dr Bige Szabolcs- : Repüljünk délre

/Simona és Nicolae Cratel műve: Zborul spre nord — Der Flug nach Süden. A mű alapgondolata Simona fiától a kilenc éves Nicolaetól származik. — Megjelent a liternel.ro internetes lapon 2011.07.23/ *

 

 

Volt egyszer egy kis gólya, aki a déli meleg országokba vágyott. Télen kevés az élelem, fázott és még egy barátot sem talált. Egy nagy rét közepén éldegélt, ahol nem volt semmi nézni, sem tenni való, hisz a többi élőlény mind téli álmát aludta.

      Egyik nap aztán, olyasmi történt, amire nem is számított: látta, hogy közeledik feléje egy másik egyed saját népéből. Semmi magyarázattal nem szolgált, hogy így hirtelen honnan került ide, ebbe a fagyos világba, mikor már minden gólya elrpült melegebb tájakra, hanem így szólott egyszerűen, mintha csak kitalálta volna a másik gondolatát: „Gyere repüljünk el délre.”

      Gólyánk erre azt mondta:

      „Nem lehet, nem tudok repülni.”

      „Akkor szökjél fel a hátamra. Én elviszlek odáig.”

      „Rém kedves tőled, de nem hiszem, messze jutnánk így. Nem lenne jobb, ha megtanítanál repülni?”

      Az újonan jött gólya alaposan szemügyre vette frissen szerzett ismerősét, s azt kérdezte magában, vajon képes lesz-e rá, mert nagyon kicsike volt még, és tollai sem érték el a kötelező milliónak sem a felét.

      Mégis így szólt:

      „Rajta, próbáljuk meg!”

      Az elkövetkező három órában a lehető legrosszabbúl mentek a dolgok, a mi gólyánk alig öt méter magasra bírt felrepülni, aztán leszállt a befagyott tóra, így mindketten megértették, hogy a kísérlet kudarcba fulladt.

      A repülni nem tudó gólya kénytelen volt beismerni:

      „Soha sem leszek képes egész nap repülni.”

      A másik is azt gondolta, hogy ez így van. Törte a fejét, hol ronthatták el a dolgot, és hogy miként lehetne megtanítani a másikat repülni.  Vajon a szüleik hogy csinálták, amikor ő még kicsi volt?

      Csöndben mendegéltek tovább, elmerülve keserű gondolataikba. Nem sikerülhet, ugyebár? Az egészségesnek el kell repülnie melegebb tájakra, és nem nézhet sohasem hátra. Mit tegyen? Maradjanak itt mindketten és haljanak éhen, vagy fagyjanak halálra? Mendegéltek közben, mindegyik elfoglalva saját gondolataival, keresve a legjobb megoldást. Eljött az igazság pillanata! El kell vállniok egymástól, de egyiknek sem volt bátorsága ezt hangosan kimondani.

      Mikor egyikük éppen elhatározta, hogy szóvá teszi a dolgot, az aprócska, kicsi gólya észrevett valamit maga előtt. Egy erdő közelében jártak, s látta, hogy nem mesze tőlük valami kibújt a földből.

      „Mi lehet az? Csak nem egy Négylevelű Lóhere?”

      Meglepődve nézték. A nagyobb gólya megszólalt:

      „Mire vársz? Fuss oda, szakítsd le és mondd a kívánságodat!”

      Ahogy letépte, az megszólalt:

      „Mondj egy kívánságot, és én teljesítem azt!”

      „Óóóó, az a kívánságom, hogy legyen három kívánságom.”

      Ekkor a lóhere fellobbant, a fénycsóva körbekeringett a levegőben, majd egy perc alatt eltűnt teljesen.

      A megzavarodott kis gólya nem tudta mit tegyen, hát hangos szóval kezdte mondani, de nem tudta, vajon jól teszi-e:

      „A kívánságaim a következők. Egy: legyek akkora, mint egy rendes gólya, kettő: legyen meg minden szál tollam, három: tudjak repülni!”

      Ebben a szempillantásban ő maga is egy vakító fénygolyóvá alakult, s ez a fénygömb egészen el is nyelte, de származása mégis győzött, aztán lassan-lassan visszanyerte a formáját… de nem pontosan.

      „Ohó, hihetetlen!”  kiáltott a másik, aki termetre most már a kisebbik lett. „Sokkal nagyobb lettél, és van rajtad tíz, szász, ötszáz, ezer, egy millió toll! De várj csak! Mi ez?”

      „Mi micsoda?”

      „A bal szárnyadon eggyel több toll van, az pedig színaranyból!”

      „Hááát… Lehet a Négylevelű Lóhere szórt rám aranyport.”

      „Nem, nem, igazi arany tollad nőtt!”

      „Akkor a lóhere tollá változott, és rajtam nőtt ki?!”

      Egy ideig még csodálkoztak, bámultaák az arany tollat előlről, hátulról, s mikor ezt megunták, egyikük így szólt:

      „Hé, mit álldogálunk itt? Gyerünk, repűljünk el délre!”

      Öt napig repültek megállás nélkül.

      A melletük elhaladó madarak csak csodálkoztak. Mind azt kiabálták: „Nézz oda! Egy aranytollú gólya!”

      Öt nap után megpihentek. Leszálltak egy háztetőre, s onnan gyönyörködtek a város látványában. Bár nem tudták, hol is vannak, de elkápráztatta őket a látvány. Különösen az arnytollú gólya, amelyik mostanáig nem tudott repülni, volt odáig, s vissza a számára sok újdonságtól.

      A másik, aki mindig is tudott repülni dícsérte a tanítványát:

      „Látod, sikerült!”

      Persze, nagyon büszke volt rá. Mikor válaszolni készült, észrevette, hogy a másik ki akarja tépni az arany tollat.

      „Hé te, mit csinálsz?”

      Amaz szégyenkezve mondta:

      „Szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen különös tollam!”

      „Keress magadnak te is! Ne ez enyémet lopd el. Te, tolltolvaj!”

      Megsértődött a gólya, s nekiindult egyedül, keressen ő is magának egy Négylevelű Lóherét. Azon az estén az aranytollas gólya megtette az utolsó távot a meleg országokig és meg is érkezett rendesen.

      A másik sokáig hiába kereste a Négylevelű Lóherét. Egyre messzebb és messzebb repült, leszállt a réteken, városszéli kertekben, falusi majorokon, de nem adta fel a reményt. Barátja lám, repülni akart, s vágya teljesült. Az övé miért nem? Úgy kívánt egy arany tollat!

      Kereste kocsik alatt, korhadt falevelek alatt, az erőben, de félt oda beljebb merészkedni.

      Végül csak talált egy lóherét! Aranysárgát, vörös pettyekkel. Mohón leszakította, de a vörös pettyek elkerülték a figyelmét. A lóhere megszólalt:

      „Milyen balszerencse történjen veled?”

      „Balszerencse? Ki kívánna magának balszerencsét?”

      „Akkor gyorsan ültess vissza, mert én a Nem-Szerencsés Lóhere vagyok. Jegyezd meg ezt jól!”

      Így aztán tovább vándorolt. Egyszerre egy vulkánkráter peremén találta magát. Megdöbbent, ahogy felnézet, de a kráter túlsó oldalán felfedezett egy Négylevelű Lóherét. Micsoda öröm! Körbejárva a vulkánt látta, hogy semmiképpen nem tudja leszakítani, mert az egészen közel van a forró lávához, mely éppen kitörni készült. Talált azonban egy elszenesedett faágat, s azzal csak sikerült elérnie.

      Abban a pillanatban a Négylevelű Lóhere életre kelt, kezdett világítani maga körül, és ebből a fénygolyóból egy hang így szólt:

      „Mivel olyan sokáig hagytál a láva mellett, csak egy picike kívánságodat teljesítem. Melyik az?”

      A gólya gondolataiba mélyedt, mert az igazat megvallva semmije sem hiányzott, de végül eszébe jutott az egyetlen dolog, amire vágyott:

      „Szeretném tudni, hol van a barátom.”

      A lóhere teljesítette a kérést, s gólyánk jobb szárnyán kinőtt, egy arany toll. De minthogy sokáig a láva közelében tartózkodott, a színe inkább vörösnek látszott. Sajnos egyre vörösebb lett, s már égetett is. A megrémült madár nem tudta, mit tegyen. Első gondolata az volt, hogy belemerül egy tó vízébe, csakhogy ez nem képes enyhíteni a fájdalmát, s ezért a tengerre gondolt. Így is lett, a tenger kioltotta a tüzet, de utána kezdett a seb nagyon viszketni.

      Ekkor így gondolkozott: „Mindenképpen el kell jutnom délre, mivel ott található a Minden Bajra Ír sziget, ahol enyhet találok szenvedéseimre, és még rátalálhatok Aranyosra is. Így becézte az aranytollú társát.

      Kimerülten érkezett, de mielőtt nyugovóra tért volna, bevette az orvosságot, és láss csodát, reggelre elmúlt minden baja!

      Újult erővel repült tovább az Egyszervolt sziget felé, mivel ott remélte megtalálni a barátját, Aranyost. Nagy volt ám az öröm, mikor végre tényleg találkoztak!

 

Vége

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.