„Nincs olyan, hogy valaki Horatiust olvas, de a falfestészet nem érdekli: az ókori kultúrákat egészükben kell kutatni és nem utolsósorban a szomszédos kultúrákkal együtt.”
Szilágyi János György
Az Antik Gyűjtemény „Az évszak műtárgya” sorozatának legújabb tárlata a gyönyörű tárgyak bemutatása mellett más üzenettel is bír!
Az etruszk kerámiaművesség három jellegzetes példánya és a velük párba állított görög és föníciai vázák együtt hívják föl a figyelmet egy ma is aktuális jelenségre: a kultúrák egymásra hatása során a nyitott kultúra igyekszik minden jelentős újnak elébe menni, hogy – terméketlen utánzás helyett – a múltból és jelenből szabadon merítve annak eszközeit szervesen beépítse a maga egyedülállóként megőrzött kulturális világába.
Az európai kultúra meghatározó hagyományai közé tartozik az egyszerűsítve görög-rómainak nevezett kultúra. Sokféle hagyatékán túl van egy egészében alapvető fontosságú öröksége is: az eddig ismert ókori kultúrák között egyedülálló tulajdonsága, nyitottsága a vele gyakran harcban álló, politikailag, nyelvileg különböző népek életformája, szokásai, művészete, tudománya, vallási képzetei felé. Ez a nyitottság mindig gazdagodást jelentett a befogadó számára, gyakran segítette saját mondanivalójának formába öntéséhez, tudatosításához, nem egyszer annak mélyebb megértéséhez. Kiemelkedő tanúságát nyújtja ennek az etruszk kultúra, amelynek az európaiságot meghatározó jelentőségére az Itália egyesítése után, majd a 20. század elején előkerült emlékei hívták fel széles körben a figyelmet.
Mikor? Milyen?
Kultúra és etnikum szétválaszthatóságának és szétválásának számos példáján okulva, az etruszkok iránti érdeklődés fő tárgya újabban az lett: mikortól beszélhetünk etruszk kultúráról és milyen tényezőknek volt alapvető szerepe létrejöttében. Ma úgy tűnik, hogy a Tiberis és az Arno folyók által közbezárt Toscana, vagyis az etruszk kultúra központi területére, közvetve vagy közvetlenül a Keleti Alpok és a Kárpát-medence vidékéről is érkeztek hatások. Ezek befogadásával és a helyi hagyományok változó formában való továbbélésével gazdagodva a Kr. e. 8. században alakult ki egy új kultúra, amelyet etruszknak nevezhetünk. Rövid idő múlva a városszerű központok kialakulásához vezető fordulat két fő indítéka a föníciai és a görög kultúrával való intenzív kapcsolatok létrejötte volt. A két nép hajósai, elsősorban fém-lelőhelyek keresése, kereskedelmi és politikai indítékok, nem utolsó sorban pedig a felfedező kíváncsiság ösztönzésére szálltak tengerre, és indultak el Nyugat felé egészen a Gibraltári-szorosig, sőt távolabbra is vezető útjaikra.
Vegyes házasságok Toscanában
A toscanai hegyek különlegesen gazdagok voltak különféle ércekben. A görögök és a föníciaiak útjaik során számos helyen alapítottak kikötésre alkalmas települést, de a toszkán part lakói elég erősek voltak ennek megakadályozására. Kölcsönösek voltak viszont az érdekeik az árucserében. A leletek tanúsága szerint a Kr. e. 8. század elejétől föníciai és általuk közvetített, valamint egyre nagyobb tömegben görög termékek áramlottak a most már Etruriának nevezhető területre. Itt lelkes érdeklődésre találtak a kézművesség-művészet addig ismeretlen fajtái mellett az általuk közvetített életformák is. Az új kultúra kialakulásában szinte törvényszerűen szerepet játszott a kereskedők és hajósok betelepülése. A vegyes házasságok létrejöttek a kézművesség számos műfajában is. Már a 8. század második felétől feltűnnek olyan mesterművek, amelyeknek formája az etruszkot megelőző helyi kultúrára vezethető vissza, díszítésük pedig görög kézről tanúskodik. Nyilvánvaló, hogy nyersanyagban a föníciai és görög kereskedők, művészetben az etruszkok lettek gazdagabbak, anélkül azonban, hogy ez a gazdagodás teljesen egyoldalú lett volna.
Erről tanúskodnak a főleg görög szentélyekben talált etruszk tárgyak, de az írott források is nem egyszer említik a görögök közt népszerűvé vált etruszk tárgytípusokat. Hasonlóképpen az etruszkok is csak annak az átvételére és utánzására éreztek kedvet, amit a maguk kultúrájába szervesen beilleszkedőnek, vagy a maguk világképét – olykor némi változtatással – gazdagabb formában megfogalmazónak éreztek.
Vándorló edények
A 7. századot a Mediterráneum orientalizáló korszakának is nevezik, mert kultúráiban jelentős mintaadó szerepük volt a közel-keleti kultúráknak. Ennek tanúja a széltében elterjedt korinthoszi görög kerámia keleti ösztönzésű állatfrízekkel való díszítése. A bemutatott váza, modern elnevezésével gömbaryballos formája Korinthoszban alakult ki, és 625-550 között volt rendkívül népszerű illatszeres edény. A korinthoszi edényeket széltében utánozták Itáliában, de elsősorban etruszk műhelyekben készültek ezerszámra a korinthizáló kerámia változatos formái, jó részük, mint a kiállításon is látható aryballos mutatja, formájában is pontos utánzata volt görög mintaképeinek. Bármilyen szoros volt a kapcsolat a korinthoszi vázák és etruszk utánzataik között, történetüket a két kultúra belső viszonyai határozták meg. A korinthoszi aryballos Kr. e. 600 körül készült az etruszko-korinthosi vázák egyik fő műhelyében, Vulciban. Etruriában ismerték ugyan a vázaformát, de csak jó 30-40 év múlva lett népszerű, akkor viszont szinte egyeduralkodóvá vált az etruszko-korinthosi kerámiában, nyilvánvalóan új helyi szokások hatására.
A 6. század második felében az athéni fazekasműhelyek feketealakos produkciója vette át a korinthoszi kerámia vezető szerepét a Mediterráneum nyugati felében. Etruriában már a század közepétől feltűntek az athéni műhelyek mesterművei. Az 525-475 közötti fél évszázadban pedig messze a legkedveltebb volt az athéni feketealakos áru, amelynek néhány nagy műhelye kimutathatóan etruszk vásárlóinak kedve szerint dolgozott. Hogy a nyitottság mennyire nem a sajátos helyi hagyományok és igények rovására érvényesül, annak jellemző példája, hogy az athéni feketealakos vázafestészet uralkodó importja ellenére az etruszk műhelyekben csak szórványosan és vonakodva használták a feketealakos díszítésmódot, technikáját alig követték. Ezt a helyzetet példázza a kiállított feketealakos díszítésű váza-pár, a konvencionális modern nevén olpénak nevezett kancsó-forma athéni típusának két képviselője. A kissé sérült athéni példány, rajta a Minós krétai bikáját megfékező Héraklés alakjával, a Kr.e. 6. század végén készült. A vázaformának ezt a változatát és az ábrázolás fölötti díszítőmotívumok sorát utánzó, valamivel későbbi, 480-470 körüli etruszk olpé, két táncoló ifjú alakjával az ekkor már eltűnőben lévő vázatípusnak Chiusi és Orvieto környékén silány rajztudással díszített példánya.
A saját hagyományaiba zárkózó kultúra előbb-utóbb elmaradottá dermed, mert új világhelyzetek által felvetett kérdésekre nem keres új választ; a nyitott kultúra az önismeret tudatosságával igyekszik minden jelentős újnak elébe menni, a múltból és jelenből szabadon merítve ennek eszközeit, terméketlen utánzás helyett szervesen beépítve őket a maga egyedülállóként megőrzött kulturális világába.
Az évszak műtárgya őszi kiállításának ismertetőszövegét Szilágyi János György ókorkutató írta, akinek munkásságát 2011. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a csillaggal (polgári tagozat) kitüntetéssel ismerték el. Gratulálunk!
A kiállítás november 27-ig tekinthető meg.
Szilágyi János György
magyarmuzeumok.hu
Szilágyi János György ókorkutató: „az igazi kitüntetés, ha jól sikerül egy cikkem”
„E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.”
(Karinthy Frigyes: Méné, tekel… 3. vsz.)
Szilágyi János György ókorkutató, művészettörténész, akinek a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést adományozták a 2011 augusztus 20-iki nemzeti ünnep alkalmából elmondta: „Számomra az igazi kitüntetés az, ha jól sikerül egy cikkem és látom, hogy mások fel is tudják azt használni”.
Az indoklás szerint a Kossuth-díjas művészettörténész, a történelemtudomány doktora, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének főmuzeológusa az etruszko-korinthoszi vázafestészetnek a világon található teljes anyaga feldolgozásáért, az egyetemes ókortudomány egységes szemléletének megvalósításáért és példaértékű életpályája elismeréseként kapta a kitüntetést, amelyet – a pénteki ünnepségen elhangzottak szerint – később vesz át.
Szilágyi János György megjegyezte: büszke arra, hogy a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményét negyven éves vezetése alatt sikerült nemzetközileg jegyzett tudományos műhellyé fejleszteni.
Művei közül a kutató az Etruszko-Korinthosi vázafestészet című munkáját emelte ki, a könyv ugyanis mindmáig alapműnek számít a tudományos világban.
Meggyőződésem, és ezt sajnos nem sok sikerrel próbálom az ókorkutatók fejébe verni, hogy az írott és a tárgyi hagyaték között nincs különbség. Nincs olyan, hogy valaki Horatiust olvas, de a falfestészet nem érdekli: az ókori kultúrákat egészükben kell kutatni és nem utolsósorban a szomszédos kultúrákkal együtt. Ma már világosan látjuk, hogy abban az időben, amikor a görög-római kultúra fénykorát élte, Indiában, Kínában és Afrikában is virágzott a kultúra” – szólt az egységes szemléletű ókortudományi kutatás fontosságáról.
Mint elárulta, következő kötete megjelenése októberben várható, a tanulmánygyűjteménybe korábbi cikkeiből válogatott.
Szilágyi János György művészettörténész, klasszika-filológus 1918. július 16-án született Budapesten. 1941-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett Kerényi Károly és Alföldi András tanítványaként, Devecseri Gábor évfolyamtársaként. 1951 és 1992 között vezette a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményét, melynek jelenleg is főmuzeológusa. 1952-től tanított az ELTE-n is, címzetes egyetemi tanár.
16 éven át az Ókortudományi Társaság főtitkára volt, s szerkesztője a Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts-nak. Számos könyve és több mint 500 tanulmánya jelent meg a legjelentősebb hazai és nemzetközi szakfolyóiratokban.
Kutatási területe az ókori görög és római irodalom, vallástörténet, antik művészettörténet, a római császárkor előtti Itália, az etruszk kultúra. Feldolgozta az etruszko-korinthoszi vázafestészetnek a világon található teljes anyagát. Rendes tagja a Német Régészeti Intézetnek, a firenzei Istituto di Studi Etruschi-nak. 1952-től a művészettörténet-tudomány kandidátusa, 1973-tól doktora.
Kiemelkedő tudományos munkásságát Ábel Jenő-emlékéremmel, Rómer Flóris-emlékéremmel, Móra Ferenc-emlékéremmel, 1991-ben Kossuth-díjjal, majd 1996-ban Eötvös József-koszorúval ismerték el. 1998-ban és 2000-ben is elnyerte a Soros-alapítvány díját.
Forrás:
magyarmuzeumok.hu
szepmuveszeti.hu
tudomany.ma.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
