Szulimán Eleonóra : Testvérek

*

 

 

Körbeállták. Csak nézték. Maguk sem hittek a szemüknek. Amit láttak, döbbenetes volt.

— Ti öltétek meg! — kiáltott egy hang.

— Ti öltétek meg! — egyre közelebbről hallatszott. A hang felé fordultak. Az utca túloldalán lélekszakadva rohant egy fiatalember.

A kocsma előtt egyre nőtt a tömeg. A kocsmaajtón át már alig lehetett ki-be járni. Nagy úr a kíváncsiság. A lány mozdulatlanul feküdt. Teste félig a járdaszegélyen, félig az úttesten hevert. Gyermek volt még. Alig tizenöt lehetett. Hosszú barna haja vérrel mellírózva, felső testén a póló szétszaggatva. Farmerján vörös, karján kék foltok. Ránézésre úgy tűnt, halott.

— Azonnal mentőt! Engedjenek közelebb. A bátyja vagyok. — Átverekedte magát az egyre duzzadó tömegen. Nagy nehezen a földön fekvő lányhoz ért, megfogta a csuklóját.

— Még él — sóhajtott nagyot.

— Azonnal telefonálok — egyik kezével már a száznégyet nyomta mobilján, s szinte üvöltötte a telefonba a segélykérő szavakat.

Magas fiatalember volt. Valami láthatatlan testvéri erő, egy belső hang ideszólította. Jól gondolta. Kishúga nagy bajban volt. Csak rá számíthatott.

— Mi történhetett? — nézett körbe egy idősebb úr. 

Egyre nőtt a lány körül a tömeg. A kocsmából áradt a bűz és rothadásszag. Még a tökrészeg vendégek is felálltak, noha poharaikban még ott párolgott az utolsó előtti apró halál.

— Verekedés volt — szólalt meg rekedten egy huszonéves kigyúrt alak.

— Én láttam mindent. Nagy társaság ült hátul, ott a baloldali sarokban — mutatóujjával a nyitott kocsmaajtón át befelé a bal sarokba mutatott.

— Tizenéves lányok és fiúk. Ünnepelhettek valamit. Jókedvük volt. Egész este ittak, nagyokat nevetgéltek. Látszólag nagyon jól érezték magukat.

— Meg füveztek — szólt a földön fekvő lány bátyja.

— Valamin összeszólalkozhattak — folytatta a kigyúrt alak. Elcsattant az első pofon, majd követte második. Lökdösődés, dulakodás, s végül egy ártatlan az áldozat — fejezte be a mondatot, miközben sietősen gombolta bőrkabátját.

— Bizonyára füveztek — ismételte izgatottan a báty, közben óvatosan felemelte a lány fejét és vizes zsebkendőjével kezdte törölgetni húga tarkóját és homlokát. A lány erre semmit nem reagált. Úgy feküdt bátyja karjában, mint egy rongybaba.

A báty nem vette észre, hogy a jól értesült kigyúrt férfi túlzottan izgatott volt és a helyszínről hamar elsietett.

— Istenem, ne vedd el tőlem — sóhajtotta.

— Rajta kívül nincs senkim sem — egyre hevesebben dobogott a szíve. Pulzusa is erősen lüktetett. Nagyon félt. Sohasem érzett még ilyet. Remegő kezével törölgette kishúga homlokát. Közben eszébe jutott tegnap esti veszekedésük. Nagyon csúnyán egymásnak estek. A lány társasága miatt is, amit régóta nem helyeselt. A húga makacsul ragaszkodott az új barátaihoz. A tegnap kimondott szavak, mint egy-egy késszúrás, nyilalltak most belé. Megbánt mindent. Magát hibáztatta a történtekért. Nézte húga szép kis pofiját, hosszú haját, sudár alakját. Sosem látta még ilyen szépnek és sosem érezte, hogy elveszítheti… Az idejét sem tudja, mikor beszélgettek nyugodtan egymással. Rohanás, kapkodás, telefonok, üzenetek az asztalon. Ezek jellemezték hétköznapjaikat. Nincs idő egymásra. Bárcsak visszapergethetné az időt, bepótolná a pótolhatatlant. Állandóan az óráját nézte és az utat. Ennyire lassan még sosem teltek a percek. Felnézett. Körülötte már akkora embertömeg volt, hogy csak a hirtelen fékcsikorgásból érzékelte, hogy megérkezett a mentő.

 Nagy nehezen utat adtak a kocsiból kirohanó két mentősnek. A mentőtiszt és az ápoló gyorsan cselekedtek. Számukra már sajnos az ilyen eset mindennapos volt.

— Szerencséjük van. Hamar ideértek. Talán még meg tudják menteni. Kár lenne érte — sóhajtott aggódva az idősebb úr.

Pár perc múlva már a két mentős vitte a lányt a hordágyon.

— Mehetek én is önökkel? — kérdezte aggódva a halálsápadt báty.

— Sajnos nem, a kórházban találkozunk — mondta szigorúan a mentőtiszt.

A mentőautó ajtaja becsukódott, majd a rohamkocsi szirénázva elindult. Elkezdődött a harc az idővel egy gyereklány életéért. A hordágyon fekvő lány még eszméletlenül feküdt, a mentőorvos a lány fölé hajolva társának halkan mondta: — Van remény.

 

A kíváncsi tömeg nehezen oszlott fel. Közben a rendőrség is megkezdte a kihallgatást. Aznap este négy órával hamarabb volt záróra. Két hétig nem nyitott ki a kocsma.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.01.16. @ 19:38 :: Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 162 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony