A termés is szegényesebb lett a szokottnál, de a paraszt élete a föld, hamar megtalálta újra a módját, hogyan vessen-arasson. A nincstelenek is földhöz jutottak végre, de nem volt az se egyértelmű öröm. Mégis akadt, aki hitelbe, vagy épp’ uzsorakamatra adott nekik vetni valót.
A fronton elesett férfiak helyett vetett, aratott, csépelt a nő meg a gyerek, esetleg az öreg papa, vagy akinek addig egészen más volt a feladata. Könnyeiket rejtegetve, mert a háború vesztes oldalán csak titokban gyászolhattak.
Arat minden épkézláb ember, a KTSZ iparosaival az élen.
A cséplőgép is elindult, voltak arra alkalmas, kijelölt szérűskertek, ahová be tudott állni és ott napokig dolgozott.
Mivel az „abonált-vendég” (természetben fizető) – mint olyan – megszűnt, a pénz, ha volt, egyre kevesebbet ért, a boltok még sokáig kongtak úgyszólván üresen, a fodrásznak is más módon kellett gondoskodnia családja élelmezéséről. Hívták, hát átmenetileg bezárta – az amúgy is pangó – üzletét és leszerződött mázsálóellenőrnek a „masinához”. Hosszú hetek kemény munkája után vihette haza a „részesedést”, amit aztán megőrlethetett a Sár-utcai gőzmalomban, vagy cserélhetett érte bármit, amit talált még (vagy már) a feketepiacon, mert a gabona értéktartó csereeszköz maradt. A később megalakuló Földműves Szövetkezet egy részjegyét is fél mázsa búzában állapították meg.
Az iparosfeleségek eddig csak azt láthatták, hogy a rekkenő meleg délben, a cséplőgépnél dolgozó summásoknak hogyan cipeltek naponta ebédet hozzátartozó asszonyaik. Most Aranka is beállt az „ebédes asszonyok” közé. Sietve kellet megfőznie a lehetségesen kiadós ebédeket, és a két kicsit Ágneske gondjaira bízva, együtt indulni a többiekkel, minden nap tizenegy órakor, hogy délben – az egy óra hosszára leállított gép mellett – teríthessenek a porlepte, napbarnított embereknek, a csekély árnyékot adó kazlak tövében.
Derűsen tette a dolgát, készítette az egyszerű, de tápláló tejfölös krumplilevest, meg a túrós csuszát, vagy a zöldbab főzeléket, aminek a tetejére csirkepaprikás dukált. Az alapanyagokat pedig bárhogyan, de be kellett teremteni, mert a család egy évi gabonájának megszerzése függött tőle, és annak csak kis részét helyezte kilátásba, mint zálogot.
A hozzátartozók aggódása – hogy ezt a munkát a gyomorfájós Károly nem fogja bírni – úgy oszlott szét, mint a kóbor felhő. Ha volt is még valami abból a sanyargató fekélyből, az bizony begyógyult ezalatt, a szokatlan fizikai megterhelésben töltött idő alatt, ami talán a szabadlevegő javára írandó. Mintha a szervezete is tudta volna, mekkora a „tét”. Kedélye helyreállt, arca kisimult. Sosem tapasztalt étvággyal várta a teli kosárral érkező asszonykáját. Jól érezte magát.
A három gyerek pedig – mit se tudva a világ pálfordulásáról, de a létért való harcáról se –, boldog, tudatlan nagy, egyetértésben ebédelgetett az étkezőasztallá kinevezett hokedli mellett. Hogy anyjuk evett-e és mikor, azt nem is látták…
Csendesen állt meg a homokban játszó apróságok mellett Mariska. Torkát fojtogatták a lenyelt könnyek.
– Ápátta… – magyarázott valamit a szőke tündérlány a másik, a fiúszőkének, mert köztudott ugye, hogy a nők mindig jobban tudják… Aztán árnyék vetődött a kislapátra, hát feltekintett és már pattant is, mint akit egy békebeli rugó lök, az elvesztettnek hitt anyukája nyakába.
Bentről azonnal megjelentek a nagyszülők, futólépésben érkezett Margit is, aztán mindenkit elnyelt a lakásba vezető ajtó. Meg sem próbálták halkra venni a kirobbanó indulataikat.
– Ezt a kislányt te innend ki nem viszed! Mit képzeesz? Kivakartunk benneteket a szarbúl, osztán jól megháláltad! Kurvákodtá a szegény mátkád házába’!
– Már törvényes házas vagyok… – kísérelte meg bátortalanul. – Zsótér feleségül vett!
– Má még, ee is vett!? Jól eerendezted, de mustohának mégúgyse engeggyük oda az ártatlant! A gyerek a szegény aptyáé, azt nem aggyuk idegeny kezibe!… Arrú ne is ámoggyá!
Ilyen, és ennél sokkal keményebb mondatok zúgtak a levegőben, mint nem is olyan régen a súlyos bombázók. Kis idő múlva Mariska zokogva rohant a kapu felé. Plávics néni pedig, karján a megszeppent unokával a szomszédba futott.
– Anyu? Apu? – kérdezte, de ők sehol, hát Ágneskét meg a kicsiket kellett meggyőznie:
– Ide figyejj, mennyetek be a kuckótokba, csuktyátok magatokra és meg se mukkannyatok, mer Mariska nénéd el akargya rabúni Magduskát. Eevitetné a zsákos bácsival! Ugye tik is azt akargyátok, hogy inkább itt maraggyon?
Hát, persze, hogy azt akarták! Pisszenés nem sok, annyi se hallatszott kis bújóhelyükről, a spalettaajtó mögül. Ágneske semmiről se tudott…
Mariska elöljáróval és Zsótérral jött vissza. Ismét sírt, könyörgött, vagy kiabált mindenki, Plávicsék végül úgy tettek, mintha keresnék, de sehogy nem találták a gyermeket.
Az egészből csak annyit szűrhettek le a hazaérkező Patakiék, hogy itt valami nagy dráma zajlott le, és ennek még ki tudja, milyen folytatása lesz.
*
A szüreti mulatság két egésznapos rendezvény volt a községben, mert háború előtt külön rendezték a parasztbált a Nagykocsmában, és a Legényegyletben külön az iparosok bálját. Ezekre hetekkel előbb készülni kellett, és igazából a település életét jelenítették meg népi játék formájában, felvonultatva a falu jellegzetes figuráit, szokásait. A fiatalok előre megbeszélték ki, kinek lesz a párja, a jegyesek együtt jelentkeztek, a legények a szülőktől kérték el – nagy tisztelettel – a lányukat erre a szerepre.
A nagy napot megelőző este a fiú bekopogott a lányos házhoz, elhozta a jelmeze egyes kellékeit, amit a párjának kellett felvirágozni, a kalapot árvalányhajjal, a fokost jegykendővel, virággal díszíteni. Ezt a kis kendőt a lány hímezte, és addig maradhatott a fiúnál, amíg az vissza nem kérte tőle. Ha mátkájától kérte vissza, az a jegyesség megszakítását is jelentette.
A háború elvitte a legények javát, „elejét”, polgári és földműves családokból egyformán, válogatás nélkül. Évekig nem tarthattak szüreti felvonulást a faluban.
Aki túlélte a lövészárkot, tífuszt és a fogságból is szerencsésen hazajutott, itthon mégsem fogadhatta hálás ünneplés – mivel a bűnös oldalán harcolt –, hát legalább azt megérdemelte, hogy visszatérjen ez a szép, búfelejtő hagyomány, amiben részt vehet.
*
Mariska nem látott a könnyektől, pedig lett volna néznivaló. Mellette állt az, aki már a férje, könyökénél fogva tartotta erősen, amikor meg kellett állniuk. Alig csendesedett el a toronyból csenő-bongó déli harangszó, messziről előbb csak a rezesbanda bombardjának ütemes, reccsenésnek ható hangjai közeledtek, aztán ebből jellegzetes zene- és énekszó bontakozott ki. A Pap-híd felől lovas csőszök vágtattak el az úton, majd vissza. Alattuk táncoltak a lovak. Utánuk a menet is feltűnt.
”Ez a vonat most van indulóba’ /
Az eleje fel van virágozva /
A belseje sárgára /
leszerelő, öreg bakák számára /
Mennek haza, végleges szabadságra…”
A legények fokosaikat magasan lengetve diktálták a ritmust. Énekeltek a háborús gyötrelmeket feledni akaró felvonulók. Erre az alkalomra előkerültek a féltve őrzött, nemzedékről nemzedékre kicsit szebbített, vagy újra varrt magyarruhák, a díszmagyar falusi változatai.
A lányok nemzetiszínű szalaggal körben a fehér pliszé szoknyájukon, csipkés, bő, puffos ujjú ingválluk felett piros selyem, vagy bársony „pruszlik” (mellényke) és előttük zöld selyem kötényke, mindkettő csillogó flitterrel kivarrva. Fejükön gyöngyös párta, hátul hosszú, széles nemzetiszín szalaggal megkötve, vagy csak a háromszínű pántlikával összekötött copf.
A legényeken lobogó, fehér ingujj és bő, lerakott gatya a csizmaszárra borulva. Fekete mellényük szivarzsebe felett is kis csokrocska, az iparos legényen bocskai mellény, és árvalányhajas kalapján nemzetiszín szalag lengett. (Ez a háromszínű pántlika aztán hosszú évekre eltűnt, se boltban megvásárolni nem lehetett, se a sublótból elővenni nem volt tanácsos.)
A menet után, társzekéren a banda húzta, fejük felett baldachin, lógó szőlőfürtökkel, a féderes ülésen pincérlányok a vidám dallammal ringatták magukat, meg a kézben tartott kancsót, borospoharat. Az úton pedig ide-oda, keresztbe-kacsba szaladgált egy bekormozott képű bohóc a rongyos „drótóstóttal” kerülgetve a „kisbírót”, akinek néha megperdülő dobja elnémulásra intette a zenét, megállásra a menetet:
Aranka és Károly a szüreti jelmezben 1930-ban
– Közhírré tétetik… Mári néni kakasa belefulladt a palacsintatésztába… – és további vicces hírek következtek amellett, hogy kihirdette az esti bált is, mindenkit szívesen invitálva. – Közhírré tétetik, hogy ma este nagyszabású szüreti-bál lesz a Nagykocsmában, a felkötözött szőlőfürtök csőszpárok által vigyázatik, azok lopkodói csőszök által elfogatik és a bíró és élete párja elé vezettetik, ahol megkapják kellő büntetésüket. Zálog adására, majd annak kiváltására, akár reggelig tartó táncra, vagy némi aprópénzbírság megfizetésére szigorúan köteleztetik… – ismételt dobpergés, aztán a menetben új nóta, gondtalan-vígan:
”A bakának sejhaj, /
a bakának nem csinálnak koporsót…/
…Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója,/
barna kislány sejehaj, /
barna kislány lesz a megsiratója!”
Mariska megrogyott. Kegyelemdöfésként érte most itt ez, a tragédia-felejtő öröm.
– „…lesz a megsiratója…” – motyogta kábultan.
– Gyere szépen. A törvény meg majd segít, visszakapod a kislányodat, ezt garantálom! – Nyalábolta őt fel a férje és facsarodó szívvel vitte tovább.
A szüretet búcsúztatók pedig tánclépésben folytatták útjukat, mentek a bíró házaspárért. Ez a cím azokat illette meg minden évben, akik a legifjabb házasok voltak a faluban.
Minden kedvesen hívogató háznál és kocsmaudvaron megvendégelték őket, táncoltak, énekeltek egyet-kettőt mindenütt, mielőtt tovább indultak. A talpig fekete ünnepi díszt viselő, pipázó bíróval (már csak a tekintély kedvéért is) és a kasmírba öltözött – esetleg pillét is viselő – élete párjával az élen, a Nagykocsma udvarán ért véget a zenés körút, amit már napokkal előbb szőlőlugassá varázsoltak a csőszpárok.
A gyászoló családoknak sem lehetett ellenére ez a vígasság. Legfeljebb titokban ejtettek könnyeket, de az életnek folytatódnia kellet. A lelki nyugalmát ki a templomban, ki a kocsmában kereste.
*
Gyakran megjelent Mariska Ozorán. Lelkében az anya vívódott, egy örökké élő szerelemből született kötelességtudattal. Őt nem érdekelte a pékség, de Gyuri féltve őrzött emlékéért, Magduska vélt javáért engedett a nagyszülők ragaszkodásának. Már csak látni akarta Magduskáját, ereje fogyóban volt a harchoz. Úgy gondolta, a nagyszülők a gyermeküket veszítették el, ezt neki be kell látnia. Vak gyűlöletük is oldódni látszott. Hatósági beavatkozás nyomására – nagykegyesen beleegyeztek, hogy két-három hétre magával vihesse, és ? a kikötött id?re becsületesen vissza is hozta kislányát a nagyszülőkhöz.
Négy, gyötrelmes esztendő következett. Plávicsék azt sütötték ki, hogy a kislány nevében indítanak pert, a terveiket meghiúsítani akaró „menyüknek való” ellen.
A törvény? A törvény emberei felvilágosították őket, hogy mindkét részről kompromisszumra, közös megegyezésre van szükség. A kiskorú érdekében kell pert indítani – javasolták –, mégpedig apasági kereset beadásával.
Az idézést szorongva olvasta, és aztán állt bíróság elé Mariska.
Kislánya neve alatt, annak keresetlevelét terjesztették eléje. Elkerekedett szemmel hebegte:
– Öt éves alig múlott a kislányom… én az anyja vagyok, ők tagadták meg éntőlem, hogy magammal hozzam…
Kegyetlenül zengett a törvény szava:
„Mélyen tisztelt Törvényszék!
Az F/1 alatt csatolt születési anyakönyvi kivonat szerint Tereskén 1943 márc. hó 11-én születtem M. Mária htb. Tereskei lakostól házasságon kívül.
Édesanyám Plávics György péksegéd, ozorai lakossal folytatott szerelmi viszonyt, és őt nevezte meg atyámnak; születési anyakönyvi kivonatát F/2 alatt csatolom.
Plávics komoly szándékkal udvarolt édes-anyámnak… el is jegyezte…
Az volt a tervük, hogy szülőfalujában önállósítja magát és azután házasságot kötnek. Ebben azonban megakadályozta őket a háborus idő. Plávics Györgyöt 1942. május végén behívták katonának és röviddel utána hadműveleti területre irányították. Az esküvői előkészületek már annyira megtörténtek, hogy a szükséges okmányokat is…
…mivel ígéretet kapott, hogy hamarosan szabadságot kap…
…édesanyám leutazott Ozorára és vőlegénye szüleinél várta…
…azonban 1942. szeptemberében eltűnt… ezt a körülményt az F/3 alatti helyhatósági bizonyítvánnyal…”
Mintha valahonnét messziről szűrődnének ezek a szörnyű mondatok… töredezetten értek a tudatáig. Mi közük ezekhez idegen embereknek??
„… én azonban azóta is ott vagyok, természetes atyám szülei nevelnek és gondoskodnak tartásomról…”
Az évek meg csak teltek. Nógrád Hont Vármegye Árvaszéke és a Szekszárdi Törvényszék között zajlott a per, több fordulóval keresetlevelek, jegyzőkönyvek, miszerint id. Plávics György és – természetesen – neje, Madurka Magdolna „… a házasságon kívül született gyermeket törvényesíteni szándékozik… …Azért ő jár el ebben az ügyben, mert fia… az orosz harctéren… és azóta semmi hírt…”
És a Plávics papa nyilatkozata: „- Én hajlandó vagyok az apja… helyett az atyai hozzájárulást megadni, melyhez az anya is hozzájárul… ugyan férjhez ment, de én, mint nagyapa, nem engedhetem meg, hogy a fiam gyermeke másnak a nevét viselje.”
Majd a véghatározat: „A kiskorú újraanyakönyvezését elrendelem.”
Részletes, primitív utasítások következtek, hogy ezt milyen módon lehet foganatosítani. Az anyakönyv melyik oszlop, melyik sorába, mi kerüljön. Alapfokon, ahogyan illik azt, a tudatlan vidékieknek szájába rágni.
Ettől kezdve M. Mária Magdolnát ténylegesen és hivatalosan ”Plávics Mária Magdolná”-nak hívták. Nagyszüleinek ítéltetett az aranyfürtű, ártatlan gyermek, a pékség örököse. Hozzátartozói csendesen megegyeztek, hogy szegény kislány eztán Ozora és Tereske között ingázva fog élni.
Iskolába Ozorán íratták be. Ha nyári szünetben túl sokáig volt Tereskén, akkor távirat érkezett:
”Sürgősen gyertek, meleg helyzet van!” – és a tartózkodási ellenőrzés már a nagyszülőknél, a pékházban találta a kis kóborló lánykát.
– Milyen jól elrendeztük – gondolta Gyuri bácsi, és hitte is talán, hogy ez mostmár örökéé így is marad, hisz náluk van csak biztonságban a lányka, nem ott, a ki tudja mekkora szegénységben…
Szegénységben? Amit egy gazdag lelkű anya adni tud, azt mind mellette, tőle kapta meg Magduska. Az igényességet is tőle tanulta és abban nem kapott helyet a földhözragadtság, aminek áldozatául eshet szerelem, anyai közelség és az édesapa.
Az idő pedig pergett tovább, tovább. Plávics volt Ozorán A PÉK.
– Gyuri, hallod-e!? – állította meg egy ozorai. – Hallottad, kik gyüttek a faluba?
– Ha eemondod, megtudom.
– Hát egy pékmester. Úri forma, megvan minden papírgya is! Má’ épül az új kemencéje a nagy emeletes házba, amibű megvett egy negyedrészt!
Az következett be, amitől mindig is tartott öreg György. Hirtelen megérezte, itt ért véget a megvásárolt falusi rangon, furfanggal, ugyancsak vett joga. De amíg az árva Magduska nevén maradhat a pékség, addig őt senki ki nem teheti, ez a sütöde lesz mindig az első… – emelte fel konok fejét.
Szívébe mégis belopakodott egy kis félelem.
*
– Papa, beiratkoztam a gimnáziumba és bentlakó leszek, amíg leérettségizem – közölte egy napon a nagylánnyá serdült Magduska, akinek már határozott tervei voltak a jövőre, amik között egyáltalán nem szerepelt a pékség, pláne nem az érte folytatott harc.
– Arrul szó se lehet, hogy az én unokám intézeti legyen!
– Papa! Azt kollégiumnak hívják, és azoknak van, akik messze laknak a gimitől… – magyarázta Magdi.
– Mitül, te?
– Hát a gimnáziumtól!
– Aha – tolta fel a sapkát. – Hát persze! Akinek nincs hun laknyi…
– Ne mondjon má’ ilyent Papám! Nekem két otthonom is van, mégis oda megyek, hogy ne kelljen minden nap utazgatnom!
– Osztán hun lenne, az a második heled?
– Hát az anyukám házában.
– Az meg miféle lehet? Képzelem!
– Ne képzelje, nézze meg!
A papa szeme huncutul megvillant, mert az unoka szava szent. Felült hát bizony a vonatra. Megérkezve a hitetlenkedő mosolyát meghatott csodálkozás törölte le…
Tágas, takaros, verandás ház előtt várta az egész család.
– Jó van no, de az a guminájzijum, meg mi a fittyfenére lesz jó?
– Hát csak arra, papa kérem, hogy aztán majd tanítón?őlehessen belőlem.
– Nofene! – törölte el a hatalmas bajuszát, és arra gondolt, minden érdemet önmagának könyvelve el, hogyha már iparosnét nem is, de úri kisasszonyt mégiscsak sikerül faragniuk Gyuri árvájából.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
