Avi Ben Giora. : Gyermek az időben V.

*

 

 

Három év telt el, mióta örökbe fogadták Pétert. Sok esemény nem történt, azokat leszámítva, hogy Kővári nem kevés energiát fektetett abba, hogy felkutassa azt a két embert, akik bármit tudhattak a kisfiú valódi kilétéről. Ezek egyike Fogarasi Júlia, dr. Gáspár műtősnője. Aprólékosan mindent kivizsgáltatott és a kapott információk abszolút nem voltak kedvezőek. Kiderült, hogy a műtősnő Amerikában kapott letelepedést. Dr. Gáspárról is annyit tudott meg, hogy négy év börtönben töltött év után amnesztiát kapott, később illegálisan távozott az országból. Innentől semmi adattal nem bírt.

— Ez a kettő maradt — gondolkodott el. — Nem jelenthetnek veszélyt se nekem, se Péternek. Erről gondoskodok.

Péter eközben elérkezett abba a korba, amikor iskolába kellett íratni. Nem nagyon szerette már az óvodát sem, ezért kissé aggódtak.

— Ernő, mondd, nem tudtál egy jobb iskolát elintéztetni? Ide mindenféle alak járathatja a kölkét. Nem hiszem, hogy jól fogja magát érezni köztük.

— Te nem tudod, hogy mit beszélsz. Ez egy vadonatúj intézmény. Tavaly avatták fel. Lehet, hogy bárki beírathatja a gyerekét ide, de szűrés azért van. Nem kell attól tartanod, hogy rossz környezetbe fog kerülni.

— Mégis félek, tudhatod, bizalmatlan, nehezen barátkozó. Egy barátja nincsen. Még ha a játszótérre vittem, akkor sem volt hajlandó a többi gyerekkel játszani, hiába hívták. Szeretném, ha itt találna magának barátokat, játszótársakat és persze, megfelelőeket. Én nem tudok éjjel-nappal mellette lenni. Valamikor dolgoznom is kell.

— Mit kell dolgoznod? Ne állítsd be magad a nagy dolgozó nőnek. Inkább azt mondd, a gyereknevelés unalmából naponta szeretnél kimenekülni valahova. Majd megbeszéljük még ezt. Egyelőre kezdje el az iskolát, aztán kialakul.

Az évnyitón sok ismerőssel találkoztak. Kővári később dohogott is.

— Mégiscsak igazad volt. Túl sok az ismerős arc és szülő. Nem szeretem én ezt.

A legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor bekísérték csemetéiket az osztályterembe. Nem a tanárnő szúrta ki Kővárit, hanem éppen fordítva, ám nem szólt semmit. Nem akarta felfedni kilétét, de elhatározta, hogy megfelelő helyen szóvá teszi. Pár hónappal később felkereste régi ismerősét az Oktatásügyi Minisztériumban.

— Béla – tért azonnal a tárgyra — mondd neked ez a név valamit, hogy Závody?

— Nekem ugyan semmit, de miért kérdezed?

— A fiamnak az osztályfőnöke Závody Mária. Egy Závody annak idején csendőrtiszt volt. Már a Horthy időkben is kivívta magának az elismerést, utána meg a háborúban is.

— És? Mit akarsz ezzel mondani?

— Ha ez a nő az ő lánya, hogyan taníthat egy „elit” általános iskolában? Kérlek, tájékozódj az ügyben.

— Meg fogom nézetni, de figyelmeztetni akarlak valamire. Bizonyára tudod, hogy a régi rendszerből sok embert vettünk át, és az idők folyamán bebizonyosodott, hogy jó elvtársak váltak belőlük. A gyerekeik meg különösképpen. Ne próbálj koholt vádak alapján elítéltetni bárkit. Különbben is miért felelős a gyerek az apja vagy az anyja tetteiért? Micsoda gondolkodás ez?

— Nem jól látod! Nem szabad hagyni, elaltatni magunkat, mert az ellenség addig dolgozik. Szóval nézess utána ennek a nőnek, és jelentést kérek!

— Ahogy óhajtod.

Ő sem mert ellenkezni Kővárival, mint ahogy sokan mások sem.

Pár nap múlva megkapta a jelentést. Nem tévedett. A fia osztályfőnöknője, „Mária néni” az volt, akinek gondolta.

— Nem hagyom a gyereket ebben az iskolában — közölte a feleségivel.

— Mi a gondod ezzel a tanárnővel, Ernő? Minden gyereket egyformán kezel.

— Csak nem képzeled, hogy egy csendőrtiszt lánya fogja tanítani a fiamat? Kirúgatni nem tudtam, mert jól fekszik ő is meg a trotli apja is bizonyos helyeken, tehát a gyereket visszük máshová.

Nem tudta elveit érvényesíteni az úgynevezett elit iskolában, így egy sima államiba íratták át az első osztályt közepesen végző Páter gyereket. Persze nem mulasztotta el előzőleg feltérképezni az iskolát, és nem csupán az igazgató személye érdekelte, akiről megtudta, hogy a Szovjetunióból hazatért elvtárs felesége.

— Ez a megfelelő hely a gyereknek — újságolta Olgának. — Ha valami baj adódna, csak egy telefon az igazgatónak.

Péterke pedig gondoskodott róla, hogy apukájának elég gyakran kelljen igénybe venni az igazgató nénit. Összeférhetetlen gyerek volt, szinte az iskolaév kezdetétől csak a problémák voltak vele. Verekedett, soha nem akart a többiekkel együttműködni, a tanárai hamar „rászálltak”. Még mielőtt az apa hívhatta volna telefonon, az igazgatónő levelet küldött neki, kérte, hogy keresse fel az iskolában. Kővári eleget is tett a „meghívásnak”.

— Nézze Kővári elvtárs, a legnagyobb jóindulattal sem tudom Pétert jó tanulónak besoroltatni. Figyelmetlen, mindenkit túlkiabáló, egyénieskedő gyerek. Zavarja az órát. Magának kellene többet foglalkoznia vele. Nem hajlandó szót fogadni senkinek.

Kővári a hallottaktól nagyon ideges lett. Elhatározta, hogy kézbe veszi a csemetéjét, ám elfoglaltságai oknál fogva ez évekig elmaradt.

 

*

 

Zsolt másnap folytatta az ápolónő keresését. Seattle egyik elővárosába kellett kitaxiznia. Egy háromemeletes ház harmadik emeleti lakását jelölték meg Júlia utolsó címéül. Többszöri próbálkozás során sem nyitott ajtót senki. Már készült elmenni, amikor a szomszéd lakásból kiszólt valaki.

— Hiába csenget, nem lakik ott senki. Már régóta üres ez a lakás.

— Julia Fogarasit keresem. Tudna esetleg valamit mondani róla? Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljam.

— Elköltözött. A város egyik kórházában dolgozott, mint műtősnő és ápolónő. Ennyit tudok. Éppen csak köszönőviszonyban voltunk. Szinte sohasem volt itthon. Tudja, a kórházi beosztás, az nagyon strapás tud lenni – kezdett nagyon is közlékeny lenni a szomszéd. — Hol nappal, hol éjszaka, és sok a túlóra is. Örül az ember, ha beeshet az ágyába. A testvérem ápolónő onnan tudom. Mondja csak, miért annyira fontos, hogy megtalálja? Már maga előtt más is kereste. Elkövetett valamit?

— Azt nem tudom, de meg kell találjam! Arról beszéljen, ki kereste még?

— Valami tisztviselő a bevándorlási hivataltól. Ő is azt mondta, nagyon fontos okból keresik. Maga is valami hivatalos közeg?

Zsolt megmutatta az igazolványát, dupla vagy semmi alapon, hátha a hölgy többet is tud, de sajnos tévednie kellett. Másnap visszarepült New Yorkba.

— Milyen volt Seattleben? — kérdezte Peterdi az irodában.

— Semmilyen. Tartoztam az ördögnek ezzel az utazással. A nőnek hűlt helyét találtam. Annyit tudtam meg, hogy vaj lehet a füle mögött, mert érdeklődik utána már a bevándorlási hivatal is. Az életben nem fogom megtalálni, az biztos. Van éppen elég tagállama az Egyesült Államoknak, ahol meg tud bújni.

— Ami igaz, az igaz, olyan, mint tűt keresni a szalmakazalban. Mi lenne, ha átmennél a bevándorlásiakhoz és szaglásznál utána?

— Megpróbálhatom, de nem hiszem, hogy lelkesednének, amiért még valaki keresi. Sőt, még bajba is sodorhat, ha tényleg elkövetett valamit. Van ismerősöd arra?

— Majd utána nézek. Mellesleg, most tele leszünk melóval. Gondolom, tudod már az új híreket.

— Mire gondolsz? Amiről valamikor beszéltünk is? Megtörtént már, nem? Sokat nem tehettünk az ügyben, és senki sem törte magát, hogy tegyen. Baptistát nem csak a kubaiak unták, hanem mi is. Nyilván nem igyekeztek sokat tenni érte. Annyit mondjuk, tehettek volna a „fejesek”, hogy olyan valakit állítsanak a helyébe, aki élvezi a mi és a szövetségesek szimpátiáját. Ám nem így tettek, és jött egy olyan csoport, akikkel még sok bajunk lesz. Ne kerülgessük a forró kását. Kennedy már megnyomta a „piros gombot”. Felszólította az oroszokat, hogy azonnal vonják ki a rakétákat, ellenkező esetben…

— Gondolod, nagyon meg fognak ijedni?

— Ki tudja, de Kennedy nem fog kesztyűs kézzel bánni velük. Ez a hájfejű, hogy is hívják, Hruscsov nemigen fog visszavonulót fújni.

— Talán mégis elgondolkodik azért egy kicsit. Nem annyira áll jól a szénájuk sehol. Hiába szerezték meg az atomtitkot, bombával nem mehetnek sokra. Kétszer is meggondolja, hogy támadjon—e, vagy sem.

— Ne most értékeljük a dolgokat, ha azzal is vagyunk megbízva. Inkább menjünk ebédelni. Közben én utána nézek valamilyen kapcsolatnak, hátha találunk használható pasast a bevándorlásinál, aki segíteni tud neked. Menj előre és foglalj helyet az étkezdében. Ott találkozunk.

Mire Peterdi leért, Zsolt már a levesét kanalazta.

— Találtam egy ott magyart, aki a segítségedre lehet. A baj az, hogy nem az itteni kirendeltségnél, hanem Washingtonban dolgozik. Felhívjuk ebéd után. Nem hiszem, hogy elküld.

Fred Zsolnay készségesen adott felvilágosítást Zsoltnak.

    — Mi is keressük a hölgyet. Nincs nagy „margarin a fején”. Amikor megérkezett az államokba jótállt valakiért, aki 56—osnak adta ki magát. Talán nem ismerte eléggé. A pasasról kiderült, hogy aktív nyilas volt. Ki sem kellett utasítani. Mire megtalálták, már „hidegre” tette más. A nő, szerintem be van rezelve emiatt, ezért lépett olajra. Pedig nem kapna nagyobb büntetést, maximum hamis tanúzásért vonnák felelősségre. Ha megtudok róla valamit, azonnal értesítelek titeket is.

— Több a semminél, amit ettől az ismerőstől megtudtunk. Én ezzel együtt azt tanácsolom neked Zsolt, hagyj fel a további kereséssel. Fredék hamarabb rábukkannak a nőre. Ráérsz akkor újra foglalkozni a dolgokkal.

Néhány hónap múlva Zsolt valóban értesítést kapott Fredtől. Nem erre számított. Fogarasi Júlia autóbaleset áldozata lett.

— Peterdi, igazad lesz. Jobb, ha valóban felhagyok a további kutakodással. Végre rálelek egy nyomra és ez lesz a vége, kiderül, túl „forró”.

— Nem azt mondom, hogy add fel? Csak ne te bolygasd. Várd meg, amíg felbukkan megint valami vagy valaki.

 

*

— Kővári Péter! Már megint nem készültél. Hozd ki az ellenőrző könyvedet, légy szíves.

Péter kelletlenül, de eleget tett a tanári utasításnak.

— Mondd fiam, meg szoktad te mutatni otthon az ellenőrződet a szüleidnek?

— Miért? Nem tetszik látni, hogy az apám alá is írta?

— Már harmadszor fogom beírni ugyanazt, és apád szóra sem méltat, pedig ez rá nem jellemző.

— A tanár elvtárs kisember az apámhoz képest. Mit tetszik gondolni, hogy majd a hívására fogja fecsérelni a drága idejét?

— Ne szemtelenkedj, mert beküldelek az igazgató elvtársnő irodájába.

— Most fenyegetni tetszik? Apámnak egy szavába kerül, és az egész tantestületet leváltatja.

Az osztályra néma csend telepedett. Köztudott volt, hogy a Kővári gyerekkel minden tanár csínján próbál bánni. Ha nem is jó eredményekkel de, valahogy sikerült elvergődnie a negyedik osztály végére. Csupán a matematikát oktató Balázs tanár úr próbálkozott kicsiholni Péterből némi tudományt, de mindhiába. Még most sem tudott rendesen szorozni, osztani.

— Most fogod magad, és azonnal elmész az igazgató elvtársnő irodájába. Mondd meg, hogy én küldtelek.

Péter megvetően végigmérte a tanárt és az ajtóból még gúnyosan visszafeleselt:

— Meg ne bánja az elvtárs. Lesz ennek még folytatása ám.

Szerencsére éppen kicsengettek, mert Balázs tanár úr nem érezte magát eléggé erősnek ahhoz, hogy folytassa az órát. Összepakolta dolgait és egyenesen az igazgatói irodába tartott.

Péter akkor fordult ki éppen az ajtón.

— Parancsoljon Balázs elvtárs. Az igazgató elvtársnő éppen most akart magáért küldetni.

Valahogy erőt vett magán a tanár úr, de legszívesebben pofon verte volna a szemtelenkedő diákját. Bent az igazgatói irodában gondterhelt arccal mutatott helyet neki az igazgatónő.

— Mondja Balázs elvtárs, nincsen magának elég baja, még keres is? Tudja maga, ki ennek a Kővárinak az apja?

— Számomra teljesen lényegtelen igazgató elvtársnő. De ilyen magatartást nem tűrhetek az osztályban. Többször írtam az apjának, megkértem, hogy keressen fel a fogadóóráim egyikén, de még soha sem jött el. Ez a gyerek bomlasztja az osztályközösséget, így képtelen leszek fegyelmet tartani.

— Figyeljen ide. A gyerek a második általános óta jár ide. Nem egy csodagyerek de úgy, ahogy átkecmergett eddig. Nem maga az egyedüli, akinek gondja van vele, de a többi tanár inkább igyekszik visszafogni magát. Nem hiányzik senkinek, hogy a nyakunkra küldjenek egy bizottságot. Úgy tudom, régebben maga nem általános iskolai tanár volt. Leminősítették, mint sokakat itt. Azt ajánlom, hogy fogja vissza magát ezzel a gyerekkel. Én beszéltem az apjával, amikor ide beíratta. Megígérte, hogy „elbeszélget majd vele”. Azóta is ezt teszi.

 

— Mi ez a levél, fiam? Mutasd csak az ellenőrző könyvedet! Mi van veled, mit állsz úgy, mint aki nem hall?

— Mit szekálod ezt a gyereket, Ernő? – avatkozott be Kőváriné. – Máskor egy perced sincs a számára!

— Én szekálom? Nézd csak meg ezt a levelet. Az Oktatási Minisztériumon keresztül kaptam. Van fogalmad, mekkora blamázs ez nekem? Az iskola igazgatójának minisztériumi beavatkozást kell kérnie, mert illető elvtárs a füle botját sem mozgatta meg, holott többször is üzentek neki már.

— Amikor behivatott, akkor volt a gyerek második elemista. Azóta nem is beszéltél vele?

Kővári egyre idegesebben lapozgatta az ellenőrző könyvet, aztán amin megakadt a szeme, attól, mint aki éppen most kap agyérgörcsöt, kivörösödött arccal ordítani kezdett:

— Szóval volt pofád hamísítani az aláírásomat. Ahhoz képest, hogy alig léptél ki a szaros pelenkából, elég jól csináltad. Szabadna megtudnom, hogy honnan az ötlet? Vagy nem te követted el, hanem mást kértél meg erre? Felelj azonnal, mert akkora pofont kapsz, hogy a fal adja a harmadikat.

Hogy nyomatékot adjon szavainak, megtépte a haját, de nem váltott ki akkora reakciót, amire számított.

— Meg vagy te bolondulva — förmedt rá a felesége. — Nem a hivatalban vagy, hallod! A saját gyereked ez!

— Ez az én gyerekem? Letagadom, megtagadom. Egy rossz felkapaszkodott kocsmatöltelék kölyke ez, nem az én fiam. Na gyerünk, halljuk anyáddal, hogy is van? Három hamisított aláírás. Éppen elég ahhoz, hogy beutaltassalak Aszódra, a javító-nevelőbe. Tehát?

— Én csináltam, zsírpapírt használtam. Azzal vittem át az aláírásod. De miért csinálsz ekkora felhajtást ebből, papa? Én csak neked akartam jót, hiszen annyi munkád van, még én is rátegyek?

Ezt a szemtelenséget már nem bírta ki Kővári Ernő sok mindenhez hozzáedződött idegrendszere sem, és elcsattant az első pofon, amit még számtalan követett.

— Azonnal hagyd abba. Nem engedem, hogy úgy bánj vele, mint valami bűnözővel.

— Ne védd, mert az. Ha így folytatja, hamarosan a rendőrségtől fogom kapni a levelet. Egy ilyen szar—fing kölyök nem fog belőlem hülyét csinálni. De van másik módszerem is. Ötödiktől be leszel nyomva egy bentlakásos BM iskolába. Ott majd megtanulod a rendet, ha tetszik, ha nem. Nekem nem fogsz többletmunkát okozni, azt én garantálom neked.

Másnap persze felment az iskolába és közölte az igazgatónővel, hogy a gyereke az ötödik osztályt nem náluk kívánja folytatni. Megköszönte az iskola eddigi munkáját persze, de nem tért ki a három ellenőrzőbe beírt kérésre. Péter így, a felső tagozatot új környezetben kezdte. Nehezen ment a beilleszkedés. A legtöbb bentlakásos gyereknek a szülei a katonaságnál, a rendőrségnél, vagy más államigazgatási szervnél voltak alkalmazásban. Olyan rend uralkodott itt nagyjából, mint egy javító-nevelőben, illetve, mint ami egy elit katonai kiképzőhöz illik. Eltávozást nem adtak, még akkor sem, ha a szülő esetleg külön kérte. Igaz, erre nem is volt még példa. Egy évben kétszer mehettek haza családi környezetbe, év végén és november hetedikén. Utána csak a nyári vakációra, de akkor is csak három hétre. A többi időt mind az intézetben kellett eltölteni. Persze nyáron vitték a társaságot táborozni és kirándulni, de a családdal tölthető időt, szabadságot minimálisra szorították le.

*

Zsolt egyre jobban kezdte unni a munkája egyhangúságát. Az európai változásoknak inkább csak a híre ért hozzájuk, mégis átérezték jelentőségét.

— Az oroszok pofátlanságát már nem lehet elviselni — dohogott egy nap barátjának, Peterdinek. — Még 56-ban látható volt, ha a nyugat nem állítja meg őket, egyre jobban megjön majd az étvágyuk.

— Rosszul látod Zsolt. Ők csupán kihasználnak minden lehetőséget, ami adatott nekik. Már Jaltában megállapodtak, meddig mehetnek. Akkor rájuk volt utalva az ellentábor a háború miatt, úgy gondolták, hogy az engedményeik eleve lerágott konc, nem fog tudni mit kezdeni vele a ruszki. Ausztriával kezdődött. Ha emlékszel, az ötvenes évek közepéig mind a négy nagyhatalom ott állomásozott, akárcsak Németországban. Az oroszok szerették volna, ha sikerül Ausztriát is maguk közé sorolni a Varsói tömbbe. Kis híján sikerült is nekik. Miután Ausztria szuverén és semleges állam lett, a magyarokat bekebelezték, Németországban igyekeztek megszilárdítani a befolyásukat. Az eredmény ismert. Kettészakadt Németország és felépült a Berlini fal.

— Szerinted nem lehetett volna valamit tennie a nyugati államoknak, hogy ez ne következzen be?

— Az egyik oldalon egészen biztosan, de nem vállalták a kockázatot. Nézz csak jól körül! A régi szövetségeseink közül kire számíthatunk igazán? Az angolokra igen, de ez nem lenne elég. A franciák? Jobb, ha nem is beszélünk róla. De Gaulle egyre jobban kacsintgat az oroszok felé. Ha lehetne, akkor már bevezette volna a kommunizmust Franciaországban. Na persze nem a régi orosz recept alapján, hanem kissé megformázva, saját érdekei szerint. Franciaország szeretné visszaszerezni azt a régi vezetőhatalmát Európában, ami már volt neki. Nehezen tudja megemészteni, hogy ez a múlté, végérvényesen. Különcködik, és egyértelműen nem lehet rájuk számítani. A többiek? Együttvéve az egész NATÓ olyan, mintha nem is lenne. Képtelen lenne huzamosabb ideig bírni egy orosz nyomást. De kár is erről beszélni. Ja, jut eszembe, van számodra egy levél. Bocsáss meg, hogy még nem adtam oda.

— Mi van benne?

— Te vagy a címzett, a feladó alapján valami fontos lehet.

Zsolt először szemügyre vette a borítékot és a feladót, csak utána bontotta fel.

— Ez nem lehet igaz!

— Mondd akkor, hadd tudjam meg én is.

— Át akarnak helyezni Európába, Németországba.

— Elvállalod?

— Tudja a fene. Elegem volt ebből a mindennap „savanyúkáposztás” egyhangúságból. Miért is ne mennék át egy kicsit Európába, ha itt az alkalom? Mi bajom lehetne? Se kutyám, se macskám. Senkinek nem hiányzom, ha esetleg „fűbe harapok”. Csupán egy statisztikai szám leszek a veszteséglistán.

— Te tudod, Zsolt. Én már öreg vagyok ehhez, mert nekem is felajánlották, én nemet tudtam mondani.

— Még úgy sem vállalnád, ha együtt maradhatnánk? Így csak jobban hangzik a dolog, nem?

— Mennék is, meg nem is. Van most egy kis nőm, akivel elég jól megvagyunk. Nem magyar. Holland származású. Titkárnő, jól is keres, nem csupán „palinak” akar.

— Aha. Szóval, te már tényleg öreg szivarnak érzed magad. Akkor megyek egyedül.

 

 

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.