<!– /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:””; margin:0in; margin-bottom:.0001pt; text-align:justify; text-indent:.5in; mso-pagination:widow-orphan; mso-hyphenate:none; font-size:12.0pt; font-family:”Times New Roman”; mso-fareast-font-family:”Times New Roman”; mso-bidi-font-family:”Times New Roman”; mso-ansi-language:HU; mso-fareast-language:AR-SA; mso-bidi-language:AR-SA;} h3 {mso-style-next:Normal; margin-top:12.0pt; margin-right:0in; margin-bottom:3.0pt; margin-left:.5in; text-align:justify; text-indent:-.5in; mso-pagination:widow-orphan; page-break-after:avoid; mso-outline-level:3; mso-list:l0 level3 lfo1; mso-hyphenate:none; tab-stops:list .5in; font-size:13.0pt; font-family:Arial; mso-ansi-language:HU; mso-fareast-language:AR-SA; mso-bidi-language:AR-SA;} @page Section1 {size:595.25pt 841.85pt; margin:1.0in 1.0in 1.0in 1.0in; mso-header-margin:.5in; mso-footer-margin:.5in; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} /* List Definitions */ @list l0 {mso-list-id:1; mso-list-template-ids:1;} @list l0:level1 {mso-level-number-format:roman-upper; mso-level-tab-stop:9.0pt; mso-level-number-position:left; margin-left:9.0pt; text-indent:-9.0pt;} @list l0:level2 {mso-level-number-format:roman-upper; mso-level-tab-stop:9.0pt; mso-level-number-position:left; margin-left:9.0pt; text-indent:-9.0pt;} @list l0:level3 {mso-level-text:”II.%3. „; mso-level-tab-stop:.5in; mso-level-number-position:left; margin-left:.5in; text-indent:-.5in;} @list l0:level4 {mso-level-number-format:none; mso-level-text:””; mso-level-tab-stop:.6in; mso-level-number-position:left; margin-left:.6in; text-indent:-.6in;} @list l0:level5 {mso-level-number-format:none; mso-level-text:””; mso-level-tab-stop:.7in; mso-level-number-position:left; margin-left:.7in; text-indent:-.7in;} @list l0:level6 {mso-level-number-format:none; mso-level-text:””; mso-level-tab-stop:.8in; mso-level-number-position:left; margin-left:.8in; text-indent:-.8in;} @list l0:level7 {mso-level-number-format:none; mso-level-text:””; mso-level-tab-stop:.9in; mso-level-number-position:left; margin-left:.9in; text-indent:-.9in;} @list l0:level8 {mso-level-number-format:none; mso-level-text:””; mso-level-tab-stop:1.0in; mso-level-number-position:left; margin-left:1.0in; text-indent:-1.0in;} @list l0:level9 {mso-level-number-format:none; mso-level-text:””; mso-level-tab-stop:1.1in; mso-level-number-position:left; margin-left:1.1in; text-indent:-1.1in;} ol {margin-bottom:0in;} ul {margin-bottom:0in;} –>
Gondolatok a Lánchídon.
Állt a Lánchídon, s nézte a hömpölyg? Dunát. A híd lábán megtör? folyam vize örvényeket képezett. Mintha érezte volna beszívó erejüket. Nézte a tölcséreket, s közben a gondolatai is örvénylettek. Emlékezett.
A Parlamentb?l való távozására. A búcsúzásra. A diadalmaskodó gúnyos Yvettre, az együtt érz?, könnyez? Lucára, a sajnálkozó Klárira. Zsike felháborodott arcára, a saját habozására, hogy hova menjen be búcsúzni. Egyrészt illetlenség volt szó nélkül elmenni, másrészt épp csak mások sajnálkozására nem volt szüksége. Aztán a suliban. Számított rá, hogy kirúgják. Nem érte meglepetésként. Amikor a tanáriba lépett, a tekintetek meger?sítették el?érzetét. Az igazgatói irodában csak közölték vele a tényt. Mégis… Amíg szedegette össze a holmiját, többen odamentek hozzá. Nem mindenki. Nagyjából, aki számított, az odajött, egyik se engedte el egy jó szó egy kézszorítás, vagy felháborodásának kifejezésre juttatása nélkül. Egyik se volt számára meglepetés. Hogy Patakiné nem ment oda, az nem lepte meg. Csak Pataki szavai. Még ? is kiakadt azon, hogy kirúgták. „Kezdd újra, tanulj az itt történtekb?l, s bizonyítsd be, hogy tudsz olyan jó tanárrá válni, amekkora a lelkesedésed. Mert egy dolog bizonyos, a diákjaid szeretnek!” Géza szavai is ott csengtek a fülében. „Menj el innen ebb?l a kurva iskolából! Többet érdemelsz! Menj, s ne nézz vissza többet, csak a barátaidat ne feledd el!” Nem volt ereje Icát se meglátogatni, pedig be akart menni hozzá. „csak felkavarná Icát” gy?zködte önmagát, de tudta, önámítás.
A jelenet, amikor a diákok körbeállták, s reménykedve kérdezték, hogy ugye hamis a pletyka? A szomorúság a szemükben. Helena és Júlia könnyei. Aztán a boldogan közeled? Imre alakja, akinek azonnal lehervadt arcáról a sikeres írásbeli vizsgái által arcára festett öröm. Szavak nélkül is megértette, mi történt.
– Menjen el tanárn?, menjen el innen, itt nem becsülik meg, ön többet érdemel! – búcsúzott a fiú.
Diménnyel való újabb találkozása másnap. Véletlenül. Tagadta, hogy ? járt volna közbe a menesztése érdekében. Ám felajánlotta, hogy beszélhetne az igazgatóval… Kaján magabiztos vigyor kíséretében.
Aztán az újabb csapás, mintha mindez nem lett volna elég. Este megjelentek a f?bérl?i. Munkanélküliek maradtak mindketten. Bezárták az üzemet, ahol mindketten dolgoztak. Cs?dbe ment. Kölcsönt vettek volt fel, s nem tudták a munkanélküli segélyb?l fizetni a részleteket. Lakásukkal garantáltak. Még jó, hogy megvan ez a pici ház, át kell költözniük ide. Kérték a bocsánatot, de hát más megoldásuk nincs. Remélik, Noémi talál magának lakást. Kapott két hét haladékot.
Állt a Lánchídon és nézte az örvényeket. Hogyan kap majd munkát, amikor két helyr?l is kirúgták? S hogyan számol be err?l a szüleinek? Talán éppen azért olyan nehéz megmondani nekik, mert megért?ek. Talán pont azért olyan megalázó. S a telefonban… Ugyan bizonyos értelemben védelmet nyújt, mert nem látja a szülei arcát, amikor a szörny? hírt közli velük, hogy se partnere, se munkája se másodállása, se lakása, se jöv?je… Másrészt pedig nem tudja kisgyermekként átölelni szüleit, a keblükön vigaszt keresve, mint egy kisgyermek, s szabadon sírjon, sírjon, sírjon…
Önkéntelenül oldalra pillantott. Egy n? figyelte gyanakvó tekintettel. Aztán rájött miért. Eltávolodott a korláttól.
– Ne féljen, ne ugrom be. – szólt oda, majd elindult lassú léptekkel Pest felé. Ment céltalanul, fel se nézett, csak a lába vitte el?re. Amikor végül felnézett, a Parlament el?tt volt. Itt találkozott annak idején Gáborral. Mennyire vak volt… Akkor is nézte a Parlamentet, és akkor se mert bemenni. Annak idején azért, mert fogytán volt pénze. Most is megkezd?dött a visszaszámlálás. Majd Bob jutott eszébe. Aztán már szellemet látott. Úgy t?nt neki, Bob jön ki a Parlament épületéb?l. Megdörzsölte a szemét. Megint felnézett.
– Hello! – szólította meg a szellem mosolyogva.
– Te hogy kerülsz ide? – futott ki Noémi száján.
– Prágában voltam tréninget tartani. Emmával beszéltem telefonon, hogy megszervezzek egy szeptemberi Budapesti tréninget. ? mondta mi történt veled. Azonnal repül?re ültem. Jártam az irodádban, hogy megtudjam a címed. Csúnyán elbántak veled.
Noémi hirtelen sírásban tört ki. Benne volt e sírásban minden megaláztatása, kudarca, fájdalma csalódása. Bob átölelte, Jól esett a biztonságot nyújtó férfikar ölelése.
– Gyere velem. Amerikába.
Noémi lábából kiment az er?. Szerencséjére Bob er?sen fogta.
– Nem akarom, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben dönts. Valamikor majd a szememre vetnéd, hogy kihasználtam a kiszolgáltatottságodat. Ha nincs ellene kifogásod, gyere el hozzám, mint a jegyesem. Dönts hat hónap múlva. Akkor adj végleges választ arra, hogy hozzám jössz-e feleségül, vagy nem.
Vége a második démonnak. Következik a harmadik démon.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
