

– Kerek életút ért véget, Mészöly Dezső elvégezte, amit szeretett, amit eltervezett – mondta Lator László író, irodalomtörténész az MTI-nek a kedden elhunyt Kossuth-díjas költőre, műfordítóra emlékezve.

 

A szintén Kossuth-díjas Lator László kiemelte, hogy nagyon régi ismeretség, barátság főzte Mészöly Dezsőhöz. Mint felidézte, az 1950-es évek első felében találkoztak először.

 

“Akkoriban az Európa Könyvkiadó szerkesztője voltam, Dezső pedig sokat dolgozott nekünk. Szerettem az eszét, a verseit, a fordításait” – fogalmazott az irodalomtörténész, hozzátéve, hogy mindig lenyűgözte az a “mohóság”, amivel Mészöly Dezső “kebelezte be” a világirodalmat, Villont és kortársait, a francia irodalmat vagy éppen a Shakespeare-darabokat.

 

Lator László kitért arra, hogy a költő-műfordító édesapjától, a híres nyelvészprofesszortól, műfordítótól, Mészöly Gedeontól örökölte nyelvi tehetségét.

 

“És persze a környezetétől, a szülőföldjétől. Ezzel a tudással olyat tudott csinálni, amit sokan mások nem. Meg tudta szólaltatni a népies stílusréteget vagy például Villon furcsa, szlengben, argóban írott verseit magyar nyelven” – tette hozzá.

 

Mészöly Dezső költői munkásságára emlékezve Lator László emlékeztetett annak letisztultságára. “Kevés volt verseiben a látványos mutatvány, a póz. Azt mondta el, ami vele történet, ami foglalkoztatta, vagyis egyfajta személyes létlíra képviselője volt” – tette hozzá.

 

Lator László beszélt arról is, hogy Mészöly Dezső kezdeményezésére indult el az irodalmi-műveltségi televíziós vetélkedő, a Lyukasóra.

 

“Sajnos az utóbbi időben már nem tudott bejönni, de otthonról küldött egy-egy rá jellemző feladványt. Így az utóbbi időben már csak televízión keresztül találkoztunk” – mondta az irodalomtörténész, aki szintén rendszeres résztvevője a jelenleg a Duna Televízión látható Lyukasórának.

 

Legendás memóriája volt

 

“Közeli ismerősök voltunk, együtt dolgoztunk a Lyukasóra című folyóiratnál, de a színházi világból is jól ismertem őt. A magyar költészet jelentős személyisége volt” – emlékezett az MTI-nek az alkotóra Szakonyi Károly, méltatva Mészöly Dezső költői, műfordítói munkásságát.

 

Az író felidézte Mészöly Dezső legendás hírű memóriáját. “Körülbelül két éve találkoztunk utoljára. A teste már nagyon rossz állapotban van volt, de a szelleme sziporkázott, fantasztikusan idézett még hajlott korában is” – mondta. Szakonyi Károly kitért arra, hogy Mészöly bölcs ember volt, aki pontosan tapintott rá a fontos művészeti kérdésekre.

 

“Mindenki nagyon tisztelte. Bűbájos ember volt, bohém életet élt, és azt hiszem, nem bántom meg azzal, ha elmondom, imádta a nőket, és a nők is imádták szellemességét, shakespeare-i arcvonását, szikár alkatát” – fogalmazott a szintén Kossuth-díjas Szakonyi Károly, aki “szellemi gavallérként”, “mesébe illő tudós emberként” jellemezte Mészöly Dezsőt.

 

MTI

 

 

Lyukasóra

 

A Lyukasóra Mészöly Dezső költő, műfordító fejtörő műsora volt, melyben egy költőkből, színészekből, irodalomtörténészekből álló baráti társaság tagjai a költészet varázslatos világába kalauzolták a nézőket. A résztvevők minden találkozóra egy-egy veretes idézettel érkeztek és a nézők tanulva, szórakozva követhették a szellemes beszélgetést. Amennyiben meg tudták fejteni a nekik feladott rejtvényt, könyvet is nyerhettek. Gyakran különleges példányokat, hiszen a társaság költői és irodalmárai dedikálva küldték el köteteiket a szerencséseknek.

Vajon folytatja-e valaki e pompás műsorsorozatot?

 

 

William Shakespeare: XX. Szonett

 

Lány-arcot kaptál Teremtőd kezéből,

Vágyam királynői királya, Te,

S lány-szívet is, de mentes az szeszélytől,

Mi a csaló nők áruló jele.

Övéknél is fénylőbb szemed, s nem ádáz:

Amit csak néz, arannyal vonja be;

A férfiúság tükre: belekápráz

A férfi-szem, s gyúl tőle nők szive.

Nőnek szánt téged nagy Természet-asszony,

De vágyra gyulladt, gyúrva testedet,

S megtoldotta – hogy tőlem elszakasszon –

Valamivel, mi célom nem lehet.

     Ha nők kedvére formált kéjesen,

     Hasznod vegyék – s szerelmed add nekem!

 

Fordította Mészöly Dezső

 

 

 „A világirodalom legnagyobbjának Tolsztojt tartom, azt gondolom regényeihez fogható epikus mű nem fog születni többé. Nagy újraolvasó vagyok, számtalanszor elő tudom venni az Anna Kareninát vagy a Háború és békét, sohasem unom meg ezeket a műveket. Sajnálom, hogy a szóban forgó remekműveket nem tudtam eredeti nyelven elolvasni, mert a szláv nyelvek egyikét sem ismerem jól. Tolsztojt azért kedvelem, mert egyszerre van írásaiban meg az igazmondás és a fantázia. Mivel magam már nehezen olvasok, főként felolvastatok magamnak a fiammal” – Idézi Mészöly Dezsőt Szilléry Éva, aki kilencvenharmadik születésnapja alkalmából készített riportot korházi ágyán, az örökké mosolygó költő, műfordítóval.

„Életem során sok mindent firkáltam, s mindig kíváncsi vagyok arra, hogy mi marad ebből az utókornak. Érdekelne, vajon előveszik-e majd a színházak két verses színjátékomat az Éva lánya és a Két tőz között címűeket.”

Állítása szerint a korábbi Shakespeare-adaptációkkal éppen azért volt elégedetlen, mert nem találta azokat színpadra alkalmazhatónak. Antonius és Cleopatra fordítására a Nemzeti Színház dramaturgja figyelt fel, a kor ünnepelt színésznője, a dráma egyik főszereplője, Bajor Gizi pedig Mészöly változatához ragaszkodott. „Emlékszem, a rendező – aki mellett akkortájt asszisztáltam – arra kért, hogy a próbák alatt jegyezzem fel, hol hibázik a színész. Bajor Gizi valahol némileg eltért az eredeti szövegtől, én azonban huszonéves fejjel nem mertem szólni az ünnepelt színésznőnek. A próba után az öltözőasztalára a tükör mellé helyeztem egy kis cetlit, amire felírtam a hibáit. Ezen a díva először kifakadt ugyan, de később amikor virágot vittem neki, homlokon csókolt, hozzátéve, hogy ezt azért kapta, mert maga költő! Úgy éreztem, homlokon csókolt a múzsa” – emlékszik vissza Mészöly.

 

 

Mészöly Dezső:

Önarckép retus nélkül

(részlet)

 

Eszembe jut Karinthy Frigyesnek az az írása, hogy Ki kérdezett? Hát én is így vagyok most: ki kérdezett? Én rögtön tudok felelni, akár életemről, akár munkásságomról beszélni akkor, ha kérdeznek. De nem akartam magam arra bízni, hogy itt rögtönzött kérdésekre válaszoljak, mert akkor az ember fecsegővé lesz, a lényeget elfelejti, a lényegtelen dolgokat pedig hosszú lére ereszti. Ezért azt határoztam, hogy előveszek egy olyan interjúfélét, amit életemben olyasvalaki csinált velem, aki nagyon jó kérdéseket tett föl nekem. Szerencsémre otthon felejtettem a szemüvegem, úgyhogy nem fenyeget senkit az a veszély, hogy hosszan fogok olvasni. Az a tapasztalatom, ha jó a világítás, nem kell szemüveg. Ha Lyukasórákat vezetek, föl sem veszem, mert ott olyan reflektorok vannak, hogy remekül látok. No, azért itt is fogok látni. Csak annyit, hogy a kérdéseket innen fogom felolvasni. De a feleleteket már fejből fogom mondani. Aki a kérdéseket annak idején föltette nekem, az Farkas László. ő ezt egy kis írássá alakította, amelynek azt a címet adta, hogy Ki vagy te Mészöly Dezső. Nos, az egyik jó kérdés így hangozott: mikortól tudod, hogy író leszelő Erre a kérdésre én röviden nem tudok felelni. Kicsit hosszan fogok válaszolni. Hétéves koromból van egy versem, ami ma sem szégyellek. Nem szégyellem azért, mert nem utánzat ez a gyerekkori vers. Sóvárgásból született. Nagyon szerettem volna falusi gyerek lenni. Egészen az, mert hiszen félig az is voltam. Szüleim minket nem írattak be az elemi iskolába, azért, hogy nagyapám tanyáján tölthessük az évnek nem csak a nyarait, hanem tavasztól őszig az egész időt. Nagyapám a Kiskunságban, Szentmiklóson volt járásbíró, és volt ott egy kis birtoka is. Rajta egy végtelenbe nyúló, fehér foltos birkalegelő, és egy kis tanyaépület. No, mi gyerekkoromban ott töltöttük az időt tavasztól őszig. De én igazi falusi gyerek szerettem volna lenni. A hétéves kori versem, amit most elmondok, erről szól, nincs abban semmi hamis hang. Emlékszem, hogy különösen szerettem a kutyaugatásos tanyai estéket. A távoli kutyaugatás valahogy megnyugtatóan hatott. Ilyenkor nem féltem a sötétben. Erről szól a vers is.

 

Falusi vagyok én, falusi gyerek

Hallgatom hogy ugatnak a távoli ebek

Lenyugszik már a Nap, aludni megyek: –

nem ugatnak már a távoli ebek.

 

Ennyi a vers, de én ezt a semmiséget becsülöm, mint a kincset. Kamaszodó, 12-13 éves fiúként írt verseim nem egyebek voltak, mint az iskoláskönyvemben talált verseknek az utánzatai. Azokat sokkal kevésbé becsülöm. Ilyenek voltak, hogy

 

Erdélyország gazdag földje,

Erdély büszke hegye-völgye,

öreg fűzfák a Marosnál

búsan hajladoznak most már…

 

Hát nem rossz ez, de bizonyos, hogy nem igazi ihletből fakadt. Ez utánzat, hisz nekem semmiféle érzelmi kapcsolatom akkor még nem volt Erdélyhez. Én ezt azért írtam, mert a felnőttektől tudtam, hogy Erdélyt elfoglalták. Ellenben kicsit később, alig később, sőt ezzel egyidejűleg talán úgy 12-13 éves koromban Petőfi verseinek hatása, az nem volt rossz. Nem volt rossz, mert jóllehet teljesen imitáltam az ő hangját, de az élmény, amelyből ezek az imitációk adódtak, teljesen a saját élményem volt. Ma sem tudom különválasztani a szentmiklósi, kiskunsági tájélményeimet a Petőfi-versektől. Én azt szoktam mondani, és ez szó szerint igaz, hogy előbb ismerkedtem meg a délibábbal nagyapám szikes legelőjén, ahogy a rekkenő nyárban fehér foltok voltak, ott a délibáb reszketett a táj fölött. Igen, előbb láttam délibábot gyerekkoromban, minthogy olvastam volna róla a Petőfi-versekben, ott már nekem azok ismerős motívumként kerültek elő. Előtaláltam a múltkor ezt a 12 éves koromban írt versemet, amiből most fölolvasok egy pár sort.

 

Ha megkérdezitek, hol a világ vége:

ott, hol ez a róna benyúlik az égbe.

Végtelen pusztaság, kiskunsági róna –

ó ha nekem annyi édes szavam vóna,

hogy eldalolhatnám, amit akkor érzek,

ha a nyugvó Nappal farkasszemet nézek!

 

Hát utánzat ez? Persze hogy az. Teljesen Petőfi modorát utánzom. De tanúsíthatom, becsületszóra el kell nekem hinni, az élmény, amiből fakadt, az volt, amikor én nagyapám rétjén, talán nem is annyira a réten, mint inkább a szérűskertben, hátul, ahol a kazlak voltak s naponta ott bóklásztam, mindig lestem, mikor száll már a Nap olyan alacsonyra, hogy puszta szemmel bele lehet nézni. Ezt az élményt írtam meg ebben a versben. Utánzat, ha a stílusát és verselését veszem, és mégis eredeti a maga módján, mert saját élményt ad vissza. Egy gyerekkori élményt.

 

Ha valaki megkérdezi tőlem, melyik volt az a versem, ahol már nem utánoztam külső jegyekben sem senkit, hanem a magam hangján tulajdon élményemet próbáltam megszólaltatni, akkor azt mondom, hogy 14 éves koromban írtam ilyen verset. Akkor csapott le rám egy gyötrelmes betegség, az allergiás asztma. Ezt azóta is viselem. A mai orvostudomány nagyszerű szereket tud már ez ellen. Akkor még az allergiás asztmát elég rosszul gyógyították. Emlékszem, hogy egy ilyen fulladásos allergiás asztmának az élményét én megírtam versbe. Ezt a 14 éves kori versemet tartom számon úgy, mint az első olyant, amelyiken már semmilyen irodalmi példaképnek a majmolása nincsen, hanem egészen élményből fakad.

 

A szemem könnyes,

a mellem feszül,

belől

dagad, dagad

mellemben száz vitorla,

hajóm eloldva,

indulok!

 

Zúg-búg a vész,

fúj, fúj a szél.

A túlsó partot vélem látni már,

fütyül mellemben száz sirálymadár.

 

Zúg-búg a vész,

fúj,fúj a szél,

fölkapja a port, fújja körbe-körbe,

lecsapja rám…

Jaj, megyek innen,

mielőtt a kín kerékbe törne.

 

(1932)

 

Hát ezzel a versemmel komoly sikerem volt nem csak a családban, hanem háziorvosunknál is. Akinek persze nem én mutattam meg, mert idegeneknek restelltem a verseimet mutogatni. Édesanyám büszkélkedett el ezzel. Háziorvosunk azt mondta, egy szakkönyv sem írhatná le pontosabban, mit érez a beteg az asztmás rohamban. Ezt tartom számon úgy, mint első olyan versemet, amely nem utánzat. Most visszakanyarodok megint egy kicsit az iskolai évekre. Az alsó gimnáziumot, pontosabban az első öt osztályt a szegedi piaristáknál jártam, mert édesapámat a szegedi egyetemre nevezték ki professzornak. A piaristák kitűnő pedagógusok hírében állnak. De én a piarista gimnáziumban igazán soha nem tudtam megtalálni helyemet. Teljesen sikertelen voltam. És van egy fájó emlékem, amin nevetni fogzok, hogy nyolcvanadik évemben még mindig meg vagyok sértve. Negyedik gimnáziumban volt egy olyan tárgyunk, hogy poétika, stilisztika. Osztályfőnökünk és magyartanárunk, egyébként igen derék ember, Kovács Alajos, utolsó házi dolgozatnak azt adta föl, hogy szabadon választott versformában mindenki írhat verset. Ez boldoggá tett engem, mert én akkor már titokban írtam verseket. Ezt az iskolában nem tudták. Ki akartam vágni a rezet. A megadott téma, úgy emlékszem, pünkösd volt. Pünkösd, tavasz vagy ilyesmi. Én azt a verset már elfelejtettem, de két sorára ma is emlékszem, mert büszke voltam, a szép alliterációira:

 

Fürge fürj futkároz fiatal búzába,

s muzsikál a messzi harangnak zúgása

 

Kovács Alajos, mikor a dolgozatok kiosztása volt, mellém állt és gúnyos mosollyal azt mondta: no, ebbe azért apuka is belesegített egy kicsit. Elakadt a lélegzetem is, úgy megsértődtem, mert én ezt meg sem mutattam apámnak. Ez iskolai ügy volt. Apám ismerte egy pár versemet, de ezt nem mutattam neki, mert csak dolgozatnak tartottam. Igazságtalanság ért hát, de ezt nem tudtam bizonyítani! Ha egy fiúnak azt mondják, hogy a rajzodat apu rajzolta helyetted, ő tud bizonyítani, mert akkor kihívja a tanár a tábla elé és azt mondja, rajzolt föl, fiam, itt és most. Ez történt Fábry Zolival az iskolában. Zoli elsősorban filmrendezőként lett világhírű. ő képzőművészeti főiskolát végzett. Elmondta nekem egy gyerekkori élményét. S ezért az élményéért én ma is irigylem. Rajzolj egy lovat otthon, mondta a tanár, s Zoli egy gyönyörű lovat rajzolt. S amikor a rajzokat beadták, a tanár megbélyegezte őt, hogy csaló. Hogy te az apádnak vagy valamelyik másik felnőttnek a rajzát adtad be. Mire Zoli fölállt és sápadtan mondta, hogy ez nem igaz, tanár úr. Nemű Akkor gyere ki a táblához és rajzold föl. Zoli kiment és fölrajzolta gyönyörűen ugyanazt a lovat. Mire a tanár az egész osztály előtt nyilvánosan bocsánatot kért tőle. Ezt Zoli megírta egyébként, ezt nem csak én tudom. Megírta, mert egyszer valamikor egy interjú készült vele, és akkor ezt pontosan elmondta. Ezért halálomig irigylem. Hogy én Kovács Alajosnak nem tudtam bizonyítani, hogy én írtam a verset. De az biztos, hogy akkor elhatároztam: költő leszek! S majd egész életem munkájával bizonyítom, hogy tudok verset írni!

 

A következő kérdése az volt Farkas Lacinak, szenvedtem-e, hogy olyan nagy formátumú apával kellett megküzdenem, mint a zseniális nyelvész, Mészöly Gedeon. Most megint László Gyulát érzem magammal szemben, mert László Gyula ugyanezt mondta édesapámról nekem szembe többször. ők kollégák voltak, Kolozsvárott. Egymás mellett volt a szobájuk László Gyulával, aki akkor fiatal régészprofesszor volt, amikor édesapám már öregedő nyelvészprofesszor. De nagyon szerették egymást, mert tanultak egymástól. Édesapámat nagyon érdekelte a régészet, László Gyulát pedig a nyelv. Farkas Lacinak annak idején azt feleltem erre a kérdésre, hogy zavart-e engem apám tudósi nagysága, hadd feleljek erre egy régi versemmel. Rövid kis vers, felolvasom.

 

APÁM SZÓL

 

Lehullott gyűrűm állóvizetekbe.

A békalencse zöldje megtörött,

s körözni kezdett ott lent nagysietve

parányi szörnyek síkos fürge teste

a napsütötte sárga lé között.

 

Egy percre villant át a fény a léken,

aztán a rajzás mindent eltakart,

s iszap terült a kő fölé setéten,

hogy meg ne lássék finom vésetétben

a hímoroszlán körme közt a kard.

 

Ebben a kis versben a kard a családi címerre vonatkozik. Abban egy oroszlán kard hegyén török fejet tart. Magamban olyan furcsán gondolok erre a családi címerre, amelyik azt mutatja: fejvadászok leszármazottja vagyok! Én a bogarat sem taposom el, ha darázs vagy egy méh ablakomon zsörtölődik és nem tud kimenni, akkor úgy nyitom ki, hogy épen kiszálljon, nem ütöm le. De sokszor az is eszembe jut, hogy őseim önvédelemből lettek hősök. A reformáció korában jobbágyaik élén csatlakoztak a református táborhoz, és az ellenreformáció ostorozó idején is kitartottak új vallásuk mellett, hátat fordítva a ranglétrának s az Udvarnak. A hivatali érvényesülésnek hátat fordíthattak, de a katonainak nem. Mert az volt a hagyomány, hogy a nemeseknek kardot kellett fogni idegen betörés ellen. Sokszor eszembe jutott, hogy sok gondtól és kockázattól megkímélhették volna magunkat eleim, ha nem veszik ezt szó szerint. Például a szerencsétlen győri csatában, amikor Napóleon itt volt és szétverte az osztrákokat s velük együtt bennünket, magyarokat is, hát oda kár volt elmenni! A családi följegyzések között találtam egy jegyzéket, amit egy bizonyos Mészöly Gergely szépapám készített, amikor vásárolni behajtott Fehérvárra. Sárbogárdon volt neki fészke, birtoka, s fegyverkezett a győri csata előtt. Le van írva, hogy miket vásárolt. Pontosan lehet ebből tudni (ez egy kortörténésznek érdekes lehet), hogy mire volt szüksége egy lovas katonának a XIX. század elején a csatához. No, hát mindezt megspórolhatta volna szépapánk! A saját érzéseiről vagy gondolatairól nincs semmi abban a fönnmaradt írásban. Csak ilyen jegyzetek vannak, hogy gulyásomnak fogadtam Ostoros Jánost, adok nekije ennyit meg ennyit stb. Egyetlen egy lapszéli jegyzetet találtam csak, ami nem gazdasági följegyzés. Egy kétsoros sírverset. Ez a lap szélére van írva. Valaki sírverset kérhetett őtőle, mint olyan embertől, akinek az a híre, hogy tud verselni. A kétsoros vers semmiféle költői tehetséget nem árul el, de annyit igen, hogy szerzője törekedett a tiszta rímre. Az 1700-as évek végérő való ez a sírvers:

 

Nincs itt maradandó város, nincs itt haza –

Most van az ő lelke otthon, most ment haza.

 

Mikor ezt elolvastam, elgondolkoztam rajta, hogy vajon ezt írták-e az ő sírjára is? De ezt már sosem fogom megtudni. Volt Sárbogárdon egy úgynevezett Mészöly-temető, amelybe a család hagyományosan temetkezett. Néha olyanok is, akik már nem ott laktak. Szegény édesapám is ott van eltemetve, édesanyám is, fiatalon elhalt testvérbátyám is, aki tüzérszászlós volt és jogszigorló hallgató. De ez az úgynevezett Mészöly-temető a szovjet csapatok laktanyakörletébe került. Ezt lezárták és többé nem volt szabad odamenni magyaroknak. Amikor a szovjet csapatok kimentek, akkor ott nem temetőt találtunk, hanem egy szemétdombot. Egy-két sírkő megmaradt, de a szebbeket élelmes szovjet tisztek eladták magyar kőfaragóknak, akik lecsiszolták róla a neveket és a követ újra fölhasználták. A márványból lévő sírkövek mind eltűntek. No, ez egy kis kitérő volt a családról.

 

További kérdései Farkas Lacinak: mi, hogyan, kinek a segítségével jelent meg tőled elsőnek? Ez érdekes kérdés. Azt mondhatom, hogy énnekem tulajdonképpen két fölfedezőm volt csak életemben. Az egyik néhai Szőcs László, a Nemzeti Színház dramaturgja, akinek engem egy erdélyi író mutatott be, édesapám barátja, Gyallay elvitt engem bemutatni Szőcs Lászlónak, mondván, hogy ez a fiatalember fordítja Shakespeare-nek az Antonius és Cleopatra-ját. Akkor voltam 25 éves. Állástalan, teljesen névtelen fiatalember. Igaz, hogy már túl voltam a doktorátusomon, de ki tudta azt. Két felvonás volt nekem meg az Antonius és Cleopátra-ból, ezt elvittem és odaadtam Szőcs Lászlónak, aki kora szerint apám lehetett volna. Mit remélhettem? Pár bíztató szót. Erre nyáron Kunszentmiklóson kapok egy levelet, kedves barátom, fordításod meglepett, fölajánlom neked, hogy szerződést szerzek rá Németh Antaltól. Akkor még Németh Antal volt az igazgató, ez 1943-ban volt. Képzeljétek el, hogy kaptam 1000 pengő előleget akkor, amikor az a sláger volt, hogy “Havi 200 pengő fixszel, ma az ember könnyen viccel.” Hát ez óriási dolog volt nekem, akinek semmiféle állásom nem volt, semmi pénzt nem kerestem, szüleim nyakán éltem. Komoly tekintélyt adott nekem a családban, hogy én 1000 pengőt kaptam! 1946-ban jött a második öröm és a második “fölfedezőm.” Németh Antal akkor már nem volt igazgató, de én befejeztem a fordításomat. 1946-ban Major Tamás lett az igazgató és ott hevert az íróasztalán a többi elolvasásra váró darab között az Antonius és Cleopatra is, amit Szőcs Laci bácsi adott oda neki olvasásra. Major nagyon jó olvasó volt, de csak azt olvasta el, amit rendezett. Soha nem lehetett őt rávenni arra, hogy az ott tornyosuló darabokba belekóstoljon, sok dolga volt, és nem szeretett csak úgy kíváncsiságból olvasni. Ellenben 1946-ban történt az, hogy Bajor Gizinek szerepet kerestek. És akkor elküldtek neki három négy-darabot, hogy válasszon. Emlékszem, hogy a következő darabokat kapta meg: Ljubov Jarovaja (szovjet darab, egy tanítónőről, akinek a szerelme fehértiszt lesz, satöbbi, satöbbi). Később ezt elő is adták. Tudom, hogy akkor Ljubov Jarovaját Gobbi Hilda játszotta nagy sikerrel. Azután elküldték neki az Anna Karenina szovjet dramatizálását és Gergely Sándor Vitézek és hősök című darabját. Negyedikül elküldték neki az Antonius és Cleopátrát is ebben a fordításban, ami ott hevert. Bajor Gizi azt üzente, hogy ezt választja és ebben a fordításban szeretné eljátszani. Ez nekem jó önbizalom-injekció volt, mégiscsak nagy dolog, hogy Bajor Gizi ezt üzente! És érthető, hogy ezt üzente, tudniillik Bajor Gizi elsősorban nem klasszikus színésznő volt. ő a társalgási darabokban tündökölt. Nagy Shakespeare-szerepe csak Júlia volt. Júliát egész fiatalon játszotta, még színinövendék korában. Apponyi Géza volt mellette Rómeo. Azóta Shakespeare-t nem vállalt. Cleopatra lett élete második Shakespeare-szerepe. Énnekem nagy kitüntetés volt, hogy ezt választotta. Egy pár kellemesen humoros emlékem is főződik ehhez. Bajor Gizinek nagyon jó humora volt. Nagy sikere lett az Antonius és Cleopátrá-nak. Major rendezte a darabot, de tulajdonképpen Major Cleopátrát úgy formálta, ahogy Bajor Gizi súgta neki. Énnekem szerződésem volt, kaptam érte 5-6%-ot. Mindenki tudta, hogy ezzel jól jártam, mert kis fizetésem volt még. Segédszínész és segédrendező voltam akkor a Nemzeti Színháznál. Ez külön sztori. Elmentem a szakszervezetbe és tettem színészvizsgát. Elmondtam Csehov: A dohányzás ártalmasságáról című monológját, s annak alapján fölvettek. Segédszínész is vagyok, de erre nem akarok kitérni. Végül is nem lettem színész, de segédrendezőként Major közel engedett a tűzhöz. Mindig ott ülhettem a dramaturgi megbeszéléseken is. Ez nagy öröm volt nekem. És egyszer Bajor Gizi meglátott a titkárságon egy vadonatúj irhabundában, amit a fordítói honoráriumból vettem. Megfogta a bunda szélét s megkérdezte: ezt én vettem? Mire én meghajoltam és mondtam neki, igen és köszönöm szépen! Erre odafordult Magyar Bálinthoz, a titkárhoz: na látod, milyen stricim van nekem? Ez persze vicc volt. Bajor Gizi akkor már túl volt az ötvenen. Nagyon elegáns, egyenes tartású, szépen konzervált színésznő volt. Színpadon egészen fiatalnak hatott. Közelről azért nem. Én akkor 28 éves voltam, Bajor Gizi az én szememben öreg nőnek számított. Mint színésznőt óriásira becsültem, de eszembe nem jutott volna valamiféle anyai szeretőt keresni benne. De ezt a kedves, humoros megjegyzését eltettem magamnak. Volt aztán Bajor Gizivel még egy érdekes esetem. Mondhatnám, egy összezördülésem. Most hadd ugrom vissza az időben egy kissé! Már a főpróbák folytak. Magam mint hasznavehetetlen segédrendező poroszkálok a gyors események nyomában. Major páratlan rögtönzésekkel világít át egy-egy shakespeare-i szövevényt. A “szent szörnyetegeket” diplomáciának is beillő színészpedagógiával veszi rá egy-egy neki tetsző játékra. Shakespeare szövegét példásan (sőt példátlanul) tiszteli. A versre nagyon vigyáz. Észreveszi rajtam, hogy fordításomat (dédelgetett egykémet) a legkisebb “inzultustól” is féltem, s mert könyv nélkül tudom, minden színészi szöveghibára felszisszenek a sötét nézőtéren. Ez tetszik neki, s megbíz, hogy írjam össze a főpróba után (külön-külön cédulákra) minden szereplő szöveghibáit, s vigyem be nekik másnap reggel az öltözőjükbe. (Erre az egyre voltam használható mint segédrendező.)

 

Bajor Gizinek a nagy szerepben csak egyetlen szöveghibája volt az első főpróbán. Cleopatra, öngyilkosságra készülve, azt mondja: “Talpig szilárd – márványszilárd vagyok: a változó Hold nem az én planétám.” Bajor így kezdte a mondatot: “Talpig szilárd vagyok…” Itt egy pillanatra megállt – észrevéve, hogy az állítmányt túl korán mondta ki -, majd ügyesen befejezte a verssort. Az végül is így alakult: “Talpig szilárd vagyok, márványszilárd.” A színésznő hangsúlyából észre kellett volna vennem, hogy nem rosszul megtanult szövegről, hanem egyszeri bakiról van szó. S nagy baj nem is történt, hiszen a mondat értelmes, és a vers is vers maradt – alig erőtlenebb annál, ahogy én megfogalmaztam. De ha már Major megbízott a hibagyomlálással, tiszta munkát akartam végezni. Fölírtam hát Bajor Gizinek is az eltévesztett sort – alá a helyes szöveget -, s reggel betettem az öltözőjébe, a tőkörnek támasztva a cédulát. Álmomban sem hittem volna, hogy ezzel hibázom. Csakhogy Bajor Gizinek fogalma sem volt Major általános rendelkezéséről. ő a főpróba idegfeszültségében egyszerre csak belebotlott egy pedáns kis jegyzetbe, amit az a szófukar fiatalember (hogy is hívják?) odabiggyesztett neki a tükre aljára. Próba után gyanútlanul léptem be Majorral együtt az öltözőjébe, de már a küszöbön megtorpantam ellenséges arcától. Iszonyúan kifakadt. Micsoda piszkálódás ez? A színész nem gép! Különben is érezni kellett volna, hogy ő is észrevette a hibát! “S még be is fejeztem a sort versben!” – kiáltotta büszkén, s trónfosztott Cleopatra keserűségével. Én egy szót sem szóltam. Cövekként állva végighallgattam a szenvedélyes szóáradatot, aztán némán fejet hajtva távoztam. Ez hatott. A következő napokon megéreztem, hogy Bajor Gizit feszélyezi e “kiborulás” emléke. De nekem is kínos volt az esetre gondolnom: egyre jobban megértettem, mit érezhetett a színésznő. Így hát kezdtük egymást kerülgetni, de – én legalább így éreztem – épp azért valahogy mindig összetalálkoztunk, folyosón, lépcsőn, büfében, s nem győztünk elég természetesen elsiklani egymás mellett. Aztán jött a bemutató. Persze virágot küldtem, gratuláltam, hódolattal kezet csókoltam – de valahogy csak nem volt rendben a dolog. Már javában futott a darab, amikor egyszer újságot olvastam az üres társalgóban. Bajor Gizi ide sohasem járt, de akkor épp benyitott, mert gyorsan telefonálni akart valahová. Ahogy megláttam, fölálltam a meglepetéstől, s így a köszönésem roppant tisztelettudóra sikerült. Erre Bajor nem állt meg a telefonnál, hanem hozzám lépett, s fejemet a két kezébe fogva, megcsókolt. “Tudja, hogy ezt miért kaptaő” – kérdezte, elengedve koponyámat. “Nem tudom, de köszönöm szépen” – mondtam meghajolva. Nézett. Aztán azt mondta: “Azért, mert maga költő.” Azt hiszem, elpirultam.

 

Fut az idő, egy két villanásnyi válasz még Farkas Laci kérdéseire. – Ifjúságodban megkísértett a képzőművészet is. Mikor, hogyan választottál csillagot? Választottál-e egyáltalán? – Hát persze hogy választottam. Három évig voltam a Képzőművészeti Főiskolán festőnövendék Burghardt Rezső osztályában. Burghardt talán nem volt nagy művész, de igen lelkiismeretes mester volt. Kevés szóval korrigált. Nála a legnagyobb dicséret az volt, ha valakinek kicsit tovább állt a rajza előtt és aztán azt mondta: maga ne házasodjon meg. S hozzátette: azért, mert akkor a lány szülei rá fogják beszélni, hogy menjen el rajztanárnak, legyen fizetése és akkor végül nem lesz magából festőművész. Kockáztatni kell! Budapest ostromában lebombázták a lakásunkat, a rajzaim jórészt eltűntek, néhány mégis megmaradt. Többek között egy kalapos nő, akit lerajzolván nekem azt mondta Burghardt: Mészöly, maga ne házasodjon meg. No, ezt a kalapos nőt eltettem. Annak ellenére, hogy megházasodtam. Ennyit a képzőművészetről. Hogy miért hagytam abba? Egyidejűleg azzal, mikor én Burghardtnál rajzoltam a képzőművészeti főiskolán, fordítottam Villont. S ami a rajzolást illeti, abban az egy osztályban is volt két olyan fiú, akiknek irigyeltem a rajzait. Úgy találtam, sokkal frissebbek az ő rajzaik. Akkor elgondolkoztam. Ha ebben az egy osztályban már van kettő, aki jobb nálam, akkor mennyi lehet az egész főiskolán? Mennyi lehet az egész országban? Mennyi lehet az egész világon? Művészetben nem érdemes középszerűnek lenni! Az önkritikám igen élesen magam ellen fordult, ha a rajzaimról volt szó. De ugyanakkor teljes önbizalmat adott nekem, ha összehasonlítottam Villon-fordításaimat elődeim és kortársaim, neves költők fordításaival. Úgy éreztem, hogy ezen a téren én vagyok jobb!

 

Most már, azt hiszem, a befejező kérdésre ugrok. Érdekes kérdés! Azt kérdezte Farkas László, mitől érzékenyülsz el, mi ríkat meg? őszinte választ adtam neki. A jelenben semmi. De nagyon jól emlékszem arra a korszakomra, mikor még könny szökött a szemembe időnként. Sőt arra is emlékszem, hogy anyámnak egy vénkisasszony barátnője halálakor, mikor a kórházban megpillantottam rettenetes körülmények között, hazamenve sírógörcs jött rám. Akkor értettem meg, mi az, hogy valaki meghal. És úgy emlékszem a sírásra, hogy áldás volt. Megkönnyebbülés. Sajnos ez elmúlt. Nem tudok már sírni. De valahányszor a Hegyi beszédnek azt a sorát hallom, hogy “Boldogok, akik sírnak”, ez mindig szíven üt. Persze a mondat úgy folytatódik: “mert ők megvigasztaltatnak”. Hát én már nem tudok sírni. De titokban remélem, hogy azért megvigasztaltatom. Ezzel be is fejezem, köszönöm, hogy végighallgattatok.

[…]

 

1998. június 18

 

 

William Shakespeare: Ha százszorszép és szarkaláb

.

Dal a Lóvátett lovagokból

 

Kakukk: Ha százszorszép és szarkaláb

meg kék ibolya, sárga som

meg hamvas-pelyhes barkaág

virít a völgyi tájakon:

kakukk ül akkor fönn a fán,

s a házas-embert gyötri ám:

Kakukk!

Kakukk! kakukk! – ó, fertelem! –

hideg fut át a férjeken.

 

Ha zab-szár sípot fúj a pór

és víg pacsirta-szóra kél,

ha csóka párzik, gerle szól,

s a lányok inge hófehér:

kakukk ül akkor fönn a fán,

s a házas-embert gyötri ám:

Kakukk!

Kakukk! kakukk! – ó, fertelem –

hideg fut át a férjeken.

Bagoly:  Ha már virít a jégvirág,

s markába Dick nagyot lehel,

ha Tom behordja mind a fát,

s a sajtárban fagyott a tej,

s az út jeges, s a vére se forr –

éjente szól a vak bagoly:

Huhú!

Huhú, de víg a hangja, haj,

míg szurtos Janka sört nyakal!

 

Ha szerte-széjjel szél fütyül,

s a tisztelendő úr kehes,

ha hómezőkön varjú ül,

és Marcsa orra vérveres,

s a tűzön forr az almabor –

éjente szól a vak bagoly:

Huhú!

Huhú, de víg a hangja, haj,

míg szurtos Janka sört nyakal!

 

(Fordította: Mészöly Dezső)

 

 

 

Forrás:

MTI

mmakademia.hu

Dvorcsák Gábor Imre – magyarulbabelben.net

magyarhirlap.hu

Címkép: Kollányi Péter – MTI

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1132 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva