Szendrői Csaba : rajzolt hangok #1

 

 

már az sem ijeszt,

ahogy álmodom:

hatalmas tükör el?tt,

a mellkasodra n?tt

vágást

magányosan varrogatod,

mint tébolyult kapitány

a megtépázott vitorlát,

 

már az sem ijeszt meg mikor

új hajlatok felé indul a könny,

hogy a szerelem perverzió;

ferde hajlamok szövik át

minden árva mozdulatunk,

s ha magamba nézek:

mint ördög ölelsz, majd karomban

aléltan porladsz, hogy kivigyen

a huzat,

már az sem ijeszt meg,

 

ahogy a padló repedései

visznek, mint megannyi

ér,

fojtogató ködbe,

aztán kifelé szublimálunk

a fal minden résén,

már az sem ijeszt,

 

ahogy nem ijesztenek

a napra cserélt éjszakák,

hogy kitúrtam a szörnyeket

és a szekrénybe a helyükre másztam,

nem ijeszt a tükörképem se,

hogy én vágtam a sebed:

magamba törlöm vas íz? nedveid

s már az sem ijeszt,

hogy nem tudok magam ellen tenni,

nem ijeszt,

hogy nem ijeszt már semmi

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szendrői Csaba
Szerző Szendrői Csaba 262 Írás
Csendben akarok lenni, de csak beszélek, néha beszélni akarok, olyankor hallgat a lélek, néha tekerem a szót is, néha csak elszívom a mondókám, néha csak gitározom az izomrostjaimon, olykor kísérem is gordonkán...